"Száll az idő itthagy engem"

A kelleténél hosszabban időztem a CBA-ban, hogy a felső szólamot ráénekeljem erre a csodálatos számra.  (A CBA nagyon menő, hogy ezt játssza.)

Tiszta időutazás volt - a Duna Plazánál vezetek és vezetés után mindig oda megyek vásárolni - merhogy régen a közelben laktam és pont ugyanezt csináltam (számokat énekeltem éppen ugyanebben a boltban) -; nosztalgikusan elácsorogtam a borok előtt is, de aztán felelős anyukaként inkább Micimackós bögrét vettem a gyerekeknek. 

"Egyébként láttam, hogy a tanító néni karamellát eszik pedig mindig arról beszél, hogy az édesség tönkreteszi a fogat, és hogy a gyümölcs sokkal egészségesebb."

Ez olyan finom, hogy sírok. 

ahogy a dolgok vannak

Annyira nem tudom mit csináljak ezekkel a munkaügyekkel: lavírozzak a tanítással és mellette próbálkozzak valami félállással, vagy tanítsak full-time rogyásig és pusztuljak bele a folytonos városban rohangálásba, a hajnalozásba meg az itthoni éjszakai készülésbe? Eh, nem tudom. 

Persze azért abból, hogy folyton jelentkezgetek ide-oda (ma is hívtak egy helyről), ilyen angolos izékre, gyanítható, hogy hosszú távon nem tanítani szeretnék: egyrészt, mert rövid úton ki fogok purcanni, másrészt mert a tanítással sok baj van, mint tudjuk. (Ott van például rögtön a nyár, amikor sok (a legtöbb) tanfolyam gyakorlatilag szünetel, nekem meg nulla forintom van ezekből egy jó darabig. Jó, hát olyankor ki lehet pihenni az év közbeni kipurcanást - már amennyire a gyerekek engedik -, csakhát nyugtalanító, ha az ember egy fillért sem keres hónapokig.)

Ma reggel találkoztam egy régi osztálytársammal, akinek van egy három éves kislánya és azt mondta, ő négy órában ment vissza dolgozni, de így is majd meghal olyan fáradt folyton. A beszélgetés végén megegyeztünk, hogy a nők azért élnek tovább mint a férfiak, mert meghalni sincs idejük. 

Amúgy nemrég leveleztem egy régi csoporttársammal - egy fiúval, szóval nem is az övé a gyerekezés oroszlánrésze -, aki azt mondta, hogy szerinte egy gyerek szanatórium két gyerekhez képest (nemrég született a második gyereke); mondjuk én ezt nem tudom, mert vicces módon nekem sose volt egy gyerekem. 

Marci holnap megint elutazik (New Yorkba és épp azt tervezgeti, hogy most velük nézi meg a várost; ha New Yorkba mentek, érdemes, tök jó fejek, jól csinálják), utálom ezt nagyon; igazából nem azért, mert így nehezebb itthon (valahogy egyébként nem nehezebb - azt figyeltük meg, hogy minél kevesebben zsezsegnek a gyerekek körül, annál könnyebben kezelhetőek), hanem mert mindig nagyon hiányzik és kifejezetten utálok nélküle aludni.



PS.: Mikor születtem, a kezemben kés volt - azt mondják, ez költemény.

nem tudja, tanítja

Hát igen, gondoltam, hogy ez lesz: ha nem volnának  a gyerekek, kábé non-stop taníthatnék, annyi csoportot akarnak hirtelen rám sózni, dehát egy csomó dolgot egyszerűen nem tudok elvállalni és még így is nagyon kemény élet vár rám hamarosan: hajnalonként kell majd vágtatnom Budaörsre - ha Marci nincs itthon, még mindig fogalmam sincs, hogy mit csinálok a gyerekekkel, mert hatkor kell indulnom, remek -, megtartani egy rakás órát és ha akarnám, akkor nyomhatnám az órákat egészen késő estig is, dehát valakinek a gyerekekért kell menni az oviba, meg hát nem árt, ha néha találkozunk is, ugye, na meg amúgy se szeretnék belepusztulni a munkába...eh, nehéz ügy ez. 

