post-holiday blues

Amúgy pedig megállás nélkül szorongok, mert januárig nagyon húzós lesz az élet: egyrészt majdnem minden szombaton reggeltől-estig suliban leszek, na meg november végéig le kell adnom a szakdolgozatot (amit legalább azért már elkezdtem), januárban záróvizsga és hát ott a sok iskolai készülés, két csoportom is érettségizni fog, meg kell csinálni a hányinger tanmeneteket szeptember végéig, na meg nem árt közben foglalkozni a saját gyerekeimmel sem, magamról nem is beszélve (kéne pl rendszeresen futni megint)...huh.
Már a sok erőfeszítés gondolatától is elfáradok.

                               Ez még egy Balatonka

slave to the wage vol.675489

Akár vicces is lehetne, hogy minden egyes értekezlet után álláshirdetéseket olvasgatok itthon.
Borzasztó elkeserítő ez az egész szarkupac, amit ma Magyarországon közoktatásnak neveznek, hánynom kell tőle, aztán persze mindig győznek a kényelmi szempontok, az ember (én) meg beletörődik a sorsába.

Jaj, nem tudom. Olyan szűkös, nyomorult, buta országban élünk mi.

Lénás macskás

Léna arról, hogy az egyik macska a kertbe vágyik, a másik meg nem: Balikó nem akar kimenni...kinyitjuk az ajtót és csak ott ül, mint egy ingatlanügynök.

Feljegyzések a már év elején kizsigerelt tanárok házából

Azért a tanmenetek megírásánál nem sok gusztustalanabbat tudok elképzelni.

ahogy a dolgok vannak

Brühühű, holnap kezdődik a tanév.
Én mondjuk elintéztem okosba, hogy három napot továbbképzésen töltsek az alakuló értekezlet helyett (yesss), de hamarosan nem lesz kiút a munkából.
Ah, mondjuk hosszú volt ez a nyár - hellyel-közzel Marci is mindig itthon volt,* ő ugye akkor dolgozik itthonról, mikor kedve tartja -, szóval lehet, hogy egy darabig élvezni fogom a munkát, mert kicsit szerintem már egymás agyára megyünk a gyerekekkel, bár nagyon sokat társasoztunk, kártyáztunk, olvastunk, meg tényleg voltak értelmes tevékenységeink, jó volt a nyaralás is, de mindig azt gondolom, hogy túl sokat vannak velünk, sokkal többet kéne másokkal (aka családtagok)  lenniük, csak hát...(szóra sem érdemes)
A szakdolgozatommal elég gyatrán haladtam, a szekrényt nem pakoltam ki (ez a kettő volt a nyári fogadalmam), de az augusztus végülis még nem ért véget...





*iszonyúan örülök egyébként annak, hogy Marcit a gyerekek nem csak fényképről ismerik, mert tényleg kifejezetten sokat van velük - főleg mióta nagyobbak, valahogy így alakult -, játszanak, matekoznak, fociznak, tök jó.

lusta nyári idill

A gyerekek a mi ágyunkban olvasnak a macskákkal, én Léna ágyában olvasok a plüssállataival. 

"elhull a virág, eliramlik az élet"

Az itt most nem részletezendő panaszaimra* a nőgyógyász azt mondta, hogy ez már a menopauza lesz, kész, viszlát, húszezer. (Na jó, azért előtte nézegette egy darabig a miómáimat is.)
Kicsit próbálkoztam elszoruló torokkal, hogy de az nem ötven körül van-e...e?
De nem, kéremszépen, az a vége, az ötven.

Asszem örökké bánni fogom, hogy nem szültem harmadik gyereket.


*mikor lettem én ilyen szemérmes?

"Hurrá, nyaralunk!"

Az egyetemet könnyebb volt elvégezni, mint a pólóimat összehajtogatni...

Update a századik óra pakolás után: Valahogy pont olyan érzésem van, mint amikor Amerikába költöztünk.

