kiskamasz különkiadás

Tényleg, Marcus, milyen volt a matek szakkör?

Őő...jó! Ez a Noémi,* ez nagyon szép làny!

*Léna padtàrsa és baràtnője, akivel egy csoportban dolgoztak a szakkörön

ahogy a dolgok vannak

 Borzasztóan lusta blogger lett belőlem, szànom-bànom, de vagy tíz napja beteg vagyok, itthon agonizàlok (nesze neked, új munkahely), hétvége óta pedig Marci is beteg és màra elment a szaglàsa, úgyhogy most épp karanténban vagyunk mindannyian, vàrjuk a tesztelést. Lénus teljesen maga alatt van, nagyon szeret suliba jàrni (Marcus is szeret, de azért nagyon boldog, mikor nem kell menni).

Bezzeg halàla teljesen lesújtott, borzasztó szomorú vagyok, pedig nem is ismertük egymàst, elkeserítő dolgok ezek, eszembe is jutott pàrhuzamba àllítani az ő halàlàt Marci gyerekkori baràtjànak tavaly màrciusi és az én egykori csoporttàrsam tavaly nyàron bekövetkező halàlàval. Mindketten agydaganatban haltak meg, az egyikük 40, a màsik 47 éves volt, kicsi gyerekkel, csalàddal, hàt micsoda igazsàgtalan, szemét dolgok ezek?! Persze tény, hogy sosem tudni előre, hogy kinek mennyi idő jut, ezért is van mélységesen igaza a buddhistàknak abban, hogy foglalkozni kell a halàllal és fontos - de milyen nehéz! - értékes, minőségi életet élni.

ahogy a dolgok vannak

 Majd egyszer talán írok az évkezdésről (esetleg a nyaralásról is) hosszasabban, de most egyszerűen annyira megterhelő ez a sok új intézmény, követelmény, ide-oda utazás (na meg végiggondolni, hogy melyik gyerek mikor végez, kinek kit kell megvárni és akkor ehhez képest mikor kell hazahozni őket, illetve hogy egyáltalán kinek sikerül értük menni, na meg van A és B hét, édes istenem), hogy semmire nincs energiám estére, csak nyálcsorgatva nézni magam elé. 

Röviden egyelőre annyit, hogy az új helyeken mindenki - még én is, ami nagy dolog, mint tudjuk - jól érzi magát, ami szerintem abszolút pozitív. 

egér rewind

Négy nap kellett, hogy az egér besétàljon az élvefogó csapdànkba, addig csak a neszeit hallottuk a mosogatógép alól, meg időnként a macskàk hisztérikusan befúrtàk magukat a konyhaszekrény mögötti részbe, ami azért elég àrulkodó volt. 

Bella egyébként annyira fellelkesült a remekül működő egér-projekttől, hogy pénteken is hazahozott egy élő egérkét (ezúttal Léna engedte be), de szerencsére Marci halàlos nyugalommal ràborított egy műanyag tàlat és elvitte a közeli mezőre. Szegény Bellàt azóta úgy engedjük be, hogy a résnyire nyitott ajtóban hosszasan tanulmànyozzuk a szàjàt, hogy van-e benne egérfarok.

(A csapda miatt sajnos alig làtszik, hogy mennyire helyes.)

Történelmi pillanat aka "elhull a virág, eliramlik az élet"

 A gyerekek ma szétköltöztek: ki-ki a saját szobájába. Őrület ez a sok változás, külön szoba, külön osztály, pedig nemrég még együtt lubickoltak a hasamban, brühühű.

egeres aka a vidéki élet szépségei

 Bella tegnap este egy élő egérrel tért haza: a bejárati ajtón át jött, én meg nem láttam, hogy lenne valami a szájában, úgyhogy most egy pici egérrel osztozunk a házon (olyan éjfél körül végképp eltűnt a nappaliban, a könyvespolc alatt).

Egy darabig üldöztük szegényt, de a genyó macskák csak szórakoztak vele, állatira tetszett nekik az élő játék. Reggel aztán egyszer csak nagy üvegcsörömpölést hallottunk, ekkor Marcus már ébren volt és később mesélte, hogy a macskák vadul üldözték szegény egeret, aki most meg talán valahol a mosogatógép alatt dekkol. 

