Egy fogorvosi kezelés margójára

Olyan koszosnak érzem magam ezekben a csilivili magánrendelőkben.

Marcus különkiadás

Sajnos nem tudtam eléggé felháborodni ezen a szingliadó témán tegnap, mert Marcus szánkózás közben szétcsapta az állát, úgyhogy este megint a sebészet volt a parti helye, Marci szerint ez ideális bondolási lehetőség (mi ketten Lénával hazamentünk színezni), de azért nem szeretnék mindig ilyeneken aggódni. 

Szerencsére minden oké, nem vészes, csak felszíni a seb, de sose fogok ezekhez hozzászokni. 

apolitikus

És ezekről a szarságokról (amikről megint csak hallgatni kell, mert értelmes ember ki nem ejt a száján semmit, ami ezzel összefügg - kezdem azt gondolni, hogy az apolitikus állampolgárok korunk Buddhái) mindig az jut eszembe, hogyaszongya mi választottuk őket, minket képviselnek. 

"And I say thank you Mom Hello Mom Thank you Mom Hi Mom"

És az automatából tudok kismama bérletet venni?
Igen, úgy tudom valahol a kutya- és a kerékpár bérlet között van.

NF

Aki a Facebook-on ismerősöm, az bizonyára tudja már, hogy többé nem dolgozom, ha elindul a Netflix, de elmondom most nektek is. (Mondjuk volt, aki a kinyilatkoztatásomat félreértve rémült üzenetet küldött, hogy jaj, mi bajom, hogy nem megyek többet dolgozni?! Ismerve a munkahelyi előéletemet, ez az aggódás végül is helytálló.)

Szóval Netflix, istenem, mióta várok erre - egész pontosan Amerika vége óta -, bár egy volt gimis osztálytársam szintén a Facebook-on le is lombozott rögtön, hogyaszongya ne képzeljem, hogy a magyar Netflix az olyan lesz, mint az amerikai, merhogy a kínálat az nagyon gyér, ő már látta, ő már tudja (ennek következtében én még nem mertem megnézni, állítólag az oldal még úgyis fejlesztés alatt áll, úgyhogy bizakodni kell, hogy lesz elég választék.)

Szóval semmi nem baj, a Netflix csodás. 

és vers

Idén lesz tíz éves ez a blog.
Rettentően izgulok.

ahogy a dolgok vannak

Teljesen szürreális, hogy a napi kötelező tornaóra miatt a gyerekek egy része az iskolában futkos körbe-körbe és az aulában magasugrik. 

Tegnap itt kellett maradnom tovább és beszélgettem valakivel az itteni elődömről, aki családi okok miatt vidékre költözött. Akivel beszélgettem, az nagyon sajnálta szegényt, hogy hát ekkora változás, tejóég, én meg hiába próbáltam, nem tudtam nagy vonalakban nem elmesélni az én nagy változásaimat (őszintén szólva szerintem tök érdekes ez a sok országról-országra költözés, de mindig rettegek, hogy nagyon nagyképűnek tűnök, ezért igyekszem titkolni a legjobb részleteket, pl lakás a Ferde Toronnyal szemben, meg ilyenek), csak kerekítette a szemét, kérdezgetett Amerikáról (sokan persze rögtön undorral közlik, hogy na, ők Amerikában soha nem laknának - persze általában fogalmuk sincs róla, hogy mi történik Amerikában és mi is az az Amerika, meg aztán Amerika finoman szólva is óriási, nem is tudom értelmezni Amerikát úgy általában), engem meg elfogott a nosztalgia, hát mégiscsak ott születtek a gyerekek és a szülés eleve nagyon jó élmény volt nekem (ezt biztos meséltem már, de tényleg annyira vicces: a gyerekek ovis csoportjába járó gyerekek neve az ajtajukon ki van listázva a születési helyükkel együtt és mindig röhögnöm kell, mikor a sok Budapest és elvétve egy-egy vidéki város között meglátom, hogy Houston.)

Mondjuk ami most, sok év távlatából a legvonzóbbnak tűnik Texasban, az a nagy hely: soha az életben nem lesznek akkora lakásaink, mint ott voltak, az első lakásunk nappalija kábé akkora volt, mint a mostani két szobánk. Imádtam azt a lakást amúgy is, nagyon jó hangulata volt, szerintem részben az óriás nappali miatt, de végül muszáj volt elköltöznünk, mert nem igazán volt játszótér meg sétálóhely a közelben, viszont ezek fontosak voltak nekünk akkoriban (mert ugye nem vezettem - na Amerikában a mostani tudásommal szerintem már simán vezetnék; jó kis automata kocsik, nulla jobbkéz szabály, hm).

Persze a texasi pragmatikus, autós életformát európai fejjel nehéz megszokni (szerintem nem is nagyon lehet), de kétségtelenül nagyon kényelmes ott az élet sok szempontból. 

