Marcus, Otti meg a medve

A család egy része képtelen napirendre térni afölött, hogy Marcikának Otti a kis patkány az alvós állata, merhát fúj, rusnya patkány. 

De számomra rejtély, hogy mondjuk a játékmackó az miért olyan cuki és egyáltalán, miért lehet a medve kérdés nélkül kedves kabalaállat; kis utánajárással bárki kideríthet mindent róla és hát cseppet sem kedves képet festenek a leírások: agresszív, kiszámíthatatlan és ettől aztán baromi veszélyes állat; szerintem speciel nem is túl cuki a külseje sem, szóval na. 

Én szeretem Ottit (akit persze én neveztem el még mikor születtek a gyerekek és akit nem mellesleg pont azért vettünk meg, mert nem olyan óriási klisé, mint a kismackó, meg a kiscica), mert Marcika is szereti, meg egyáltalán: egyrészt micsoda hülyeség, hogy egyes állatokat utálni kell (és ha jól értem, mindenkinek ugyanazokat kell utálni), másrészt gyakorolni kell a toleranciát bizony már ezzel is; a gyereknek van választási lehetősége és úristen, de sokszor lesz még olyan, hogy nem olyat választ majd, ami nekünk tetszik!






PS.: Ráadásul szerintem az igazi állatszeretet ott kezdődik, hogy nem taposunk el és csapkodunk le és irtunk ki minden, amúgy ártatlan élőlényt csak azért, mert nekünk történetesen valamiért nem tetszik; ezt sem utolsó dolog megtanítani egy gyereknek szerintem: engem például kifejezeten idegesít, mikor a gyerekek mesélik, hogy az óvó néni agyontaposta a poloskát vagy a lepkét. Miért, jézusom?!

És igen, kétségtelen, hogy én olyan anyával nőttem fel, aki a karján lévő dinnyelével etette a darazsakat és gilisztamentésre indult eső után, szóval mindig azt láttam, hogy az állatokat tiszteletben kell tartani.

szalma

Nem értem egyszerűen, hogy miért sokkal könnyebb egyedül a gyerekekkel: Marci elutazott, én meg lazán csinálok mindent egymagam, sokkal-sokkal gyorsabban és hatékonyabban mint mikor ketten vagyunk. Jó, hát nyilván ha itt van, akkor egymással is foglalkozunk - néha próbálunk beszélgetni, de ez szinte lehetetlen, mert  a gyerekek minden egyes szavunkba belevágnak, szó szerint -, meg nyilván próbál mindenki egy kis saját időt lopni magának ha már úgyis itt a másik és így csak nyúlnak a vacsorák, fürdések meg lefektetések, de most meg itt egyedül pikk-pakk megcsináltam mindent, foci, vacsora, fürdés, mese, takkra ágyban voltak, jóval előbb mint szoktak, fura. 

(:morog)

Azt hiszem a tanárok itt a tanári karban csak arra várnak, hogy megsértődhessenek és felháborodhassanak valamin. Jó, nekem a legtöbb emberről is ez a teóriám, a magyar emberről legalábbis. 

Eh, olyan, mintha elszúrtam volna valamit itt a munkámmal, pedig pontosan tudom, hogy nem - mindenesetre számosan úgy tesznek, mintha felháborító hibát vétettem volna. 

Eddig nagyon dühös voltam, de most kegyesen úgy döntöttem, hogy oké, ha ők ettől boldogok, ám legyen: háborogjanak kedvükre egész nap, úgyis világos, hogy ez egy komoly örömforrása itt mindenkinek. 

PS.: Most beszéltem a véreredményemről egy nemorvossal - aki csak ápoló, ő vette a vért - és azt mondta, hogy ő ugyan nem ért hozzá, de ilyen gyönyörű inzulin eredménnyel egy percig se aggódjak (és ő személy szerint nagyon irigyli), dobjam el a leleteimet és élvezzem a gyerekeimet; van egy kis D-vitamin hiányom, de amúgy kutyabajom...jaj, megőrülök, komolyan. Sajnálom, hogy ennyi információ áramlik ránk mindenhonnan és mindenki mindenhez ért és mindent megszakért és mindez hozzáférhető, plusz ahány orvos, annyifélét mond, megbolondulok. 

helyzetjelentés

Tegnap elmentem futni, mert szörnyű bűntudatom támadt a legalább tizenötezer bevitt kalória miatt - rémes volt, éreztem, ahogy a csokinyulak összebalhéztak a sonkával, de hősiesen lenyomtam öt kilométert, igaz, beteg medve tempóban. 

