adásunkat megszakítjuk

képzeld, levágattam a hajam, most olyan göndör, mint két éves koromban (konkrétan csigákban áll a fejem tetején) és megdöbbentően könnyű a fejem, vicces

"Magyar vagyok, magyar. Magyarnak születtem."

Jelenleg nagyon tetszik, hogy magyar vagyok, hiszen Magyarország az egyetlen hely a világon, ahol tökéletesen értem és át tudom érezni a különböző nyelvi regisztereket, (kulturális) utalásokat, szójátékokat és félmondatokat és ez az egyetlen hely, ahol élvezhetem a Hunglish gyönyörűségeit is, így például a következő, egy körúti CBA-ban elhangzott párbeszéd azt hiszem örökre az agyamba sült:

- Anya, veszel nekem valamit?
- Nem, kisfiam, dehogy veszek.
- De miért nem?
- Mert nó máni, nó fáni. (s ezzel anyuka diadalmas arccal a pénztároshoz fordult és vett két doboz cigit)

a bkv-sztrájk margójára

Ha Magyarországon sztrájkolni kezdesz, illetve nem kezdesz sztrájkolni, embertársaid ilyen-olyan okokból kifolyólag rögtön gyűlölni kezdenek majd.
Aki nem sztrájkol és szarul keres, azt lenézik és gyűlölik, mer micsoda utolsó birka az ilyen és különben is még mindig jobban keres, mint bizonyos emberek, akik amúgy is megérdemlik a több pénzt, sürgősen fogja is be a száját az ilyen teszetosza alak, aki esetleg sztrájk helyett néha panaszkodni meg nyivákolni mer a kevés pénze miatt és akkor, ha már tutira kussol, azér mi többiek majd jól összesúgunk a háta mögött, ki is nevetjük, szánakozunk rajta együtt, hát mennyire béna már, hogy befogja a száját, mikor ilyen szar az élete, a fizetése, a státusza, háddenem?
Aki sztrájkol és szarul keres, az egy bizonyos csoportnál nyilván még mindig több pénzt kap, hát mit pattog az a barom, az ilyent kérem egy rendes társadalomban megvetik, gyűlölik, örüljön az a nyomorult, hogy lyuk van a seggén.
Aki nem sztrájkol és jól keres, azt gyűlölik, megvetik, szívesen meglincselnék, hiszen nyilván érdemtelenül, csalással jut sok pénzhez, hát mit képzel az ilyen, persze, neki minden szép és jó, éli világát, mégcsak sztrájkolhatnékja sincsen, köpni kell, de tényleg.
Aki sztrájkol és jól keres, azt leköpik, meglincselik, gyűlölik, néddmár, ennyi pénzzel mér nem boldog a mocsadék, mit hőzöng, hát egy ilyent egy rendes társadalom minimum börtönbe dug, piha.
Nemnem, nincs konklúzió, én csak úgy beszélek itten, csak morgok, csak hőzöngök, elvégre én is magyar vagyok, mosmitnéztek.

Ja, de, bocsánat, mégis van itt valami: hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

a net halála az okoskodás

Soha, értitek? SOHA ne próbáljatok vitás ügyeket cseten vagy mailben megbeszélni, a netes kommunikáció (szmájli ide vagy oda) félreértések melegágya: nincsenek hangsúlyok, nincsenek grimaszok, nincsenek töredék mondatok, nincs hirtelen gondolatváltás, ráadásul a leírt szónak huszonötszörös súlya és jelentősége van. A neten tessék csak a legszükségesebbre szorítkozni (szikár időpont megbeszélés vagy szexcset), amúgy meg ismerek egy egészen kézenfekvő (bár elég divatjamúlt) kommunikációs módot: tessék találkozni és beszélgetni, nohát.

...meg aztán arra is rájöttem, hogy mi a bajom: azt hiszem, végre elkezdtem gyászolni, úgy igazán, szerintem a város, meg a papa lakása és a tárgyak, meg a mama kis papírjai, ezek hozták elő ezt az egészet, eddig eléggé védve voltam Trieszttel, meg hogy valahogy nem szembesültem igazából a mama hiányával, de most nagyon. szóval igazából szerintem ezért érzem magam magányosnak és ez bizony olyan hiány, amit nem pótolhat semmilyen barát...

Celebek, elmebaj és kétségek

Most, hogy itthon vagyok és néha tévézek, meg úgy általában többet olvasok és hallok mindenféle (senkiházi) celebről mint Triesztben (meg hát az olasz tévében mindenki elmebetegnek tűnik, mer folyamatosan ordítva gesztikulálnak, nehéz megállapítani tehát, hogy ki van jól és ki nincs), elgondolkodtam ezeknek az izéknek a kapcsán, hogy vajon nem kegyetlenség-e a világtól, hogy ezeket az embereket a maguk szórakoztatására hagyják érvényesülni, magukat exponálni, nyilatkozni, magánéletet és problémákat kiteregetni, mikor elég nagy részük egyértelműen és láthatóan és aggasztóan gyakorló elmebeteg, konkrétan erről a Varga Viktor gyerekről jutott eszembe, hogy nem ártana neki egy alapos pszichoterápia, de annak idején a Depeche Mode koncerten ugyanez jutott eszembe Dave Gahant látva: hogy a pszichiáterek nyilván a tíz ujjukat megnyalnák ha az összes személyiségzavaros popsztárt és celebet és örökösnőt összeterelnék egy karámba és gyógyítani kezdenék őket, persze a legtöbb nyilván sikítva tiltakozna ez ellen, hiszen a pszichózis is része a portfóliójuknak, meg természetesen nehéz megállapítani, hogy az elmebajból mennyi a marketing és mennyi a valódi gond, bár egy pszichiáternek azért nyilván van erre szeme, egy-egy árulkodó gesztus gondolom lehet leleplező.
Ez persze megint egy elgondolkodtató dolog, mármint, hogy mi volt előbb: a téboly vagy a siker.
Ugyanakkor megfordíthatjuk a gondolatmenetemet és mondhatjuk azt is, hogy ez igen örömteli, hiszen ezek szerint (ha feltételezzük, hogy már meglévő betegség vezetett a médiába vagy a színpadra) a személyiségzavarosok jó eséllyel lesznek felkapott, gazdag hírességek és ez ugyebár jó hír, mer azelőtt azt hittük, ők a csendes elrohadásra ítélt nyomorultak, akiknek az élete szomorúan csordogál pszichiátriáról pszichiátriára.







