A tanári cseten olyan óriás balhé keveredett (oltásellenesek vs oltásigenlők), hogy az igazgatónő fél órán keresztül rikácsolt nekünk mint az ovisoknak, hogy nem beszélhetünk így egymással, majd nem mellesleg megemlítette, hogy a kormányra ne utaljunk azzal, hogy 'ezek' és semmi esetre se írjuk le olyasmit, mint Ovi (aka Orbán Viktor).
Persze azonnal súlyos ingerenciám támadt egy kis kormányellenes szöveget nyomni a cseten...de amúgy meg azóta is hápogok, hogy ezt most így mégis hogy?
Ti még gyerekek vagytok és nem csináljátok, de a szüleitek igen, na mi az?
Mostanában úgy szoktunk futni, hogy a gyerekek kísérnek minket biciklivel. Az egyik ilyen futás alkalmával találkoztunk egy iker babakocsit toló pasival és Marci kedvesen odakiáltott neki a gyerekekre mutatva, hogy ők is ikrek.
Emlékszem, Houstonban velem egy csomó ilyen történt, az emberek nagyon kedvesen reagáltak, mikor megláttak minket a böhöm babakocsival (eleve látványosság voltunk, hiszen senki más nem volt soha az utcán): egyszer a Krogerben odajött hozzám egy nő és mutatta a kamaszforma gyerekeit, hogy ők hármasikrek, aztán volt, hogy a Walmartban odajött hozzánk egy mexikói ikerpár, hogy jaj, hát mi is ikrek vagyunk és a Randalls-ban pedig egy másik nő nagyon kedvesen lelkendezett, hogy milyen cukik és szépek a gyerekek, majd elmesélte, hogy mostanában neki kész őrület az élete az ikreivel, mert vezetni kezdtek és halálra aggódja magát. (Azért írtam le külön a boltokat, hogy érzékeltessem, hogy velem az élelmiszerboltokban történtek a nagy dolgok Amerikában, az eladók voltak a haverjaim; ehhez képest semmi egy karantén, én mondom nektek.)
Nekem mindig nagyon jól estek ezek - remélem, hogy a babakocsis pasinak is reményt adott, ha esetleg sosem alszanak, vagy ilyesmi -, mindig arra gondoltam, hogy lám-lám, más is megcsinálta, felnevelte őket, akkor csak menni fog nekem is.
Eh, nehéz dolog ez. Most azért gondolkodom ilyen dolgokon, mert Marci húga két héten belül szülni fog és bevallom, mindig borzongva gondolok arra, ami vár rá: éveken át akartam harmadik gyereket, de amikor belegondolok, mindig arra jutok, hogy fizikailag képtelen lennék már végigcsinálni ami egy babával jár, öreg vagyok, na meg a gyerekek első két éve annyit kivett belőlem, hogy nem maradt túl sok energiám. (A memóriám például tényleg törlődött kb a születésük előtti dolgokra vonatkozóan, állati fura, bár ha belegondolok, hogy az első időkben komolyan egy órákat aludtam és vekkerrel keltettem magam minden éjjel, mert a gyereksírásra már nem ébredtem fel, akkor végül is nem tudom, hogy mit csodálkozom...) Na meg aztán beütött a depresszió, meghalt az apukám, fú, nagyon kemény időszak volt nekem a gyerekek csecsemőkora, a mostani életem ahhoz képest vidám séta a parkban. Persze az is igaz - Marci húgára visszatérve -, hogy én mindig két gyerekben gondolkodom, ha a nehézségeket mérlegelem; nyilván van pedig különbség, hogy egyszerre egy vagy két csecsemőt kell ellátnod, de hát nekem sose volt csak egy, nem tudom, az milyen lehet.
Ezektől függetlenül persze nagyon izgi és örömteli egy új családtag születése, mondjuk ők nem itthon laknak, szóval sokat nem fogjuk látni, de hátha egyszer megint lehet majd utazni.
Ilyeneket sose szoktunk nézni, de most jókat borzongunk rajta esténként.
Szerintem nàlunk a vezetőség egy szatyorban él: tegnap elkezdték pedzegetni, hogy járjunk be megint érettségi felkészítőkre, de nem értem hogy nem tűnik fel nekik, hogy mennyire tombol most ez a szar: az egyik kolléganőnk épp súlyos tünetekkel ment be a sürgősségire, miközben ők nyájasan arról érdeklődtek, hogy akarunk-e bejárni felkészíteni.