Feljegyzések a pocsék fogúak házából

Bizonyára azért, hogy ne unatkozzak, az Univerzum rendelt számomra egy jó kis foghúzást; na jó, igazából nem volt annyira meglepő az ügy: jó fél évig gyökérkezelte egy híd alatti fogam a doki, de az istennek nem gyógyult meg, úgyhogy most, hogy nem tanítok, végül megengedtem neki, hogy letépje a hidat, lecsiszoljon még egy fogat (az új híd miatt) és kirángassa ezt a szerencsétlen vacakot. 

Hát, komolyan, én inkább szülök, mint ezt végigcsináljam még egyszer, bár tény, hogy a mandulaműtétem azért szarabb volt. 

Bánatomban most bedagadt pofával elkezdtem szakdolgozni - a gyerekek a nagymamájuknál vannak négy napig, úgyhogy teljesen példátlan csend van itthon, muszáj csinálni valami értelmeset, amíg lehet. 

"szeretem ha visztek, mindegy is hová"

Kapcsolatunk hajnalán Marcival egyszer beültünk ismerősökkel egy kocsmába, ahol enni is akartunk. Mindenki rendelt szépen, ügyesen, kivéve minket: mi vad turbékolás közepette kielemeztük az összes kaját, megbeszéltük, hogy mi drága, mi nem, mi az, amit szeretünk, mit nem, majd lelkesen csókolóztunk tovább, anélkül, hogy rendeltünk volna.

Na hát nyaralni is pont így megyünk azóta is: megbeszéljük az összes opciót, felidézzük nyaralós kalandjainkat, nevetgélünk egy sort, majd mindenki megy a dolgára, anélkül, hogy bármilyen lépéseket tennénk a nyaralás megvalósítása érdekében, majd, miután minden egyes ismerősünk már vissza is jött a nyaralásból, felocsúdunk, hogy ja, hú, kéne szervezni a nyaralást. 

Sok vita van aztán abból is, hogy hova menjünk: nekünk (mármint az én családomnak, burzsujok vagyunk, na) van két balatoni házunk is és bár az egyik reménytelenül kicsi, a másik meg annyira öreg, hogy félő, hogy ránk dől, de hát mégiscsak ott vannak, lehet menni korlátlanul pancsikolni. 

Én egész gyerekkorom összes nyarát (és még sok felnőttkorit is) a Balatonon töltöttem és valahogy már nem tekintek a balatoni nyárra igazi nyárként, mert megszoktam, nekem az nem különleges, meg amúgy sem szeretek különösebben nyaralni: ez a parton fekszünk-megmártózunk fíling nekem max két  egy fél napig érdekes, utána sírok az unalomtól, de a gyerekek meg ezt imádják (és Marci is egész lelkes ilyen szempontból). 

Én, ha tehetném, minél hidegebb helyeken túráznék vagy várost néznék lehetőleg egyedül, de az ember már nyugodtan mizantróp sem lehet ha családja van, szóval az idei álláspont az volt (egy darabig), hogy menjünk valamerre Horvátországba sátorral. 

Persze nevetségesek vagyunk, a kiszemelt időpontjaink csúcsszezonban vannak, sehol nincs már sátorhely sem, vagy ha van, akkor száz euró percenként, úgyhogy három napi keresgélés után boldogan  szomorúan lefújom Horvátországot, mert az én titkos tervem Ausztria, egész pontosan Bécs, ahol van egy csomó gyerekprogram, amiken talán mi sem unjuk szénné magunkat (állatkert, Minopolis, ilyenek), plusz lehet talán kicsit hegyet mászni, várost nézni.

Közben Marci nyiszorog, hogy végre menjünk egyszer Kapolcsra: a kis nyomi házunkat bázisnak választva ez nem is lehetetlen, úgyhogy végül körvonalazódni látszik a terv, úgy tűnik, hogy két nap Kapolcs után elmegyünk Bécsbe, majd a Balaton másik partjára, így valaki mindig nyavalyoghat majd boldog lehet valamelyik program miatt. 

Odáig már eljutottam, hogy a bécsi kempingeket bámulom online, drukkoljatok, hogy végül eljussunk nyaralni.


PS: Rájöttem közben, hogy igazságtalan vagyok a Balatonnal: nagyon jó ott azért, meg sok-sok szép emlék fűz hozzá, csakhát a nyughatatlan lelkem miatt sokszor helyekhez is hűtlen vagyok.