szülősors

Hihetetlen, hogy ezeket a kölköket sokáig csak trenírozni kell a majdani életükre: évekig tanítgatjuk nekik, hogy hogyan egyenek, igyanak, járjanak, vécézzenek, beszéljenek (az elején bármit megtennénk, hogy felálljanak, járjanak, beszéljenek, később meg nyilván úgy lesz, hogy bármit megtennénk, hogy a gyerek befogja a száját és egy helyben üljön egy darabig), aztán végül, mikor (nagyjából) elengedjük a kezüket, akkor a legtöbb dolgot átalakítják kedvük szerint és felháborodnak ha megpróbálunk beleszólni.







PS.: Igen, most próbáljuk őket pohárból itatni - fogalmam sincs, egyedül hogy csinálom majd...ha valakinek van jó ötlete, szóljon.

levélváltás

Két szülőt vesztettél el egyszerre, mindkettőt értelmetlen halálban, félbeszakadt élettel, szerintem csoda, hogy egyáltalán ennyire jól vagy. Idegen országban, gyakorlatilag egyedül egész nap a babákkal, akikkel még olyan sokat beszélgetni nem lehet, én valószínű bediliznék.

hát, sokszor én is rettenetesen sajnálom magam, de azért azt hiszem sokkal-sokkal borzalmasabb életek vannak az enyémnél, úgyhogy amikor épp nem élem bele magam sanyarú sorsomba, akkor örülök, hogy lyuk van a seggemen...végül is azt képzeltem régen - amikor még éltek a szüleim és Magyarországon laktam és a párkapcsolati nyavalyáim meg a szakmai válságom és a kevés pénzem miatt voltam folyton elplattyanva -, hogy nekem van a világon a legnehezebb életem és jajjaj, de most, hogy hirtelen felnőni kényszerültem, egyszerűen csak röhögök az akkori énemen. szóval minden relatív.

persze, bizonyos szempontból nehéz nekem - mert idegen ország, mert nem dolgozom, mert nincs segítségem, mert ikrekkel nehéz, mert nem tudok emberek közé menni, mert elvesztettem a szüleimet, stbstb., illetve lehet úgy is nézni, hogy ez nehéz. de bizonyos szempontból meg sokkal-sokkal jobb nekem, mint rengeteg embernek körülöttem és most nézzük abból a szempontból: van egy szerelmem (ritka kincs, mint tudjuk), két csudababám (van akinek nemhogy két, de egy gyereke se lehet soha, pedig bármit megtenne érte), van elég pénzünk, hogy megéljünk (nem vagyunk gazdagok és néha kínlódunk, de azért megvan mindenünk) és bár már nem élnek a szüleim, amíg éltek, egy csomó mindent kaptam tőlük, amik azért nem múlnak el nyomtalanul. szóval sokféleképpen lehet nézni az életet és azt hiszem, hogy muszáj erőltetni ezt a - sokszor állati idegesítő, ám jótékony hatású - pozitív gondolkodást, mert különben tényleg csak bedilizünk, az meg mire jó?:)

"Csak a szerelem óv meg a tébolytól"

Hazajött a drága Férfi és érdekes dolgokat mesélt: New Yorkban találkozott egy régi ismerősével, aki ott fizikuskodik és állítása szerint egy bérelt szobában lakik, ami kétszer annyiba kerül, mint a mi száz négyzetméteres lakásunk.
Kicsit elment a kedvem New Yorktól, pedig valójában folyton ott akarok lakni...viszont most, hogy tudom, hogy legalábbis Woody Allennek kell lenni ahhoz, hogy meg tudd fizetni a város izgalmait, kezdek kiegyezni az elmaradott, rabszolgatartó déllel*.






*a srác azt mondta, hogy ő be nem tenné a lábát Texasba...szerintem egy ilyen sznob gondolat kifejezetten röhejes, ha egy magyar agyából pattan ki.

"A szomorúság tétován kicsordul árva számon"