Ma meg lebicikliztük az egyik leendő iskolai biciklis kirándulás útvonalát: mingyár elpusztulok az álmosságtól és szétmegy a seggem, mert feltörte az ülés.

Ja, ha tudtok jó endokrinológust, írjatok: a kezdő cukrom meg az inzulinom ugyan szép alacsony, de a két órával későbbi jóval alacsonyabb. Fogalmam sincs mit gondoljak, miután kiolvastam az interneteket ezügyben: egyesek szerint ez rettenetesen szörnyű betegségre utal, mások szerint örülni kell. Találtam egy olyan tanulmányt is, mely szerint van aki extra érzékeny a cukros löttyre amit a terheléskor itatnak az emberrel  és bár nincs semmi baja, a szervezete mégis ilyen furán reagál - szóval nem bánnám, ha valami hozzáértő orvos mondana erre valami okosat, meg ha tudnám, hogy kell-e aggódni, az se volna rossz, mert akkor aggódni fogok odaadóan. Amúgy meg minden más értékem tök jó, világosan látszik, hogy semmi baja a pajzsmirigyemnek, mondjuk sejtettem ezt én azért na. 

ahogy a dolgok vannak

A néni rábeszélt, hogy vénatapogatósan vegyen vért, mert a kézfejbe döfés úúúúgy fáj (egyébként tényleg). Szar volt, a másodiknál kicsit sötétült a világ, de aztán hősiesen nem ájultam el, a harmadiknál meg biztattam magam, hogy most már vége, szóval mondhatni megedződtem a terhesség alatt. 

Akkor azzal csesztettek, mikor mondtam vérvételkor, hogy ájuldozós vagyok, hogy dehát hogy fog maga így szülni; empatikusak voltak nagyon, ja. Megjegyzem a szülésnek nem sok köze volt a tűfóbiához, dehát. 

A terhesség óta egyébként minden kellemetlenséget sokkal nyíltabban vállalok: annyira kellett akkor folyamatosan hánynom minden utcasarkon, bokorban, boltban, orvosi rendelőben és autóban, buszon, villamoson, mindenhol, bárhol, hogy egy idő után már egyáltalán nem érdekelt ki mit gondol. 

Elolvastam, hogy mi mindentől lehet miómám és most már komolyan kíváncsi vagyok, hogy pajzsmirigy problémám van-e vagy inzulinrezisztenciám (esetleg mindkettő), fasza kilátások. 

Persze a Dívány szerint rejtély, hogy mi okozza a miómát...hát izé, ahogy olvasom, annyira azért nem rejtélyes. Meséltem a nagymamámnak, boldogan fuvolázva kérdezgetett, imádja az orvosi híreket; majd egy adott ponton elmesélte, hogy méhnyakrákban halt meg a nagymamája...nekem meg az jutott eszembe, hogy nem biztos, hogy akarom tudni - sőt, nem biztos, hogy jó tudni -, hogy mekkora genetikai selejt családom van, komolyan.
Jó, oké, valamiben meg kell halni - de nem lehetne úgy, hogy a felmenőim egy részénél legalább valami gyorsan ölő gutaütésről szóljanak a történetek?

Van egy macska.Hány.

Ma: Van egy jó hírem! A macska a ruhás szatyorba és mellé is hányt.
Mo: Nem akarok élni tovább. 

Marcus különkiadás+(s)iker vol.4657823498

Ma végre én mehettem a gyerekekért - na erre is jó ez az itthoni munka - és Marcus valami elképesztően helyes volt. 

Máskor rohangálnak mint az őrült, nem hajlandóak öltözni - Marcus általában közli, hogy ő egyedül nem tud semmit levenni vagy felvenni -, de most Marcikának jókisfiú kedve volt. 

Mivel focizott, át kellett vennie a kis fociruháját és ügyesen át is öltözött, mindenét levette egyedül és majdnem elsírtam magam, ahogy nagy komolyan a kis tornazsákjába rakosgatta a cuki kis tornaruháit. 

