"Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, ma már nem reszketek tekintetedre"

Valamelyik nap találkoztam az egyik gimis barátnőmmel az új munkahelyem (hah) előtt, vagy tizenöt éve láttam utoljára, jött a cuki kislányáért (tényleg nagyon cuki, össze is barátkoztam vele izibe), kiderült, hogy oda jár az első á-ba (fene a pofájukat, hogy mennyi pénzük lehet - a gazdagságot rettentően irigylem, mosmicsináljak) és mivel kérdezgetett, hát én egy perc alatt rázúdítottam a családom nyomorú sorsát. 

Legnagyobb megdöbbenésemre és meghatottságomra majdnem elsírta magát, mikor dióhéjban elmeséltem, hogy a szüleim meghaltak, mi élünk tovább, itt élünk, ez van, az élet megy tovább, az élet ilyen, az élet szar, de az élet mégis szép, satöbbi. 

Na jó, persze ő ismerte a szülőket, volt nálunk sokszor, nyilván neki ez mást jelent, mint amit az amúgy nagyon kedves, szimpatikus igazgatónőnek, aki szintén valahogy kiszedte belőlem - amikor barátságosan leültetett beszélgetni az irodájában, én nem is értem honnan jön ez a sok kedvesség körém mostanában -, hogy a szüleim meghaltak (az ikrek hallatán mindenki nap mint nap nálunk tüsténkedő nagyszülőket akar számon kérni rajtam, merhát ikrezést máshogy nem lehet bírni, ha jól értem ez a kíváncsiságuk lényege, hát haha) és az az igazság, hogy hiába telt el ez a sok év és hiába hiszem, hogy már nyugodtan tudok beszélni erről, hiába old meg (majdnem) mindent az idő, valahogy mostanában mégiscsak nagyon nehéz beszélnem erről, mert talán mégsem old meg mindent az idő (mennyi idő?). Az apukám halálát különösen nehéz szívvel emlegetem (és szinte senkinek nem mesélem el hogyan halt meg, furcsa szégyent érzek az öngyilkossága miatt, ami számomra érthetetlen, de így igaz) és egyáltalán, a szánakozó tekintetek, meg az ó, ilyen fiatalon már elvesztette a szüleit mondatok teljesen kikészítenek újabban - talán éppen azért, mert azt gondolom, hogy aki még nem vesztette el a szüleit (és különösen az anyját) az semmit nem ért ebből a hiányból. Ami persze nem baj, tök jó neki, csakhát izé...nem szeretem a semmitmondó, kötelező szomorkodást. 

Egyedül a szép kis Lénámra nem haragszom, mikor az anyukámról kérdezget és végül összegzi, hogy Zsuzsi, az anyukád már meghalt, már nem beszél. 

plattyant

A negyvenedik születésnapomon Marci Londonban lesz egy konferencián, hát elég nyomorultul érzem magam emiatt főleg, hogy én nem tudok vele menni, az jut eszembe róla, mikor a gyerekek második születésnapját San Giuliano Termében ünnepeltük hármasban - pár napja költöztünk oda Amerikából és Marci hazajött Budapestre, hogy kivigye a kocsit meg a gyerekágyakat; csak halkan merem mondani, hogy teljesen hajmeresztő, amit mi végigcsináltunk a gyerekekkel -; emlékszem, jobb híján rántottát ettünk és én a születésüket hírül adó sms-t olvasgattam, hogy emeljem az ünnep fényét. 

slave to the wage vol.564723986712

Bár a munkám tényleg izgalmas, sokat tolmácsolok, mindenféle anyanyelvivel - ausztrál, ír, ilyen-olyan amerikai, nagyon brit - kommunikálok, lótok-futok, azért ez a gondolat még mindig - sőt, a sok túlórám miatt egyre inkább - megállja a helyét.








PS.: Ma egyébként megkaptam az első kritikát is - bár az angol néni nagyon igyekezett nem negatív éllel mondani, ők úgy látom rettentően vigyáznak arra, hogy még a kritikát is nagyon kedvesen fogalmazzák meg -: állítólag túl sokat beszélek a saját véleményemről tolmácsolás közben, hát, izé...igen, ez így van, nem vagyok egy fordító robot és nehezen fogom be a szám, ha valamiről nagyon van véleményem (mindenről nagyon van természetesen). 

ahogy a dolgok vannak

Azért a legeslegjobb dolog a munkában az, hogy végül hazajöhetek a szép családomhoz. 

Tényleg, őszintén mondom: a gyerekek tökéletesen helyrerakták a karrierhez való viszonyomat - igaz, én eddig is azt gondoltam, hogy a karrieresdi nagyrészt mutatvány a bolhacirkuszban (kivéve, ha rettentő okos vagy kreatív valaki és szenvedéllyel űz valami fantasztikus hivatást), de a gyerekekkel valahogy már végképp a helyére került minden és tényleg nem látok semmi mást igazán fontosnak. Ugyanakkor ez azért is jó, mert távolságot tudok tartani és semmitől nem leszek különösebben ideges vagy feszült. 

Egyszer majd elmesélem, hogy mi a munkám, csak most rohannom kell a gyerekeket abajgatni, sajnos rengeteget kell túlóráznom most, keveset találkozunk (erről fogok többek között nyivákolni hamarosan). 

--------------------------

Úgy elidegenedik az ember a blogjától ha tele van mindenféle mással a feje; pedig régen, a magányos időkben olyan nagy barátom volt nekem ez a jó kis dühöngő. Persze egy csomó mesélnivaló van, de mire idejövök, valahogy semmit sincs kedvem elmesélni mégsem, 





hú, tényleg nincs kedvem

"receive with simplicity everything that happens to you" vol.2.