Most azt hiszem, hogy nagyon zavaros leszek, de csak kavarog a sok vacak a fejemben, ilyenkor meg mindig jön a késztetés, hogy leírjam. Igen, csak a szokásos: öngyilkosság, szülők halála, szülők halála miatti fagyoskodás a világban, szomorúság, bánat.
Hihetetlen sok párbeszédet folytatok az apámmal az öngyilkosságáról, a legutóbb azt vettem észre, hogy fennhangon azt kérdezem, hogy de nem szerettél minket?
Ne aggódjatok, nem kattanok be, ahhoz túl racionális vagyok, meg szerencsére a humorérzékem is a helyén van ahhoz, hogy egy bizonyos ponton túl hibbanjak. Nem, ez nem téboly, ez csak értetlenkedés, harag, fájdalom, egy helyben toporgás, válaszkeresés, magány, veszteség, hiány, a gyász maga.
Szóval az apámmal beszélgetek és borzalmasan szomorú vagyok, de nem tudok sírni, nem tudok megbocsátani neki, nem tudom megérteni, de közben persze értem és nem jutok sehova ezzel az egész tépelődéssel, olyan vagyok, mint a befékezett babakocsi, mikor rángatom.
Tudom, most felháborodik majd mindenki, aki elég komolyan veszi magát ehhez és még élnek a szülei, de az az igazság, hogy azt gondolom, hogy az égvilágon semmit nem tud a világról az, akinek van még menedéke, aki bármilyen értelemben (érzelmileg, intellektuálisan, anyagilag, spirituálisan, bárhogy) számíthat még valamelyik szülőjére.
Az árva kifejezés pedig azt hiszem egy brutálisan tökéletes szó: egyszerűen minden benne van, amit az ember akkor érez, ha a legfőbb, a kezdetektől jelen lévő, őt feltétel nélkül szerető támaszai már nem élnek.
Mert lehet neked nagy szerelmed, lehetnek gyerekeid, állataid, legjobb barátod, de soha senki nem fog így és ennyire szeretni, soha senki nem lesz bárhol, bármikor, bármilyen helyzetben úgy a menedéked, ahogy most a szüleid azok.

""I have done my best", that is about all the philosophy of living that one needs"

You know what my philosophy of life is? That it's important to have some laughs, but you gotta suffer a little too, because otherwise you miss the whole point to life.

Mostanában a Parents Magazine-t olvasgatom a vécén - és még mondják, hogy az ember nem változik, hm - és tegnap, a legnagyobb idegbaj közepette ráakadtam egy cikkre, amiben egy volt Zen buddhista szerzetesnő osztja meg nem világrengető, de bölcs gondolatait arról, hogy hogyan is alkalmazhatók a Zen buddhista tanítások és bölcsességek a gyereknevelésben.
Négy fontos tanácsot ad: egyrészt, hogy gyakoroljuk 'az itt és mostot', ne rágódjunk múlton és jövőn, ne akarjunk mindent egyszerre csinálni. Másrészt, próbáljunk rendet tartani magunk körül, vagy ahogy ő mondja: leave no trace. Harmadrészt: ne halmozzunk fel túl sok tárgyat (a gyereknek sem), negyedrészt pedig legyünk türelmesek és minden nap gondoljunk arra - mondjuk a legnagyobb idegbaj kellős közepén -, hogy milyen nagyon szerencsések is vagyunk, hogy tető van a fejünk felett, van mit ennünk és a gyerekeink sem éheznek.

(s)ikertelen ikres (béna ez így, de értitek a szándékot, nem?)

A mai este kimerítette a parent abuse fogalmát.
Néha tényleg azt gondolom, hogy képtelen vagyok ezt így tovább csinálni és inkább strichelni megyek, hogy legyen pénzünk bébiszitterre...eh, nem mehetek strichelni, ki vigyáz akkor a babákra?
Én tudom, hogy az ilyen babás blogokba (ez elvileg nem az, de azért némileg mégiscsak) csak cukros dolgokat szabad írni, merhogy mit gondolnak majd rólunk, ha részletezzük a szenvedéseinket, de azér feleim, akinek van gyereke, az szerintem pontosan tudja, hogy az ember időnként igenis az őrület határán áll és el akar költözni Kamcsatkára, hogy soha senki ne találja meg.
Tudom, hogy erről nem illik beszélni, ez pont olyan, mint a terhességi okádás, a szexuális problémák, meg a pénzügyi gondok (igaza van az angoloknak, beszéljünk csak az időjárásról, az egy viszonylag biztonságos terep), de a gyerekek azér piszok idegesítő kis lények tudnak lenni a maguk minden cukiságával együtt; és akkor még finom voltam...

"veszélybe kerül, de megmenekül"

Örömömben sushit eszem és buta újságot olvasok (félrenyeltem és fuldokoltam, mikor azt olvastam, hogy Mariah Carrey gyémánt ékszereket vásárol az ikreinek - szerintem az ilyen embereket börtönbe kéne vetni és a vagyonukat odaadni a rászorulóknak), bizony, végre vége a kilakoltatósdinak, lakhatunk tovább a gyakorló elmebetegek alatt, ebben a csodás, elviselhetetlenül meleg, járdátlan, halott városban, jessz.

