Egész biztos, hogy most sokatok számára nagyon ellenszenves leszek (a legtöbb ember számára úgysem vagyok szimpatikus a sarkos véleményem miatt, úgyhogy megszoktam, állok elébe), dehát ugye nekem az a hírem, hogy nagyon őszinte vagyok (manapság már nem is annyira, egyébként), úgyhogy azt szeretném elmondani, hogy én még mindig nem szeretem a más ember gyerekét.
Igen, vannak nagyon aranyos, szép, kedves, tisztelettudó gyerekek, őket szeretem, velük szívesen barátkozom, de sajnos, a többség nem ilyen - ahogy sajnos az emberek többsége sem kedves, kulturált, tisztelettudó vagy szép és hát lássuk be, azért az undok, bunkó és kulturálatlan szülőnek igazán nagy szerepe van abban, hogy a gyereke egy kis utálatos szörny lesz.
Ezeket az indulatokat egyébként a játszótér hozza ki belőlem és persze főként az idősebb kis bunkók: akik poénból elütik Lénát a biciklijükkel, akik óriási és veszélyesnek látszó játékkardot csapkodnak Marcika szemétől fél centire és ha rájuk szólok, undorodva néznek rám, akik elveszik a labdánkat (jó, vegyék, játsszanak vele, de esetleg szóljanak, kérjék el, valami) és amikor visszakérem, akkor eszük ágában sincs megköszönni, hogy addig náluk volt, csak átnéznek rajtam.
És ilyenkor ezeknek a gyerekeknek a szüleit is utálom: hát baszki, ha látom, hogy a gyerekem épp elüt egy még majdnem csecsemőt, akkor nem beszélgetek tovább szenvtelen pofával a többi anyukával, hanem például elmagyarázom a gyereknek, hogy ilyet nem csinálunk, háddenem? Fúj, engem a tapintatlan tahósággal lehet a legjobban kihozni a sodromból. Mert jó, legyen egy ember buta, tanulatlan, de egy kicsit tudjon már viselkedni (és tanítsa meg a gyerekét is erre), könyörgök.
Utálom a játszóteret, igazából csak ennyit akartam mondani. Köszönöm a figyelmet.