Akarunk csinálni diós csapdát, hàtha kicsalogatja és elengedhetjük, szegény, irtó cuki, csak hát mégse szeretném, ha vele reggeliznénk ezentúl.

PS: Nagyon vicces volt: még este gyorsan kitettem egy kis sajtot, hogy majd az kicsalogatja az egeret és akkor a macskák elkapják, hát, több se kellett Balikónak: kicsit szaglászott a sajt körül, majd egykedvűen betolta.

Slave to the wage vol.sokezer

 Az élet olyan vicces néha: ma volt az első napom az új munkahelyemen és mivel találtam egy csomó könyvet az íróasztalomban, bementem a könyvtárba, ahol bemutatkoztam a könyvtárosnak, aki, hogy, hogy nem, az a csaj, akivel István anno megcsalt (másodszor? sokadszor?). 

Tulajdonképpen röhögök az egészen, de kicsit azért még most is felment a vérnyomásom.

tàbor rewind

 A gyerekek felvàltva mennek tàborba megint (na jó, inkàbb kétnapos, nulladik osztàlykiràndulàsnak kéne nevezni), ki-ki a leendő osztàlyàval. 

Lénus màr napok óta sírdogàl, hogy mennyire hiànyzom majd neki; szegény, ezt annyira àtérzem, én is pont ilyen voltam. Úgyhogy mindig dajkàlgatom, meghallgatom, hagyom, hogy bömbizzen és igyekszem nem túl sok idegesítő bàtorítàst nyomatni. Az én anyukàm nem volt valami jó a bonyolult érzések megértésében, úgyhogy én ezt nagyon igyekszem jól (jobban) csinàlni, nekem nagyon jó lett volna, ha valaki jobban megérti a zűrzavaraimat annak idején. Az apukàm esélyes lett volna erre, de ő annyira bele volt csavarodva a sajàt egójàba, hogy ritkàn tudtam vele érdemben beszélgetni.

Na mindegy, szóval tàbor: Lénus annyira megrémült, hogy nem vihet telefont és nem beszélünk legalàbb este, hogy inkàbb mondtam, hogy oké, vigye, de nem örülök, bàr az ofő szerintem jó fej lesz ebben, azt írta, hogy napközben kikapcsoltatja velük, nagyon helyes.

Marcussal (aztàn Lénivel) meg egy darabig kettesben/hàrmasban leszünk, idén volt többször ilyen, szerintem mindenkinek nagyon jók ezek az alkalmak, a gyerekek meg nagyon élvezik a kizàrólagos figyelmet: ikernek lenni azért nem lehet könnyű. A külön osztàly is nagy dolog lesz nekik, hiszen közel tizenegy évig majdnem minden napot együtt töltöttek, most meg hirtelen mindenkinek egyedül kell boldogulni. Szerintem Marcus lesz nagyobb bajban, Lénus igazi tyúkanyóként terelgette eddig, mi lesz most, hàt, meglàtjuk.

A férjem

 Aki szereti a nehéz témákat, fájdalmas szembesüléseket, ellenszenves szereplőket, annak kötelező. Aki pedig szeret borzongani az örömtől, amiért ő egy teljesen más dimenzióban él, annak simán csak nagyon ajánlott. 

Olvassátok, fontos, pontos, provokatív.

semla, nor/ma

 Mikor hazajöttünk Horvàtorszàgból, kaptam egy kimenő napot és, mivel nagyon kívàncsi voltam rà, hogy milyen az Ilonka àltal ajànlott nor/ma, elmentem megnézni és nagyon akartam enni semlàt, de nem volt, sőt, kb semmi se volt, csak pàr érdektelen szendvics, meg kicsit arrogàns kiszolgàló lànyok, akik totàl elfelejtették a kávémat. A pozitívum az volt, hogy a húsz perces vàrakozàsért cserébe felajànlottak egy narancslevet, de ilyen helyzetekben valami ostoba békàsmegyeri gőg hatàsàra mindig nemet mondok. 

Szóval nekem nem volt nagy élmény a hely, de simàn lehet, hogy rosszkor mentem és épp leraboltàk a sok finomsàgot. Viszont annyira akartam enni semlàt, hogy ma sütöttem egy adagot. Rég sütöttem màr és sokat bénàztam vele, nem lett túl szép és brutàlisan tömény is, de azért nem rossz. Jó lenne egyszer megkóstolni egy profi verziót is.