És mondjuk őszintén szólva eléggé bosszant mostanában, hogy ha véletlenül ketten vagyunk itthon, akkor az tök természetes, hogy Marci dolgozik (ő mindig dolgozik, ha van két perce), én meg ugye csináljam az összes házimunkát egyedül, pedig a napi száz órámra nekem is muszáj készülnöm valamikor (persze végül mindig késő este, félholtan csinálom, szuper.) 

Kell nekem most már egy rabszolga tényleg, nem élet ez így. Olyan fáradt vagyok, mint a dög. 

Feljegyzések a sznobok házából

Azt hiszem kész vagyok bármely szervem áruba bocsátására, ha cserébe soha többé nem kell lakótelepen élnem.

ahogy a dolgok vannak

De az emberek komolyan elmentek szavazni és ezekre szavaztak? De miért? Hogyan? Hát mi történt az emberekkel?

Gondolom a kirajzolódás miatt is, meg persze - kirajzolódás ide vagy oda - a taszító fideszes-jobbikos gány okán, Marcinak már egy ideje mondogatom, hogy nézelődjön külföldön állásügyben. 

Kétségtelen, hogy költözés- meg változás-junkie is vagyok, szóval nemcsak politikai okai lennének egy újabb országváltásnak, arról nem is beszélve, hogy nagyon fáj a szívem, hogy hiába éltem olyan sokat máshol, sosem dolgoztam külföldön  - hacsak a londoni au-pairséget nem számítjuk munkának -; meg aztán azt is érzem, hogy úgysem vagyunk itt kevésbé elszigeteltek, mint külföldön voltunk: gyakorlatilag csak a tesómékkal találkozunk, semmi barátokkal kommunában gyereknevelésről nincsen szó (amúgy is alig vannak gyerekek a környezetünkben), a szüleim meghaltak, a többi családtagom öreg, beteg, fáradt, lusta, Marci szülei messze vannak, szóval itt vagyunk egymásnak mi, ahogy mindig...és akkor ezt miért ne csináljuk olyan helyen, ahol például ingyen vécék vannak a parkokban és a kedves öltönyös férfiak kis térképpel adnak útbaigazítást, ha eltévedsz, meg a standup comedy tényleg vicces és szimpatikus (hímnemű) bankárok mennek kézenfogva az utcán? Persze egyelőre (vagy soha, fogalmam sincs) nem megyünk sehová, úgyhogy hamarosan pszichológushoz kell majd járnom változás elvonás miatt. 

Ma izgalmas napom volt: első angol óra (mármint amit sok év után először tartottam) reggel héttől (!), első olasz óra (szentül elhatároztam, hogy végre megtanulok olaszul itthon, ha már kint nem sikerüt...btw az olasz tanárom elkerekedő szemmel hallgatta az elmúlt öt évem történetét, hát igen, szerintem is egészen rendkívüli volt; csak azt kell még kitalálni, hogy hogyan meséljük el a gyerekeknek a megismerkedésünk történetét szalonképesen), de valamiért mégis sokat szomorkodtam - persze ilyenkor csak végig kell gondolnom, hogy melyik szülőm halálának évfordulója lehet és mindjárt mindig megvan a rejtélyes szomorúság oka: ma öt éve halt meg az anyám. 

"Kirajzolódom végleg a világból, mint csupasz falnak állitott fogoly"

Ugyan elmegyek majd szavazni  - a tesómra várok, együtt viccesebb - és nyilván a szörnyek (aka jobbosok) ellen, de az történt velem, hogy én egyszerűen kirajzolódtam mindenféle világból.

Azt érzem, hogy nem tartozom már ide, hogy nem érdekel, mi történik itt, nem érdekelnek a hírek, nem érdekel a politika, nem kapcsolom be a tévét, a rádiót, nem olvasok újságot, nem olvasok neten politikát, olyan, mintha teljesen idegen lennék itt. Valahogy olyan érzésem van, mintha beragadtam volna külföld és Magyarország közé és ott lebegnék. 