Hát én basszus nem akarok, amíg nem muszáj és amúgy is: ez az egy hónap már nem sokat számít az érettségizőknek szerintem. És persze totál igazságtalan, hogy azoknak, akik egy évet töltöttek online oktatásban, semmilyen kedvezményt nem akarnak adni az érettségin; de ez is nyilván politika, hiszen Ovi és barátai azt szeretik előadni, hogy ők milyen remekül megszervezték a digitális oktatást.
Nekem is baromira elegem van, de csurig vannak a covid osztályok fiatalokkal mostanra, én inkább maradok itthon, amennyit lehet.
A lakás minden szeglete foglalt, mindenki egy-egy kütyün molyol valahol, nekem már csak az ágy maradt sajnos.
Abszolút megértem egyébként a diákjaimat: én már kb öt perc után alfába kerültem, bár kétségtelen, hogy eleve fájdalmasan unalmas a téma (iskolai közösségi szolgálat).
Én eddig remekül bírtam az állandó itthonlétet, de ma nagyon nyűgös voltam és egy mikor lehet már végre beülni sörözni valahová? is elhagyta a számat (pedig kb soha nem megyek sörözni), na meg a diákokkal is nyafogtunk egymásnak egy sort, hogy fújfúj online oktatás.
Hát bocs, most minden erről szól: van egy ismerősöm a második kiszemelt suliban és ő biztat, hogy meglátom, Marci bekerül még, addig sakkoznak a listával, meg kiesnek, máshova mennek végül emberek, hát, legyen neki igaza, kicsit egyszerűbb volna az élet...Elvileg április végén lesz egy végleges lista és akkor értesítenek mindenkit az eredményről, úgyhogy véglegeset csak akkor tudhatunk, remek, még röpke másfél hónap izgalom, mi az nekünk, mikor vagy egy éve a felvételi bűvöletében élünk...
Összességében csalódottak vagyunk, de azért: Marcusnak nem sikerült egyik iskola sem, Lénát viszont felveszik a második kiszemeltbe.
Az első kiszemeltünk nagy csalódás és értetlenség a hülye szóbeli után: durván lepontozták a gyerekeket (jó, nem mondom, hogy lehetetlen, hogy nem voltak jók, de nem hiszem, hogy ennyire). Léna az írásbeli után benne volt az első húszban és végül a hatvanötödik lett, ami fura, főleg, hogy a másik suliban csak egy pontot vesztett a szóbelin.
Na mindegy, szeptembertől mindenképpen új élet kezdődik, hiszen Marcit is el akarjuk vinni egy Léna közelében lévő suliba, a mostani osztályuk nagyon siralmas.
Szegény Marcus nagyon csalódott volt, eléggé bízott benne, hogy sikerül, de szerencsére hamar megvidámodik ilyen helyzetekben, főleg, ha kap csokit és simogatom a haját.
Miközben a világ egyik legnagyobb fizikus konferenciája folyik, az egész család Marci képernyőjére mered és egy pasit vizsgálgat, akit még Houstonból ismerünk:
- De nem olyan, mintha zacskót húztak volna az arcára?
- Dehogyis, az a füle!
A leckével amúgy most szenvedünk rendesen, mert Marcus délután már úgy néz rám, mint egy sorozatgyilkosra, mikor felvetem, hogy tán csinálja meg; mondjuk ezt is megértem, szerintem a felvételi baromi sokat kivett szegényekből.
Elvetemült módon egyébként én (még mindig) szeretem a lockdownt, mert van időnk az igazi családi életre és az egész kicsit szanatórium jellegű: többet alszunk, minden lazább, nem kell rohanni, este meg igazi kocsmahangulat van itthon: dartsozunk, kártyázunk, malacpókerezünk, a pasik néha focimeccset néznek, mi meg addig Lénával a nagy ágyban olvasunk együtt. Nyilván jó lenne, ha idén nyáron már el mernénk menni Horvátországba sátorozni, na meg tervezünk a Fertő-tó körül egy biciklitúrát, de én igazából a Balatonnal is megelégszem.