PS: Elnézést minden hozzáértőtől: a hatás kedvéért tökéletesen összemostam a személyiségzavar, a téboly, az elmebetegség és a pszichózis fogalmát. A pszichiáterek nyilván igyekszenek mindezeket elkülöníteni, de én természetesen csak laikus vagyok, úgyhogy kedvemre elemezhetem a tébolyt, juhéj.

A típusos gyászreakciókon kívül ismert annak krónikus válfaja is, mely tartalmában és intenzitásában súlyosabb: a gátolt, illetve késleltetett forma. Az ilyen "gyász nélküli reakció" az érzelmek elfojtásával, hiányával jár. A gátolt és késleltetett gyász hajlamosít a pszichózisra is. Gyakoriak a már említett azonosítási készség alapján az elveszett tárggyal való azonosulás, a hipochondriás megnyilvánulások, pl. "a gyászoló is rákot kap".

szmájli, nagydé, a szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője

Sokat gondolkodom a szmájlin. Meg a nagydén. Azon, hogy kellenek-e és hogy a rájuk allergiásak miért utálják őket olyan vehemensen. Szerintem kellenek bizony, bár tény, hogy nehéz meghúzni a határt, hogy hová és mennyi és milyen típusú.
Az mondjuk kétségtelen, hogy a szmájlis blogoktól engem is kiráz a hideg, mert azt gondolom, a blog éppen az a műfaj, ahol az embernek kutya kötelessége szavak segítségével érzékeltetni a hangulatokat, az árnyalatokat, a mosolyokat (számomra ez az egyik lényege a blogolásnak).
Ha ez nem sikerül, akkor persze mindenki bedobja a szmájlit, a nagydét, a színes betűket, a képeket, a zenéket, stb., de én ezt nem szeretem. Nem szeretem, mert a nyelv tűrhetően (persze mindig kicsit csökötten, korlátoltan, de mégis) nagy terepet hagy arra, hogy kifejezzünk dolgokat, úgyhogy tessék próbálkozni, árnyalni, körülírni, ne csak lustán szmájlizni, ejnye.
Egy e-mail vagy cset viszont egészen más, az e-mailben (cseten pláne) az ember beszélget, reagál és reakciót vár és sokkal "élőbben" igyekszik kommunikálni mint egy blogban, ahol gyakran inkább kinyilatkoztat, monologizál, nyivákol, kritizál.
Egyszóval a mailes kommunikáció igencsak megköveteli a szmájlit, azaz megköveteli a hangsúlyokat, az árnyalást; tehát igenis, metakomunikációs eszközök híján nagyon is fontos a nagydé meg a kacsintós szmájli, feleim.

Tény, hogy az agyonszmájlizott írások és kommentek borzasztóan ostobának tűnnek (ahogy a túlzott érzelemnyilvánítás "élőben" is taszító), így természetesen érdemes csínján bánni a mennyiséggel.
Amikor ezen elmélkedem, mindig eszembe jut egy, még régen a boxon kapott levél, amiben valami olyasmit írt nekem egy júzer, hogy hülye barom, így, ilyen pőrén és persze viccnek szánta, pajkos reakciónak valamire, de pucéran, szmájli nélkül bizony egyáltalán nem volt vicces, nem volt mókásan flörtölős, egyszerűen csak sértő volt és paraszt és sokkoló.
Abban a pillanatban levontam a következtetést, hogyaszongya azok a szmájlik, igenis kellenek.

nekem nem megy

Őszinte tiszteletem azoknak a bloggereknek, akik évekig tartó blogolás után is képesek és tudnak és mernek őszintén és fájdalmasan és hosszasan és hisztérikusan és dühödten kiabálni bele a netbe.

rómát látni és

elég mozgalmasnak meg izgalmasnak ígérkezik.
biztos jó lesz. :)


hát nemtom, nem könnyű azért, de remélem legközelebb olyan országba megyünk, ahol én is tudok majd dolgozni...persze amerika az pont nem ilyen, faszom. dehát egyáltalán nem biztos még ez az amerika, január végén megyünk majd rómába például, mer marci ott is koncertezik:) (oda is pályázott és hát az olaszország az már igaz, de talán egy fővárosban már én is tudok majd kezdeni valamit magammal, meg mondjuk az angoltudásommal, sőt, mosmár lassan olaszul is tudok, yea)