Mert kint pont ugyanezt éreztem: nem érdekelt semmi, ami ott történt - vagy itt, teszem hozzá halkan -, nem érintett, nem volt közöm hozzá, sőt, nem is akartam, hogy közöm legyen hozzá, kényelmes volt, szabad volt. 

Hogy ez szomorú? Fene tudja. Úgyse hittem soha a magyarságban, a nemzetben, az idetartozásban, szerintem ez csak fikció - ide születtünk, itt élünk (egy darabig), itt halunk meg (vagy nem), aztán kész, nem kell ezt túldimenzionálni.
Valahogy azt sem érzem, hogy a gyerekeim jövője miatt nagyon aggódnék: mindig örömmel gondolok az amerikai útlevelükre, nem baj az, hogy kint születtek, én azt hiszem. 

ahogy a dolgok vannak

És Marci hazajött végre és tegnap fél kettőig ünnepeltük, hogy újra találkozunk (emlékszel, mikor kézen fogva járkáltunk a lakásomban?) és ma reggel a nyelviskola eligazításán (de most komolyan, mi a szart igazgatnak rajtam? Tíz éven át heti ötven-hatvan órát tanítottam, muszáj úgy kezelniük, mintha most jöttem volna ki az egyetemről?) majdnem elpusztultam az álmosságtól, szerencsére a rettentő fontos eligazítás kábé tíz percig tartott csak (és ezért berángattak a Móriczra hajnalban, nem hiszem el), aztán jöhettem haza gyereket ápolni (Marcus be is lázasodott végül). 

Hétfőn kezdődik egy hajnali tanfolyam, azért kellett eligazítani, mondjuk a csoport egy tanárt már elfogyasztott (rejtélyes okokból új tanárt kértek), szóval kicsit aggódom, az ilyen tanárlecserélős csoportokkal mindig sok baj van. 

Jézusom, de fáradt vagyok. Azért én is szívesen elutaznék néha tíz napra egyedül, hú, asszem az összes napot átaludnám

(s)iker vol. 4537892378

Mindig gyanakodnom kéne, hogy valami nem oké, mikor Marcika valamit olyan nagyon furcsán csinál: az éjszakai műsor után úgy tűnik beteg lett: mire értük mentem, csúnya kötőhártya-gyulladása volt, mire hazaértünk, olyan kruppos hangokat hallatott, hogy megrémültem, szerintem bent fogok aludni náluk, nem tetszett, ahogy Marcika kedélyesen fuldoklott meseolvasás közben...mondjuk így azért elég drágák a vezetés óráim: megint muszáj volt elhívnom a bébiszittert, hogy holnap elmehessek itthonról. 

Igazából azt akartam mondani, hogy a gyerekek holnap három és fél évesek és hogy olyan nagy emberek már, hihetetlen kis szövetségük meg játékaik vannak (egy csomószor például csak a kezükkel játszanak, igazából bármit, de leginkább madarasat és teljesen elképesztőek ilyenkor, mert tényleg eljátsszák, hogy ott egy kismadár a tenyerükben és jaj, vigyázni kell, mert elrepül, meg ilyenek), Lénike az oviban rajzmániás lett (az egyik óvónéni művésznőnek hívja, mondjuk ezzel a Léna Hanna névvel minimum festőművész legyen már, na) és nagyon sokat fejlődött, tök jókat rajzol, Marcus nagyon ügyesen focizik, meg igazi vadmacsó, nem könnyű vele most, sokat cibálja Lénát, meg sosem akar szót fogadni. Lénike viszont igazi kis bőgőmasina, nagyon sértődékeny, nagyon sírós (és folyton mondogatja is, hogy én érzékeny vagyok és sírós), nagyon bújós és annyira látszik már most, hogy mennyivel érettebb, empatikusabb, szabálykövetőbb Marcusnál, hát igen, a lányokkal azért tényleg sokkal könnyebb szerintem. 

Legnagyobb boldogságomra már megint alig olvasunk Annapetit, most inkább a Cinicinit szeretik, meg a Brumit, a Mazsolát, meg Lázár Ervin meséket, meg dalolnak folyton (Marcus ugye éjszaka is, khm), esténként vagy háromszor előadjuk együtt az Estejót (szerintem elég cukik vagyunk olyankor; régen egyébként Marci elgitározta és úgy énekeltük mi ketten, mikor a gyerekek még nem tudtak ilyen szépen dalolni).