Kedves tévénéző gyerekek! (hosszan nyivákoló, helyenként dühöngő, ne olvasd el)

Szóval az van, hogy gyűlölöm Houstont. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy mi a franc van itt az emberekkel, mér nem lehet gyalogolni, mér nem lehet valami emberbarát közlekedés meg emberbarát utak, mi a tök van ezeknek a lábukkal, mér kell rohadt koldusnak éreznem magam, ha szeretnék az utcán menni - látszólag funkció nélkül, bár szerintem nagyon is komoly funkcióval...mért ne járhatnék én mindenhova gyalog? Ez egy szabad ország, anyátok mindenit.

Próbálom elmagyarázni, hogy ti is értsétek - ezúton szeretnék beszólni a rejtélyblogoknak; a beszólásomat viszont senki ne vegye magára, aki szórakoztató abszurd blogot ír, úristen de nehéz pc-nek lenni, tehát: tegnap kaptunk egy igen kedves kis üzenetet, miszerint nem fizettünk lakbért és ha lehet, takarodjunk minél előbb (jójó, bonyolult jogi szöveg volt, dehát tudjátok, a jogászok tulajdonképpen nyelvészek, egy speciális nyelv tudorai, szóval az értelme az bizony ez volt a levélkének); a végibe azér barátságosan odabiggyesztették, hogy ha esetleg mégis itt szeretnénk lakni a továbbiakban, akkor tán megbeszélhetjük, hogy csütörtök éjfélig ne cseréljék ki a zárakat.

Gondolom mondanom sem kell, hogy lábon kihordtam pár agyvérzést, majd Marcival egyeztetve kiderült, hogy 'ja, hát ő ezt így valahogy elfelejtette, meg aszitte, hogy a bérleti díj az maga az előleg és hát izé...'

A további részletek nagyon unalmasak, próbálok gyorsan túlesni rajtuk, tehát: pénzünk nincs, illetve van, de nem nálunk, mert meg kell szerezni az előző főbérlőnktől és mivel ez a csekkek és money orderek hazája, ezért bonyolult (nyilván nem bonyolult egyáltalán, de nekem minden ilyen pénzes izé az) procedúra árán juthatunk csak hozzá, ráadásul az egészet nekem kell intézni, nekem, akinek csak útlevele meg vízuma van (itt tudniillik nem ember az, akinek nincs jogosítványa és nem tudja azzal igazolni magát) és igazi kőkorszaki módra még egy nyamvadt amerikai bankszámlám sincs, eddig nem volt rá szükség és eleve már az emeletről lemenni is kész tortúra azzal a baszom nagy babakocsival, hogy kellett a fenének bankszámla, örülök, hogy életben vagyok...

Persze most már tudom, hogy kellett volna, merhogy máshogy sehogy nem tudjuk kifizetni a pénzt, csak ha én nyitok egy számlát, beváltom a csekket amit kapok a volt főbérlőnktől és arról a pénzről kiállítanak nekem egy ún. money ordert, amit odaadhatok az itteni menedzsmentnek, hogy megszabaduljunk a kirúgás rémétől. Gyönyörű.

És most akkor vissza is kanyarodhatunk a történet legelejéhez, azaz ahhoz a részhez, hogy fuck you Houston.

Az történt ugyanis, hogy babakocsival elmentem a bankba, hogy akkor én most nagy merészen, nyomorult európai módjára, jogosítvány, meg social security number nélkül nyitok egy bankszámlát - eleve odajutni is pokoli volt (itt tényleg csak a koldusok járnak gyalog, azoknak meg minek járdát csinosítani, úgyhogy a járda általában nagyon vacak, sőt, helyenként hosszú szakaszokon meg is szűnik), úgy éreztem magam a gonosz napsütésben, a kihalt utcán, mintha atomtámadás utáni túlélő lennék, aztán a bankban egyáltalán nem kecsegtettek jó hírekkel, ugyanis valahogy (logikusan) igazolnom kell egy hivatalos papírral (ez a lakás bérlet szerződése lehetne pl, amit még rejtélyes okból nem kaptunk meg), hogy én itt és itt lakom, de ahhoz megint el kell kuncsorognom a hülye menedzsment irodájába egy szerződésért (rendesek voltak egyébként, egy szavam sem lehet; miközben beszéltünk, végig áldottam a szüleimet, hogy annak idején angolra taníttattak), majd holnap vissza a bankba, a bankból az irodába, csodás lesz.

