"Amerika, London, Párizs, kérem maga nem normális"

És hogy hiányzik-e majd Amerika? Hát, nekem már most hiányzik...szeretem ezt a nyelvet, sajnálom, hogy megint kirajzolódom majd a világból az olasz miatt.
Kicsit már tudunk ugyan olaszul - mondjuk olyan jó alap szinten, legalább albérletet már tudok keresni, nagy segítség -, de angolul meg nagyon tudunk és a nyelvtudás annyira alapvetően szükséges kelléke a viszonylagos otthonosságnak egy idegen országban, hiszen a nyelv a kapocs. Az idegenség miatt az ember amúgy is légüres térben van, de ha a nyelvet sem beszéli, az olyan, mintha bezárták volna egy üres szobába több évre egyedül.
Persze jó lenne rendesen megtanulni olaszul, most már nem is lesz majd kényszer, mert nem hiszem, hogy elkezdenék lázasan munkát keresni, mint Triesztben (fölösleges is volna, az olaszok se találnak munkát, angolt meg anyanyelviek taníthatnak csak és kizárólag; ezt legalább már tudjuk), meg aztán milyen mókás lesz, ha a babák majd ilyeneket mondanak, hogy ciao, mamma, ezen rendszeresen előre röhögünk.
Persze jó lesz újra Európában, jó lesz szép dolgokat látni (itt minden praktikusan ronda, de ezt már mondtam sokszor), jó lesz járdán gyalogolni és emberekkel találkozni az utcán (bár most kijut nekem mexikóiakból a játszótéren, elképesztőek, oda járnak vacsorázni és vacsora közben érzelmes spanyol melódiákat hallgatnak a kis hordozható rádiójukon), jó lesz Toszkánában lakni közel a tengerhez (irigykedjetek, gyerünk, gyerünk), jó lesz Chiantit inni, jó lesz néhány órára lenni a családtól (bár kezdem érezni megint a torkomban a brutális gyászt, mikor a családra gondolok; eddig az mentett meg ettől, hogy messze voltunk) és abban reménykedem, hogy sikerül majd egy házat bérelnünk, a gyerekeknek az maga lenne a paradicsom: kotorhatnának a kerben napestig.
Szóval igen, biztosan jó lesz, de mégis: az angol itt nekem maga a biztonság.

Az életnek értelme nincs, de néha határozottan kellemes (vagy valami ilyesmi)

Csak javul a cinizmusom azért: igaz, hogy folyton be akarok szólni a Facebook falon lázasan drukkolóknak, de aztán végül mindig leállítom magam.
Hát hadd legyen meg mindenkinek a maga játéka. Hát ki vagyok én, hogy megmondjam, ki mit szeressen csinálni és mi mekkora butaság? Az élet az már csak ilyen: hiábavalóságok halmaza. Hiszen mennyivel értelmesebb ezt a blogot írni, mint olimpikonoknak szurkolni? Semmivel.
És mennyivel értelmesebb vajon moziba menni vagy könyveket olvasni, mint sportolókért rajongani? Semmivel, természetesen.
Egyébként én tudom, hogy a gyerekeim szelidítettek meg: már a terhesség alatt sokat változtak az emberiség iránti indulataim, de mostanra teljesen jámbor lélek lett belőlem, sőt, a szívem is inkább a naiv, kedves emberekhez húz, mint a cinikus, vicces rafináltakhoz.
Azt hiszem régen is felülről szemléltem a világot, de mostanra megváltozott az arckifejezésem: a lesajnáló fintort felváltotta a már-már mosolyba hajló higgadt arckifejezés. És ne értsetek félre, nem vagyok szentimentális (mi sem áll távolabb tőlem), nem ölelem keblemre a világot ábrándosan, csak talán egyszerűen...megnyugodtam.
Cinikusok, egy jó tanács: szüljetek.

"yes and drew him down to me so he could feel my breasts all perfume yes and his heart was going like mad and yes I said yes I will Yes."