Ma véletlenül együtt keltünk - általában az van, hogy én egyedül kelek hatkor, a többiek meg fél nyolcig ébredeznek* - és Marcival a külföldi lehetőségekről beszélgettünk egy kicsit (eddig senki se akarta felvenni sajna), főleg arról, hogy megérné-e megint borítani mindent (nekem itt hagyni a határozatlan idejű állásomat) és elmenni mondjuk két évre valahová, hogy a gyerekek nyelvet tanuljanak, hát, nem tudjuk, valószínűleg nem, erre jöttünk rá. 

Tegnap ez a nő, akivel beszélgettem, megkérdezte, hogy miért utaztunk ilyen sokat és akkor elmeséltem Marcit, meg hogy mivel foglalkozik, ő meg kérdezgetett, hogy és milyen területen és mondtam neki, hogy háttőőő, mittudomén, de valami nagyon matematikába hajló statisztikai fizikaizé. Azt már nem mertem megosztani vele, hogy mikor Marcit egyszer kérdeztem, hogy ő miért nem kísérleti fizikus, akkor azt mondta, hogy a kísérlet az for pussies és hogy a számok az izgalmasak, kit érdekel bármi más...Mondjuk látszik is ez az irány a családban, a gyerekek már szorozni is tudnak lassan. 

* mekkora mázli egy kötetlen munkaidejű apa; mondjuk ez a kötetlen munkaidejű apa az elkövetkező két hónapban összesen három hetet lesz távol, jajjaj

MC

Éjjel, amíg nem tudtam aludni, ismét konstatáltam - amiről egyébként beszéltem már itt többször -, hogy viszonylag enyhe lefolyású midlife crisisom van már vagy egy éve, de valahogy olyan szplínbe hajló, nem eléggé mániás, inkább simán csak lehangolt, filozofikus, tehát világos, hogy nem fogok elszökni egy eszkimóval vagy ilyesmi, pedig hogy fellendítené a blogot egy ilyen, haha. 

Jó, mondjuk bennem alapvetően van valami szplínbe hajló, bár ha megtalálom a közegem, akkor zajos és vicces vagyok, amúgy eléggé magamnak való és tartózkodó (ezeket kedvesen sznobizmusnak meg nagyképűségnek nevezik az ellendrukkereim).

Nyilván ennek a midlife crisisnak köszönhető a rengeteg munkahelyváltás is, mert az önazonosságot, na azt halálomig keresni fogom azt hiszem. Lehet, hogy bele kéne törődni, hogy az életnek ez a szférája nem megy nekem, aztán ettől tán a midlife crisis is megoldódna, fene tudja. 

nyaff aka január blues

De hogy gondolja bárki, hogy ma dolgozni kell?! Borzalom. 

Aludtam vagy három órát mindennek tetejébe, véletlenül kávéztam hatkor, ostoba állat vagyok. 

A januárt nem lehetne valahogy betiltani? 

2015/2016

A hidegre és a lakással/új lakással/pénztelenséggel* járó nehézségekre való tekintettel, idei ambícióim a következők: medve/Paris Hilton akarok lenni. 

2015 volt továbbá az az év, amikor közveszélyes munkahelyszédelgővé váltam: egészen pontosan öt munkahelyem volt pár hónap leforgása alatt (és még mondja valaki, hogy nem lehet munkát találni ma Magyarországon!)

BÚÉK akkor.


*na jó. ez túlzás, legyen inkább kispénzűség.

PS.: Most, hogy kicsit jobban végiggondoltam az évet, a legbüszkébb a karácsonyi mézesre (köszi nagyon, Katity, minden mézesnél finomabb lett, amit valaha ettem, pedig én elvileg utálom, haha), a karácsonyi foszlós kalácsra és a szilveszteri túrós pogácsára vagyok. Ez történt velem 2015-ben, mosmitnéztek, ezek fontos dolgok, igenis.
Jó, hát a legeslegbüszkébb nyilván a gyerekekre meg Marcira vagyok, de én önmagamban semmi egetrengetőt nem csinálok, persze vágyom erre-arra, gondolok mindenfélét és lehetne itt még mindig gyújtó hangú beszédeket előadni, családi életről, meg női lehetőségekről (lehetetlenségekről) elmélkedni, elégedetlenkedni, papolni, többet akarni, de az az igazság, hogy egyáltalán nincs kedvem ehhez.
Tudom, tudom, annyival jobb volt, mikor egyedül sajnáltam magam a macskával, jöttek-mentek a fölösleges figurák az életemben és lehetett örülni, hogy mindez nem veletek történik (nem, nem gonoszságból, hanem mert ilyen az ember), dehát így jártatok (és ezt se gonoszul mondom, inkább tárgyilagos vállvonogatással).
Manapság minden reggel hálát adok az Univerzumnak, mikor meglátom magam mellett Marcit az ágyban és azt gondolom, a mi kapcsolatunk az én idei meg mindenkori legnagyobb sikerem...és hát akkor ez bizony még a mézesnél is fontosabb.

PPS: írta és rajzolta az öt éves Léna.