Be fucking brave

Szembejött ma reggel az egyik legfőbb életfilozófiám

Nem tudja, tanulja aka dicsekszik

Jaj, hát ezzel el kell dicsekednem: tegnap egész nap a magyarról angolra fordítás csínját-bínját gyakoroltuk és rá kellett jönnöm, hogy nagyon penge vagyok benne, kenem-vágom a nyelvtant, gyors vagyok, ráadásul az egész nekem sokkal izgalmasabb, mint angolról magyarra fordítani.
És képzeljétek, az előbb a tegnapi oktatónk felkért szakdolgozójának, húha, le vagyok nyűgözve! Írt egy e-mailt, hogyaszongya az órai munkám és a szintfelmérőm alapján örülne, ha nála írnám a szakdolgozatom.
A baj csak az, hogy már van konzulensem (valaki más persze), de azt hiszem az egóm ennek az ajánlatnak nem tud ellenállni...

Marcika különkiadás

Marcus ma mindjárt két beírást is kapott, de nem ám piszlicsáré dolgokért, hanem vaskos rosszaságokért: egyrészt valami verekedésbe keveredett, másrészt meg véletlenül az osztálytársa kezére csapta az ajtót (oké, ez biztos nagyon fájt, de nyilván nem akarta), majd rávette, hogy ne árulja el senkinek, mert ha kiderül, akkor beírást kap...hát ezen nagy haragra gerjedtem, füstölt a fejem, hú, micsoda lelkifröccsöt kapott Marcika hazafelé!
A héten egyébkènt kapott már valami fekete pontot és nekem meggyőződésem, hogy azért van megőrülve, mert Marci nincs itthon.
Volt már máskor is ilyen és többször határozottan látszott az összefüggés.
Az előbb olyan kis helyes volt: már leoltottuk náluk a villanyt, de behívott és homlokát ráncolva azt mondta, hogy holnap adni fog az ajtóbaleset àldozatának két matricát is...nagyon nem szeretném, ha Marcika elvadulna, olyan aranyos kisfiú, de az iskolában nagyon működik a csordaszellem, ő meg szeretne megfelelni és főleg a balhés fiúknak, hozzájuk sajnos nagyon vonzódik. (Mondjuk nincs túl nagy választék basszus: nyolc fiú van az osztályban.)
Nagyon kell igyekeznem, hogy ne gondoljak rettegve a nem is olyan távoli kamaszkorára.

ahogy a dolgok vannak

Azt álmodtam, hogy meglepek egy betörőbandát itthon, épp puskát fogtak rám, mikor felébredtem.
Nem tudom, hogy ennek Ali baba volt-e az oka (ő elég sok mindenről tehet, lássuk be), vagy hogy valójában azért félek Marci nélkül kicsit. Alapvetően azt gondolom egyébként, hogy a világ legnyugisabb utcájában lakunk és kizárt, hogy itt bármi rossz történjen, de most arról kezdtek beszélni a város Facebook csoportjában, hogy egy tőlünk egy kilométerre lévő utcában már négy kutyát megmérgeztek röviddel egymás után, úgyhogy ez nyugtalanít pár napja (már csak azért is, mert még mindig rajongok a szomszéd labradoráért. A puszta kezemmel ölöm meg azt, aki megmérgezi.)
Puskáról és ölésről jut eszembe, hogy hát bocsánat, de nekem nem annyira jöttek be az ebbingi óriásplakátok, a zsenialitását meg végképp nem látom.
Egyrészt a Coen testvérek már rendeztek pár ilyen filmet, másrészt szerintem tele volt klisékkel (nem feltétlen rossz klisékkel, de akkor is), amiket már sokat láttunk szintén, harmadrészt baromi sokat markol, de elég keveset fog (egy rakás súlyos témát feldob, de kezdeni nem igazán kezd velük semmit, jójó, tudom, a művészek feladata nem a válaszadás, de basszus, kérdezni én is tudok, a válaszok jobban érdekelnének most már.)

Nem megyek végül dolgozni a héten, úgyhogy el kéne kezdenem megcsinálni a házi feladataimat (bár a takony még mindig erősen beborítja az agyamat), azt az ezer darab fordítást, ami a félév teljesítésének feltétele. Azt hiszem baromi rossz ötlet munka és gyerekek mellett tanulni, bele fogok dögleni, néha úgy érzem - hú, ma konzulenst is választottam, mert kettőt pislogok és màr szakdolgozni kell.
Kellett ez nekem, te jó ég...

Feljegyzések a betegek házából

Igenis, akkor is jó anya vagyok, akárki akármit mond (mondjuk túl sok kritikát nem kaptam még - kivéve ismeretlenek beszólogatásait a blogomon és mások blogján, hahaha -, végülis a gyerekeim jó fejek, viccesek, barátságosak, tiszták, sőt, jobb napjaikon még köszönnek is másoknak, szóval nagy baj talán nincs velünk), mert ma bizony elolvastam a 20 oldalas Ali babát miközben úgy éreztem, mintha tüzes késeket forgatnának a torkomban. (Egyébként elég aggasztó dolgok vannak abban a mesében, kicsit elakadt a szavam, mikor a felnégyelést taglalták - esti mesének soha jobbat. Jó, mondjuk a magyar népmesék mèg keményebbek sokszor. Ja és persze a mese rémséges volta lehetetlenné teszi a jó anyaságot, kár is itt ünnepelnem magam...)
Elvileg csütörtöktől újra dolgozom, de lehet, hogy Ali baba miatt holnap hörögve bejelentem, hogy egész héten nem megyek.
Durva ez a mostani nátha: egy hete tart, de egyáltalán nem javul, inkább brutalizálódik, a torkom például eddig nem fájt.
Jó, nyilván nem segít, hogy reggel a jeges szélben vonszolódunk le a hegyről (na meg délután felfelé ugyanez), na lám, lám, ezt érdemli az a bűnös, aki nem tanul meg vezetni.

