A leckével amúgy most szenvedünk rendesen, mert Marcus délután már úgy néz rám, mint egy sorozatgyilkosra, mikor felvetem, hogy tán csinálja meg; mondjuk ezt is megértem, szerintem a felvételi baromi sokat kivett szegényekből.
Elvetemült módon egyébként én (még mindig) szeretem a lockdownt, mert van időnk az igazi családi életre és az egész kicsit szanatórium jellegű: többet alszunk, minden lazább, nem kell rohanni, este meg igazi kocsmahangulat van itthon: dartsozunk, kártyázunk, malacpókerezünk, a pasik néha focimeccset néznek, mi meg addig Lénával a nagy ágyban olvasunk együtt. Nyilván jó lenne, ha idén nyáron már el mernénk menni Horvátországba sátorozni, na meg tervezünk a Fertő-tó körül egy biciklitúrát, de én igazából a Balatonnal is megelégszem.
Jaj, nem is meséltem, hogy a Nagy Bezárás előtt hirtelen felindulásból vasárnap reggel fodrászhoz rohantam, mert kitaláltam, hogy most legyen rövid hajam, de az eredmény szerintem egészen kétségbeejtő (kicsit ezért is jó, hogy nem kell dolgozni járni, haha): az agyonfodrászolt, indokolatlanul kiegyenesített, de helyenként értelmetlenül bodrosra szárított hajammal olyan voltam vasárnap, mint egy tévébemondónő a nyolcvanas évekből; mivel ezt rosszul tűrtem, ezért még aznap megmostam, hogy majd én tudom, hogy természetesen lesz jó, aztán végül vasárnap estére úgy néztem ki, mint egy pszichiátriai ápolt, aki dühében össze-vissza belevagdosott a hajába. A végső stádiumban pedig - ez még tart - (hétfő reggel) leginkább Pumuklira hasonlítottam.
Marci szerint gyönyörű és szexi vagyok; én meg közben nem értem, hogy hogyan és miért lettem ekkora mázlista, de tetszik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.