Nem is én lennék, ha hirtelen nem derült volna ki, hogy a munka, amire felvettek, nem lesz (soha, vagy egy jó darabig), úgyhogy, mivel balga módon ajànlkoztam, most hirtelen németest csinàltak belőlem (öt évig tanultam, de nagyon nem tudok semmit, most végképp kiderült). Remek dolog teljesen agyhalottnak érezni magam, mert sem a rendszert, sem a folyamatokat, sem a nyelvet nem értem...
Amúgy meg nem is meséltem még, hogy milyen lett a gyerekek ötödikes bizije: Léna, aka Miss Smarty (így hívta Amerikàban a szitterünk, úgy làtszik, ez màr màsfél éves koràban is feltűnt) hozta a szokàsos formàjàt, persze kitűnő lett, hat tantàrgyi, egy igazgatói és osztàlyfőnöki dicséretet kapott, a közösségi munkàért könyvet, oklevelet, huh, bele is fàradok ennyi jóba; Marcus szerényebben nyomta, ő jeles bizit hozott haza és töriből kapott dicséretet, na meg döbbenetes mennyiséget hiànyzott (kb épp, hogy nem kellett osztàlyozóvizsgàt tennie), szóval még örülhetünk is, hogy nem lett rosszabb eredménye, ő a sok itthonléttől totàl szétesik a suliban.
Különben meg múlt héten a Balatonról dolgoztam (éljen a home office), nanà, hogy a nyàr leghidegebb hetét töltöttük lent, de nem baj, így is fürödtünk (sokszor csak mi egyedül, a viharos szélben, isteniek voltak a hullàmok), biciklitúràztunk, bowlingoztunk, olvastunk sokat
A héten szerintem még visszamennek a többiek, de én megnyertem magamnak a macskafelvigyàzó szerepét a negyven fokban. Mindig azt képzelem, hogy csodàlatos lesz egyedül lenni, de a valósàgban végül semmi értelmeset nem csinàlok, csak itthon szomorkodom, mert hiànyoznak a többiek. Lúzer vagyok, ne is mondjàtok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.