Ahogy a dolgok vannak meg ilyen zavaros emlékezős

Marci tegnap elutazott (persze szigorúan akkor, mikor én félholt vagyok a náthától, mikor máskor), úgyhogy hárman vagyunk (na meg szegény, beteg Fanni), reggel kicsit korábban kell kelnünk, mert gyalog megyünk a suliba, na és akkor ma hatkor épp jövünk le reggelizni, mikor Marcuska - aki mindig a legkorábban kel és fitten, frissen reggelizik, míg a család többi tagja morcosan, félkómában szerencsétlenkedik - felháborodva tájékoztat, hogy a macska az asztalra hányt (sajnos manapság tényleg számítani kell kósza kakikra és hányásokra a lakásban, borzasztó, de mit csináljak, ha szegény beteg), én persze már előre borzadok, de aztán kiderül, hogy a hányásnak vélt valami az egy szép nagy kávéfolt és még fel sem ocsúdok, mikor drága Lénike hozza a vízes papírtörlőt és sikálni kezdi az asztalt, olyan helyes, nem lehet ezt bírni idegekkel.
Valamiért eszembe jutott ma reggel Marcus első köhögőrohama (talán a saját köhögésemről) még Houstonban, amit úgy képzeljetek el, hogy szegény egész éjjel szó szerint folyamatosan köhögött (úgy másfél éves lehetett) és Marci Brazíliában volt egy konferencián és taxival mentem orvoshoz a két gyerekkel és az óriási ikerbabakocsi nem fért be a csomagtartóba és új taxit kellett hívni és az utolsó filléreinket költöttem inhalátorra (Amerikában azért elég szegények voltunk, iszonyat sok pénzünket elvitte az albérlet) és sosem éreztem magam olyan magányosnak és szerencsétlennek, mint akkor (ott aztán tényleg olyan egyedül voltam, mint az ujjam) és aztán emlékszem az eufóriára is, amit akkor éreztem, mikor végre sikerült hazaérnünk, hú, azért voltak ott nehéz pillanatok. (Kezdjük rögtön például Marcuska problémás születésével.)
Úgy emlékszem, pont egy nappal a taxizás után kiderült, hogy meghalt Marci főnöke és el kell költöznünk, mert a halála miatt a kutatási pénzeket értelemszerűen visszavonják tőle.
Azt hiszem pár óra leforgása alatt meg is lett Marcinak a pisai állása - mekkora mázli! -, bár mintha lett volna még egy amerikai lehetőség, de valami nagyon kevés pénzért, meg akkor már eléggé hiányzott Európa.
Vicces, az összes tanítványom Amerikába vágyik és mikor megpendítem, hogy azért nem olyan csodálatos ott az élet, akkor csak néznek rám döbbenten, hogy na ne vicceljek már.

TGIF és nem tudja, tanítja vol.432786945

Úristen, olyan fáradt vagyok, hogy csak vonszolom magam, mert non-stop az óráimra készülök. (Marcuska segít dolgozatokat javítani, hát mekkora mázli már, hogy ő ezt imádja csinálni?! Simán kijavít bármit megoldókulcs alapján.)
Szerintem kifejlesztettem valami komplexust, mert folyton azon gondolkodom, hogy mégis hogy a csudába motiváljam a teljes apátiába süppedt diákokat és valami őrült küldetéstudattól vezérelve minden nap úgy megyek be, hogy igenis megtanítom őket angolul: mostanra már heti két korrepetálást is vállaltam csak úgy, hivatástudatból, pusziér', pedig ugye vannak kötelező óráim az estin és a nappalin is dögivel.
Plusz ott a szombati szakfordítás: holnapra szabadságot kértem (és kaptam), mert amúgy egy csodálatos szombati munkanapunk volna (soha jobb ötletet), de sajnos a házimunka alól senki nem ad felmentést, úgyhogy péntek délután mosok, főzök, meghalok.
De amúgy pedig TGIF és mondtam már, hogy mi lakunk a világ legjobb helyén?
Ahogy ma beléptem a kertbe a napsütésben, hirtelen egészen kibírhatatlan eufóriát éreztem, mert annyira, de annyira jó itt lakni!



PS: Ő pedig az iskolacica, akit mindenki imád, mert elviselhetetlenül aranyos és folyton beszökik az órákra és simogattatja magát.
Léna szerint a neve Cilike, de mivel szemmel láthatóan hímnemű a drága, ezért én szigorúan Cecilnek szólítom:

Feljegyzések a tanárok házából vol.65341678

Ma egy lány az órámon melegszendvicset csinált magának. Mikor észrevettem, hogy mit művel, annyira megdöbbentem, hogy a döbbenettől röhögni kezdtem.

Az egyik tanár ma azzal jött be a tanáriba, hogy az egyik osztályban a gyerekek nem tudták órán, hogy mi az az Oscar-díj.



Nem tudom meddig fogom ezt bírni.



Köszönöm a figyelmet.