Én úgy képzelem, hogy közel egy napot utazni két két évessel (pár nap lesz a második születésnapjukig, így csak nagyon drága a jegyünk, ha idősebbek lennének, akkor ocsmányul, kifizethetetlenül baromi drága lenne) az felér mondjuk úgy egy évvel Auschwitzban...akinek van valami jó ötlete a repülőút túlélésére, az írjon nekem.
Mondjuk ha felvihetnénk hatvanhárom tonna könyvet a repülőre, talán könnyebb dolgunk lenne: a gyerekeim hisztérikusan olvastatnak maguknak egyfolytában (szó szerint, egy csomószor két-három könyvet kell egyszerre olvasnom, különben botrány van)*, btw komolyan nem értem miért nem beszélnek még, szerintem egy átlagos gyereknek tized ennyit olvasnak - Marcival néha úgy éljük csak túl a hétvégéket, hogy a könyvek nagy részét elrejtjük.**
Már a tavalyi utazás is elég gyötrelmes volt, nade akkor még nem tudtak járni! Most viszont...á, bele se gondolok. Ráadásul úgy tervezzük, hogy legalább hat bőründünk lesz, plusz lesz ugye a macska egy jó nagy hordozóban, csodásan fogunk kinézni, na meg átszállni.

Jézusmária, mibe keveredtem...értitek, én csak ültem ott a Váci úton gyanútlanul a macskával hosszú évekig, aztán jön Marci és végigvonszol a világon.
Titokban azért élvezem persze.




*ezt annyira jól illusztrálja az a levél, amit Marcinak írtam pár hete, mikor nem volt itthon: jaj, reggel olyan megható volt, Léna ordított mint a sakál, én meg dühösen rámordultam, mert épp a konyhában vacakoltam és be kellett mennem a szobába megnézni, hogy miért rikolt és szegény zokogva tartotta felém a Weöres Sándor kötetet, hogy nagyon sürgősen olvassam fel neki a "Három görbe legényke, róka rege róka" kezdetűt:). el is szégyelltem magam rögtön és kedvesen elolvastam.

**vicces mindig amikor a gyerekorvosnál aggodalmaskodik a doki a beszéd miatt és a lelkünkre köti, hogy legalább napi negyed órát olvassunk a gyerekeknek. Mindig bőszen bólogatok, mert nincs kedvem elmesélni, hogy minket a gyerekeink könyvekkel üldöznek egész nap és nem negyed órát, hanem napi nyolc órát olvasok nekik...



PS.: És, csak hogy irigykedjetek, elmesélem, hogy Marci el akar küldeni New Yorkba egyedül pár napra. Egész Amerikából New York érdekel a legjobban, de sehogyse sikerült elmennünk együtt, babákkal meg iszonyat macera és rengeteg pénz lenne, úgyhogy elvileg egyedül megyek valamikor, együtt meg elmegyünk még New Orleans-ba, az csak nyolc óra kocsival, aztán viszlát Amerika. Mondjuk azt nem bánom, hogy a gyerekeimnek van amerikai útlevele, ki tudja mire lesz az még jó nekik.

America no more vol.267439211

De miért, miért, miért kellett meghalnia a főnöködnek éppen a költözés után?

Szétmegy a fejem: kettőig fotóztam meg szortíroztam az eladásra szánt babaruhákat.
Döbbenet, hogy a gyerekeimnek akkora ruhatára van, mint Kate Middletonnak...persze minden egyes kutyuskás meg kismackós darabért megszakad a szívem, lélekben hoarder vagyok.

ahogy a dolgok vannak

Azt hiszem Marcikától elkaptam a köhögős baját (a babák két hétig nagyon betegek voltak - naná, hogy akkor, mikor egyedül voltam velük -, erről nem meséltem, ahogy arról sem, hogy taxival jöttünk-mentünk orvoshoz, a babakocsi sehova nem fért be, új taxi kellett, az orvosnál, a gyógyszertárban iszonyú sokat kellett várni, én meg rohangálhattam a két bekattant gyerekem után, egy rémálom volt, szó szerint és talán azért is zártam be a blogot, hogy ne nagyon tudjak nyafogni erről), köhögök, hörgök mint a dög, közben meg rengeteg dolgom van, ma eladom az első eladandó tárgyat, hehehe.
Fogalmam sincs, hogy a fenébe csináljuk ezt majd, meg vagyok rémülve rendesen.

