Jaj, úristen, olyan jó volt tegnap kicsivel este tizenegy után bezárni magunk mögött az ajtót Lénával! Mikor egyedül vagyok a gyerekekkel, mindig van bennem rossz érzés, akárhova mennek/megyünk és amikor végre hazaérünk ilyenkor, sokkal kevésbé érzem magam árvának és valami határtalan hála fog el, hogy van hol laknunk és biztonságban vagyunk. Persze minden más már, mert nem óriás babakocsit kell taxiba betuszkolnom és őrült kétéveseket hajkurásznom az orvosi rendelőben (true story, Houstonban történt ráadásul), hanem például tegnap bementem Lénáért a színházhoz, megnézte az Amadeust a sulival, én meg nem akartam, hogy egyedül kóvályogjon este, nem is ismeri a várost, meg amúgy se, hiába nagylány már, féltem nagyon (ugyanitt szeretnék visszaemlékezni magamra, aki a Fekete Lyukba járkáltam 15 évesen, hát jesus, nem is értem a szüleimet). Persze az is rossz érzés volt, hogy Marcit itt kellett hagynom, bár olyan ügyesek már a gyerekek, szerintem nem is félnek (régebben azért még néha aggódtak, ha egyedül voltak este), simán lefekszenek egyedül.
Ilyenkor, mikor csak hárman vagyunk, nem is merek nagy sétákat tenni az erdőben (amikre amúgy rászoktam mostanában), mert hát na, mi lesz, ha jön a sorozatgyilkos, a gyerekek meg itt maradnak nélkülem (jóvanna, sosem lehet tudni).
Jaj és Houstonról jut eszembe: az új főnököm Houston egyik kertvárosi részében lakik, vicces. Mikor meséltem neki, hogy én is laktam arrafelé, ráadásul ott születtek a gyerekeim, kb faarccal tudomásul vette; furák az amerikaiak, azért ha nekem ő mondta volna, hogy Budapesten született a gyereke, biztos néztem volna kicsit, hogy nahát...jó, hát értem, neki nem nagy dolog Houstonban lenni, oké.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.