Olyan nagyfiú már, de még mindig olyan kis pici! Nem bírom idegekkel annyira édes. Meg szép. És persze okos. 

Ja, meg aztán Léna simán elolvasott valamit az ovis üzenőtáblán, a többi anyuka csak lesett - nagyon büszke voltam. (Mert persze Marcival olvasnak is, nemcsak számolnak. Valahogy ő egyelőre a házitanítójuk, én főleg a lelki munícióért vagyok felelős, meg Lénának királylányokat kell rajzolnom.)

ahogy a dolgok vannak

Az itthonról dolgozás egyelőre azt jelenti számomra, hogy reggel a gyerekekkel megyek az oviba, aztán szép kényelmesen elmegyek vásárolni meg futni és futás közben erősen szuggerálom a főnököm, hogy ne hívjon semmilyen marhasággal, mert hát a céges mobilt, azt otthon hagytam, naná. Az itthonról dolgozás tehát csodálatos. 

Menjetek futni, nincs jobb a futásnál, időnként rohadtul fáj és reménytelen, de ha végigcsinálja az ember a kitűzött távot/időt, akkor igazi szuperhősnek érzi magát. Nagyon büszke vagyok a tanárainkra: öten mennek félmaratont futni a tizenöt tanárból (ennyit a dagadt, puhány amerikai sztereotípiájáról). Mindenkire büszke vagyok, aki fut: sokkal inkább érzek sorsközösséget  a futókkal, mint mondjuk a magyarokkal. 

A macska szerintem azt hiszi, hogy tél van: tegnap háromszor vacsorázott. 

"Ma ontják véremet"

Na jó, azért persze valami szívás van mindig, de se nem túl izgalmas, se nem túl drámai: a nőgyógyászom kitalálta, hogy biztos hormonzavarom van, mert miómákat növesztek, ezért halálba akarja vizsgáltatni a véremet: cukorterhelés, inzulin, ilyen hormon, olyan hormon, vitaminok, minden, ami egy tűfóbiásnak halálos rettegést okozhat...a terhességben például egyértelműen  a sok vérvizsgálat volt a hányás után a legrosszabb. 

Én annyira iszonyodom attól, ha a vénámat tapogatják - mit iszonyodom, azonnal elájulok -, hogy mindig meg szoktam kérni, hogy a kézfejemből vegyenek vért (ettől teljesen rosszul vannak, mondván, ott nagyon fáj; fáj, fáj, de kit érdekel a fájdalom, ha egyedül úgy nem ájulok el).

Gondolom előző életemben drogos voltam, nincs más magyarázat én úgy érzem, bár Istvánnak volt a mániája, mikor tömött sorokban vágtattak utánam mindenhol a bolondok, hogy előző életemben bizonyára ápolónő voltam. 

Eh, ez a sok előző élet - megyek is, gyorsan belélegzem talpamon a fehér fényt.






PS.: Ja és igen: az egész történetben a vérvétel izgat a legjobban, mert meggyőződésem, hogy semmi bajom, csak túlbuzgó a doki - eddig ugyanis három orvos látta a miómákat, de egynek se jutott eszébe azelőtt, hogy ezért kivizsgáljon. Na mindegy, hát nem rossz néha a vérvizsgálat, illetve de, fúj, jézusom. 

“The currency of blogging is authenticity and trust.”

Ma egy ilyet akartam írni, de ilyet már írtam - uncsi egy blogger vagyok, tudom. Semmi dráma, csak ilyen magamat ismétlő ömlengések; micsinájjunk, a drámákat már mind megírtam (nem, dehogy - a piszkos kis titkaimat azért nem osztom meg veletek) és ó, tényleg, ma kilenc éves a blog, jó ég. 

Soha semmit nem csináltam még ilyen kitartóan - szerintem ezt is minden évben megírom -, büszke vagyok erre az egy dologra azért. 

Kár, hogy sok mindenre valójában nem jó. Ja, de, bocs, azért a férjszerzésre alkalmas volt - és persze erről is beszéltem már  vagy ezerszer -, hehe. 

Vissza is tértem így most akkor a legelejére, az ömlengéshez, köszönöm a figyelmet, helósziasztokviszlát.