We don't need to talk about Kevin

Gyerekek, ez borzasztó, amit ebből a remek könyvből csináltak. Ez egy förmedvény. Egy okádék, egy hamis, vontatott, unalmas, közhelyes, semmitmondó, hiteltelen vacak. A Sorstalanaság jutott eszembe róla: ott is az elképesztően jó könyvből csináltak egy nagyon rossz filmet.
A Kevinnel pont ez történt: tényleg az egyik legjobb könyv, amit valaha olvastam, húsba vágó, morajló hömpölygésű, alattomos, iszonyú jól megírt, izgalmas, okos, fájdalmas, amit akartok. Persze egyértelműen nem jó filmanyag, hiszen idősíkok között ugráló monológ, szerintem reménytelen filmre vinni. Reménytelen is tényleg: a könyvből kiragadott mondatok üresen konganak, a kontextusból kiszedve nemcsak értelmetlenek, de valahogy nevetségesek is, az egész film ostobán művészieskedik, mert képtelen máshogy megfogni a könyv lényegét (nem is lehet, el kell olvasni), Kevin egész egyszerűen béna (bár csinos fiú), nekem Tilda Swinton is semmitmondó, neki se hiszek, hiába imádják a kritikusok, még a férj figurája van legközelebb a könyvbéli apához, de az egész film olyan nagyon...lapos.
Nem is ragozom tovább, aki meg akarja ismerni gonosz Kevint, az olvassa el a (zseniális) könyvet.

America no more

Na, megvan a jegyünk, szeptember 28-án repülünk Olaszországba.
Most már csak el kell adni az összes cuccunkat (mennyire iszonyú lesz az még, istenem), találni kell lakót magunk helyett (ez is simán lehet, hogy piszok nehéz lesz), a macska miatt kell egyezkedni a légitársasággal (amikor idejöttünk, hónapok hosszú munkája volt a macska utazásában), el kell adni a kocsit (de jókor, lehetőleg egy perccel indulás előtt, hogy ne szívjunk túl sokat nélküle) és rengeteg adminisztratív borzalmat kell intézni. Aztán Olaszországban kell találni macskabarát meg gyerekbarát rövidtávú, illetve később hosszútávú szállást, ehhez kell sok pénz, a sok pénzt már repülőjegyre költöttük, király.
Természetesen az intézkedés nem olyan egyszerű, hiszen kedves gyermekeink jóvoltából ráérős időnkben Boribon és Maszat rettenetes csodálatos kalandjait olvasgatjuk, nincs nekünk pakolgatni meg intézkedni időnk, kérem szépen.

Én asszem, hogy a kalandos életbe lassan belepusztulok.

Feljegyzések az Olimpia iránt teljesen közönyösök házából

Azt hiszem nincs semmi, ami kevésbé érdekelne, mint bármilyen sportesemény. Na jó, esetleg egy porszívó használati utasítása...

ahogy a dolgok vannak

amúgy meg két hónap múlva Pisába költözünk, Coloradóra sajnos nincs pénzünk, brutálisan drága lett volna és ez az olasz volt Marci másik ajánlata. azon kellett kicsit agyalnunk, hogy melyik rosszabb: ha teljes csődbe megy Európa vagy ha éhezünk Amerikában...végül így döntöttünk, legalább szebb helyen szívjuk meg (bár biztos nagyon szép Colorado természeti része...)

Eh, inkább blogot írok, mint válaszolgatok a "miért nem írsz blogot?" kérdésre

Én szeretem a kalandos életet, meg tényleg azt gondolom, hogy a nehézségek is hozzájárulnak az élet szépségéhez, de azért ez az Amerikából két gyerekkel meg egy macskával Olaszországba költözés, ez sok a jóból.
Persze, tudom, mindig lehet még szarabb, lehetne öt gyerekünk, három macskánk és mi lenne ha nekem például nem volna kezem, vagy ilyesmi...de például csodálatos volna, ha a terhesség után a has kis lecsatolható bőröndként tovább funkcionálna és együtt nőne a kölkökkel, plusz egy pótrészt belenyomnánk a macskának. Akkor most csak betuszkolnék mindenkit a hasamba és viszlát.