Igazából levegőt venni sincs időm, de szeretném elmesélni, hogy ma a gyönyörű angolsággal beszélő angol főfőnök megkérdezte, hogy angol* vagyok-e (énnemtom mi van ezekkel, de tetszik a dolog), meg aztán hazafelé a héven egy bolond bácsi kényszerített, hogy elmagyarázzam az internetet.






*vicces ez a sok angol egy rakáson, de így hagyom, tetszik - olyan jól szimbolizálja azt, amit most csinálok: annyit beszélek angolul egy nap, hogy már a szomszéd néninek is gudívninggel köszönök. 

"receive with simplicity everything that happens to you"

Lassan nyitnom kéne egy 'halál' vagy 'rákos családom' sorozatot - nem, ez nem vicces, de kínomban már elkezdek röhögni ezeken asszem -: ma kiderült, hogy a nagymamámnak áttétje is van, én meg megint elkezdtem felébredni és nem visszaaludni hajnalban (ez van olyankor, mikor valaki rákos a családban, annak idején az anyámmal kezdődött azt hiszem). 

Hajnalban eszeltem ki egyébként azt is, hogy hát micsoda butaság nyafogni azon, hogy az élet kibabrált a családommal, hiszen minden családdal kibabrál így vagy úgy. Aztán az is eszembe jutott, hogy a nagymamám bizony már 87 éves és valamiben egyszer csak meghal az ember. 

Ezek tulajdonképpen megnyugtató gondolatok és azon imádkozom nagyon, hogy ne kezdjék vadul kemózni, mert tönkreteszik azt a kevés idejét is, ami valószínűleg hátravan. 

Különben az élet mindig úgy csinálja velem, hogy valamit elvesz, de cserébe kapok valami mást (vagy fordítva): pár nap után úgy látom, hogy ez életem eddigi legérdekesebb munkája. 

Jó nehéz, jó fárasztó és sok túlórával jár (ez a gyerekek miatt nagyon fájó pont, majd nyafogok erről részletesebben), de azt hiszem ez végre valami olyasmi a tanításon kívül, amit megéri megtanulni, mert van értelme és tudok vele azonosulni.






PS.: Egyébként meg dagad a mellem a büszkeségtől: ma egy amerikai tanár megkérdezte, hogy magyar vagyok-e, mert ő úgy gondolta angol (mondjuk fel nem foghatom miért, tök amerikai akcentusom van - jó, nyilván magyar-amerikai, de értitek -, annak idején Londonban meg azt nem akarták elhinni sosem, hogy nem vagyok amerikai), hah, na tessék.
És a főnököm meg is dicsért egyszer - ez egyébként megtörténik az amerikai főnökökkel; cinikus, kiábrándult magyarokat (engem) nagyon meg lehet hatni ilyesmivel. 

"csend és hó és halál"

Jaj, hát olyan nemistudom már milyen ez az élet. 

A nagymamámnak van egy tumor a mellében - már régen észrevette, de titkolta. 

A nagynénémnek már megint van egy tumor a mellében (annak idején az anyukám rákjával egyszerre derült ki az ő rákja, plusz a nagybátyámé: a három testvér szinte egyszerre lett beteg. Azóta az anyukám és a nagybátyám már meghaltak, a nagynéném meggyógyult.); mindkettőjüket megműtik hamarosan.  

Régen nagy családi ebédek voltak vasárnaponként, sokan voltuk, körbeültük az asztalt, most meg már alig vagyunk és alig élünk; olyan nagyon szomorú ez, ahogy lassan eltűnik mindenki. 

Sosem értettem a vadmagyarokat, akik a nemzethalált vizionálva sírdogálnak egy sarokban: ki nem szarja le a nemzetet, meg a fogyó magyart, amikor a családja fogy el szép lassan, de tényleg? 

terrible fours

Szóval, hát izé. A terrible twos semmi nem volt Marcika terrible fours-ához képest. Nagyon nehéz vele most, reszeli az idegeimet megállás nélkül és kábé úgy viselkedik, mint egy kamasz, nem viccelek (oké, nem megy el itthonról bulizni és nem nyomogatja a telefonját, de amúgy...). 

Amikor nagyon kész vagyok tőle, akkor Dr Spockot mantrázok: négyéves korban sok gyereknél megfigyelhető a nagyobb mértékű önérvényesítés, hetykeség, feleselés és provokáló viselkedés: ekkor ébrednek rá, hogy mindent tudnak, bár ez a felismerés - szerencsére - hamarosan megkopik. 

És mivel én vagyok az anyja és rettentően szeretem, ezért reszelheti az idegeimet ahogy akarja - mondjuk azért én is rosszul tűröm -, de azt vettem észre, hogy egy csomó ovistársával is komiszkodik és folyton összevész velük, ami viszont már nagyobb bajokat okozhat - amúgy is magányos típus (legnagyobb meglepetésemre egyébként), nem szeretném, ha elmarná magától a többieket. 

Valamelyik nap mentem értük az oviba és akkor is állt a bál - valami lányokat bosszantott, akik nekem árulkodtak és egy adott ponton zokogni kezdett, hogy vele már senki nem barátkozik, én meg persze vigasztaltam, mire azt mondta, hogy nem baj, mert ő úgyis csak velem akar barátkozni és közben ölelgetett meg sírt. Megszakadt a szívem akkor egy kis időre, nagyon nehezen viselem ezeket. 

Drága kis majmok, mennyi ilyet kell majd még végigcsinálni velük: barátságok, szerelmek mennek majd tönkre, csalódnak, magányosok lesznek, jaj, nem bírom majd idegekkel, látom előre. 

huh

Elkezdtem kifejteni, hogy miért nem érek rá írni, de annyira sok dolgom van, hogy nincs időm befejezni. Úristen, pedig még el sem kezdtem az új munkát.