Mi van még? Ja, igen, a szorulós helyzet szépen megoldódott - bár Marcus a múltkori hasmenés után megint poszttraumás tüneteket produkált, nem értem én ezt -, éjszaka még mindig pelenkában alszanak (pedig Léna az elején vagy egy hétig brillírozott a pelenkanélküliséggel), bár sokszor könyörögnek, hogy hadd ne, mert ők olyan nagyok már, hogy nem pisilnek be (pedig azért sokszor sajnos de). 

A többi ovissal is elég jóban vannak, amennyire meg tudom ítélni, szerintem szeretik is az ovit, beszélni szuperül beszélnek (néha megnézem a régi videókat, ahol még nem beszéltek, de egyszerűen már nem tudom felidézni azt az időszakot, olyan, mintha ezer éve lett volna), okosak, szépek, szeretjük egymást, mi kell még egy ilyen beszámolóba? 

One of those days aka 8

How in the hell could a man enjoy being awakened at 8:30 a.m. by an alarm clock, leap out of bed, dress, force-feed, shit, piss, brush teeth and hair, and fight traffic to get to a place where essentially you made lots of money for somebody else and were asked to be grateful for the opportunity to do so? *

Jézusom, de rossz a kedvem. 

Nemcsak az a baj, hogy nem aludtunk egy percet sem (aki azt képzeli, hogy a gyereke átalussza az éjszakát, az legyen felkészülve rá, hogy a gyerek bármelyik éjszaka megtörheti e remek szokást azzal, hogy óránként elkezdi ordítva énekelni az Estejót - és nem, nem egy éjszakáról beszélünk, hanem ebből rendszer lesz, ami immár vagy egy hónapja tart, megőrülök), hanem hogy már megint a nyakamban van ez az egzisztenciális katyvasz, ami annak idején, mikor Triesztbe költöztünk, nagyon durván jelen volt. 

Hogy folyton azt érzem, hogy semmi kedvem semmihez, hogy az összes munkahely nevetséges bolhacirkusz, hogy valójában csak a tanításnak van értelme, de abból nem lehet normálisan megélni, hogy már megint nagyon kamaszosan gondolkodom a munkáról, meg annak a hasznáról és legszívesebben csak itthon feküdnék a plafont bámulva. 

Hogy azt képzelem, hogy nekem nem számít, hogy hol dolgozom, pedig valójában senkinek sem számít jobban nálam és főleg az idegesít halálra, hogy még mindig itt tartok és egy tapodtat se mozdult ez el semerre. (Mondjuk nyilván: a gyes azért eléggé visszalöki az embert mindenféle rossz állapotokba; vagy jó, mittudomén, biztos van akinek jót tesz a három év otthon, nekem biztosan nem volt jó, meg persze nálam ugye a három év valójában öt év külföldön, speciális helyzet, speciális szívásokkal, na mindegy, ez egy külön történet)

És közben meg van egy férjem, aki jól elkutatgat, elutazgat, én meg az istennek nem találom a helyem sehol (tudjátok, minden sikeres férfi mögött egy sikertelen nő áll, magamtól idéztem, ez olyan angol módszertani kutatós dolog, ők szokták így a könyveikben) és nekem azt ígérték, hogy ha gyereket szülök, akkor mindez nem számít majd egyáltalán, dehát nem a csudát nem számít, pont olyan vagyok mint régen. 

Eh, annyira elegem van magamból - mondjuk stílusosan ma nyolc éves ez a blog és nem, nem áprilisi tréfának szántam annak idején. Egyébként teljesen megdöbbent, hogy képes vagyok valamit ennyire kitartóan csinálni. Az ilyesmi teljesen példátlan az én életemben, többek közt ezért is szeretem. Na megyek, ma van egy teljesen fölösleges állásinterjúm. 

* Charles Bukowski (méghogy 8.30! a szerk. megjegyzése)