Jaj, nem is meséltem, hogy a Nagy Bezárás előtt hirtelen felindulásból vasárnap reggel fodrászhoz rohantam, mert kitaláltam, hogy most legyen rövid hajam, de az eredmény szerintem egészen kétségbeejtő (kicsit ezért is jó, hogy nem kell dolgozni járni, haha): az agyonfodrászolt, indokolatlanul kiegyenesített, de helyenként értelmetlenül bodrosra szárított hajammal olyan voltam vasárnap, mint egy tévébemondónő a nyolcvanas évekből; mivel ezt rosszul tűrtem, ezért még aznap megmostam, hogy majd én tudom, hogy természetesen lesz jó, aztán végül vasárnap estére úgy néztem ki, mint egy pszichiátriai ápolt, aki dühében össze-vissza belevagdosott a hajába. A végső stádiumban pedig - ez még tart - (hétfő reggel) leginkább Pumuklira hasonlítottam.
Marci szerint gyönyörű és szexi vagyok; én meg közben nem értem, hogy hogyan és miért lettem ekkora mázlista, de tetszik.
Környezetből a falusi iskoláról és a gyerekek szabadidős tevékenységeiről tanulunk: A fiúk kötelet húztak, Adj király katonát! játékot játszottak. A lányok inkább a körjátékokat, ugrókötelezést és az ugróiskolát kedvelték, és csutkababával játszottak.
Léna a lányos játékok említésekor felhúzza a szemöldökét és mire a csutkababához érünk, undorral forgatni kezdi a szemét, majd dühösen felkiált: ez szexizmus!
Jaj és azt nem is meséltem, hogy valamelyik nap azt álmodtam, hogy Marci meghalt (igazából azt hiszem ez volt az álom legszörnyűbb része, Marylin Manson ide vagy oda) és Marilyn Manson az új pasim. El is jött hozzánk lelkesen és a fekete karmos kezével a gyerekek kis pufók arcát simogatta (álmomban csecsemők voltak még), majd engem próbált paprika spray-vel fenyegetőzve, láncokat csörgetve szexre csábítani.
Mikor felébredtem, először borzadva gondoltam erre a nyomasztó álomra, majd könnyesre röhögtem magam.
W.T.F.
És még egy olyan is történt, hogy teljes állást kaptam a suliban, pedig már annyira elszánt voltam a munkahelyváltást illetően, eh, gyáva alak lett belőlem, de asszem ezt mondtam már párszor.
Azt hiszem a gyerekes lét legnagyobb fájdalma nekem ez a beszariság, ami egyre inkább elhatalmasodik rajtam.
Ah, vége. A második, nem annyira preferált iskolában hirtelen minden jobban tetszett a gyerekeknek és csak olyat kérdeztek, amit tudnak is, de ez persze semmire nem garancia, ide is óriási a túljelentkezés.
Én igazából tök szomorú vagyok, hogy mi is részt veszünk ebben a tülekedésben, de azt látom, hogy a mezei iskolák felsőre tényleg nagyon leromlanak, plusz a gyerekek iskolán kívüli tevékenysége (jó esetben) kimerül a tiktok videók küldözgetésében (nekem leginkább a gyerekanyaggal van bajom a mostani iskolájukban is, mert lássuk be, iszonyú sokat számít, hogy az osztálytársaid nem influencerek, hanem orvosok akarnak lenni; és szerintem ebben a példában minden benne van.)
Én egyébként titkon csodálkozom, hogy a gyerekeket még nem csúfolják az osztályban, mert könyveket olvasnak és nincs telefonjuk. Emlékszem, engem már a 90-es években, a gimiben is csodabogárnak tartottak, mert nem csak a kötelezőket olvastam.
Most persze azon cidrizünk, hogy mi lesz, ha nem sikerül, vagy csak az egyiküknek sikerül, úgyhogy egyfolytában B és C terveket gyártunk, tök fárasztó ez is, de legalább iskola után nem megy el minden időm és energiám a tanulásra.
Semmiféle növény részei nem volt, Marcust a Koppányi aga testamentumával csesztették (az aga és a testamentum szót vajon a felnőtt lakosság hány százaléka érti?), kicsit csalódtam a kiszemelt suliban.
Persze egyik gyerek sem tudja, hogy valójában hogy sikerült, most két hétig megint rághatjuk a körmünket, na meg holnap újabb felvételi, jaj.
Szegény gyerekek, nagy hősök, komolyan.