Pedig Marci távollétében a titkos szingli viselkedésemet (Szex és New York meg gyilkosos sorozat nézés) akartam gyakorolni este meg napközben, mikor a babák alszanak - ehelyett idegeskedhetek, meg rohangálhatok fel-alá -, mert amúgy most folyton a szerencsétlenek nyakán lógok és fejlesztem őket, merhogy a fejembe vettem, hogy nyilván autisták, ha még egyetlen szót sem tudnak és nekem, a nyelvtanárnak, kutya kötelességem gyakorolni velük éjjel-nappal. Hogy mikor és miből is jöttem rá, hogy autisták, illetve hogy hogyan is fejlesztettem ki ismét egy ilyen cuki kis szorongást, arról majd egy következő mesében lesz szó, ne legyetek telhetetlenek kedves tévénéző gyerekek.

PS.: Ja, a fölöttünk lakó problémája kezd nagyon aggasztó lenni, kicsit félek: tegnap egész nap és este egy deka zaj sem volt, meg is örültem, mondván, hogy nyilván csak az itt lakó nyomorult egyedülállót jött meglátogatni népes és kurva idegesítő, zajos családja, most volt Labor Day, szórakoztatták kicsit szegényt, hát istenem...el is aludtam egy körül (azért ilyen későn, mert baromi ideges voltam a kilakoltató levél miatt és Marcival órákat telefonáltunk, hogy megoldást találjunk a dologra), majd fél háromkor(!!) arra riadtam, hogy valaki járkál fölöttem és mintha valami CB rádiót működtetne közben - félálomban arra gondoltam, hogy már meg is jöttek a kilakoltatók -; naszóval itt ment a fejem fölött ez a CB rádió hang, meg valaki járkált fel-alá, én meg már teljesen be voltam szarva, hogy ez mi a fene, aztán egyszer csak egy nagyon mély, dörmögő férfihangot lehetett hallani, majd hirtelen nagy csönd lett és azóta semmi...rémisztő, nem? Marci egész okosat mondott, remélem neki van igaza és nem valami gyakorló elmebeteg lakik fölöttünk, szóval aszonta, hogy biztos taxis az illető...

...

Két telefonhívás kavarog a fejemben, két hívás, amit bármikor bárhol fel tudok idézni és egyre csak zakatolnak a szavak és nem oldja meg az idő és a szavak nem tűnnek el az istennek sem.

Két telefonhívás váltogatja egymást az agyamban és van, hogy egyszerre csapnak le, egyszerre öklöznek belém. Két telefonhívás, két nyamvadt kis hívás, de megváltozott tőlük minden.

Két hívás, az egyik, a mama elment és a másik, hogy apád ma meghalt.

"túlélni kell, vigyél innen, a hegyekbe fel"

Elköltöztünk, kibírtuk, megcsináltuk, minden szép és jó...lenne, ha szerencsénk lett volna a szomszédainkkal, egész pontosan a fölöttünk lakókkal.
A lakás tényleg nagyon szép, tágas, világos, de nem tűz ide a nap egyfolytában, az egyik szoba ugyan egy sötét lyuk (ebben mi alszunk, de nappal úgysem akarunk nagyon ott lenni, szóval ez egy vállalható kompromisszum), de két fürdőszoba van és rengeteg tárhely, meg barátságos ebédlő, puha szőnyeg, a babaszoba nagy, van hely őrültködni, na de a fölöttünk lakók...nem, tulajdonképpen semmi különöset nem csinálnak, csak nyilván a ház iszonyat vacak konstrukció, így ha lépnek párat, már reng az egész plafon. Márpedig ők folyton lépkednek (futkosnak?), illetve, ha jól érzékelem, időnként egy zongorát dobnak a padlóra (csak viccelek, de tényleg úgy hangzik) - és teszik mindezt egyfolytában, rövid időt hagyva az alvásra (tegnap fél egykor hagyták abba és hatkor már újrakezdték - hét körül aztán úgy tűnt, hogy elmentek a dolgukra és hurrá, megszűntek a brutális döndülések. Csak abban reménykedem, hogy legalább este nyolcig kóricálnak majd valahol.)
Szóval most eléggé el vagyok kenődve, tíz hónapig (addig van szerződésünk) pocsék lesz ezt elviselni, Marci már közölte is, hogy ő sajnos meg fog őrülni (fasza), ráadásul így biztos, hogy újra költöznünk kell majd - az lesz a hatodik költözésünk négy év alatt, borzalom.
Marci különben most nincs itthon, konferenciál, csak én küzdök a döndülésekkel, meg a népes fekete családdal fölöttünk; egyébként állati érdekes, de tudtunkon kívül sikerült beköltöznünk egy fekete lakóparkba (meglepően kevés itt a fehér ember, ami végül is mindegy, bár tény, hogy nagyon más kultúra az övék).

Na, megyek, nem érek rá, mertőőő...hogy is mondjam...hát mert lakást keresek.