slave to the wage vol.5634891

Valójában nagyon szomorú, de egyben vicces is volt, ahogy a kolléganőkkel az üdvözlő puszi után egymást túllicitálva arról beszélgettünk, hogy tanévzárás után és közvetlenül tanévkezdés előtt kinek milyen pszichoszomatikus tünetei jöttek elő.
Ráadásul jelenleg szerintem én vagyok iskolánk legirigyeltebb embere a félállás miatt: soha ennyien nem jöttek oda hozzám kíváncsiskodni ennek bejelentése után (vicces, hogy vannak mindig ilyen bejelentések, de a lényegi dolgokról általában csak sutyorognak.)

Amatőrék kirándulnak

Tegnap egyébként egyáltalán nem voltunk ünnepi hangulatban: mindenki úgy ébredt, mintha citromba harapott volna (az évforduló csak este jutott eszünkbe).
Marci erre nagy hirtelen kitalálta, hogy menjünk kirándulni, az hatásos rosszkedvre. Ki is választott egy látszólag kb két órás sétautat Szadáról Babatpusztára, fogtunk egy nagy üveg vizet - ami később, a 29 fokban nagyon kevésnek bizonyult négyünknek -, valami kis kaját és elindultunk.
Egy (utólag) egészen vicces, sok nyafogással tarkított, kb 13 km-es, öt órás teljesítménytúra kerekedett végül (iszonyú szomjasak voltunk, ezért muszáj volt rohanni végig),  aminek a hatodik kilométerénél Marcus azt mondta, hogy úgy érzem magam, mint akit Bud Spencer laposra vert, a kilencediknél meg - amikor már csak azért volt egy kevés vizünk, mert kértünk egy helyi arctól Babatpusztán - Marci az Életben maradtak sztoriját kezdte mesélni a gyerekeknek.
A túra legvégén láttunk egy meghatározhatatlan - és elég nagy, legalábbis Sátán kutyája méretű -, furcsán az avarban fetrengő állatot az erdőben, aminek hatására az utolsó emelkedőt sprintben tettük meg, majd étlen-szomjan leraboltuk a szadai Tesco vízkészletét (kb öt perc alatt benyomtunk 3 liter folyadékot).

11

Ma 11 éve ismerkedtünk meg Marcival.
Emlékszem, pár órával a találka előtt le akartam fújni az egészet, mondván, hogy jól vagyok én a macskával kettesben is, mit nekem férfiak!
Aztán tessék, végül milyen sokan lettünk...

Ahogy a dolgok vannak

Kicsit furán alakult a nyár azon kívül is, hogy egy Facebook huszár a macskás, gyerekes és a tanárok fizetését kevesellő posztjaim alapján tébolyultnak nyilvánított*, mármint a nyaralások jók voltak, csak volt pár kellemetlen momentum: egyrészt Léna tetvesen jött haza Horvátországból - fogalmam sincs, hol szedte össze, akár még az évzárón, vagy a nem ottalvós tanya táborban -, de hála a nitty gritty fésűnek (amiért Marcsinak nagyon hálás vagyok), egy olyan két hét alatt megszabadultunk a dögöktől (senki másnak nem volt - hála az égnek, mert az én hajam most épp nagyon hosszú), aztán mikor a Balatonról jöttünk haza, a macskapanziós nő hívott, hogy Balikó náthás (a macskanátha ellen van ugye oltás és a kiscicák időnként bele is halnak), szemcseppezni meg injekciózni kell (és már vagy két hete, elég rémes); Bella egészen szerdáig nem kapta el, de mire azt hittük, hogy Bali most már kb jól van, neki is váladékozni kezdett a szeme, csodás.
A Balaton egyébként szuper volt, sokan voltunk mindenféle családtagok, az unokahúgom pedig nagyon cuki, nyugis, mosolygós baba; állati szomorú vagyok, hogy újra dolgozni kell, mondjuk izgulok is, mert muszáj lesz elkezdenem dolgozni a fordító vagy online tanítós bizniszemen, ugyanis a héten véglegesült, hogy félállásban leszek (bár nagyon sokat hezitáltam rajta).






* igazán nem éri meg ezen kattogni, de valahogy annyira mellbevágó egy ilyen megjegyzést kapni hirtelen, ráadásul olyan sok valóban őrült korszaka volt már az életemnek, amikor senki nem bolondozott le, most meg épp teljesen jól működöm (a munkával kapcsolatos problémáim szerintem teljesen normálisak és bár sokat kínlódom velük, azért hadd ne legyek már tébolyult miattuk, jóég), komolyan nem is értem

Őőő

Hú, teljesen leesett az állam, miután a minap egy régi ismerősöm egy vita (sőt, inkább barátságos eszmecserének tűnt, bár kétségtelenül nem értettünk egyet bizonyos dolgokban) kapcsán törölt a Facebook barátai közül, majd kedves érdeklődésemre, hogy ugyan mit tettem, ami ezt váltotta ki belőle, azt reagálta, hogy a posztjaimat olvasva arra jutott, hogy nem vagyok normális...
Első ámulatomban elég jót röhögtem, aztán a hangok azt súgták, hogy blokkoljam.

Eh, komolyan. Mindig azt képzelem, hogy már mindent láttam, minden gonoszsággal, ostobasággal, gyermetegséggel, EQ hiánnyal, rosszindulattal találkoztam, de nem és nem. Az élet mindig hoz újat...és még dolgozni is kell jövő héttől, hát komolyan mondom.

Hurrá nyaralunk!

Tegnap este, békés balatoni teraszon üldögélés közben egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy, a házunk előtt ácsorgó róka szemébe mélyedek.

Búvárkodós

Szóval ez a búvárkodás, ez valami eszméletlen dolog. Először, mikor felvettem a maszkot és ráébredtem, hogy nem kapok az orromon levegőt, halálfélelemtől visítva azonnal levettem, hogy nem, nem, kizárt dolog. De Marci nem hagyott békén és gyakoroltatta velem a kisgyerekes strandon a pipázást.
Oké, jó, megszoktam, de ott volt a következő akadály: belevetni magad a vízbe, amikor látod, hogy alattad több méteres mélység van. Persze ott is lepattantam elsőre, ijesztő volt, mondtam, nem, kizárt.
Viszont nagyon érdekelt a dolog továbbra is, úgyhogy erőt vettem magamon és milyen jó, hogy sikerült! Eszméletlen, olyan, mint repülni. És persze olyan, mint egy nagy akvárium, a halak édes pofák, nagyon tetszettek, jó, hát néha egy-egy medúza is feltűnik, az aggasztó, de az egész annyira szuper volt, hogy ki akarom próbálni a palackos búvárkodást is egyszer, hú.


PS.: A gyerekek persze pillanatok alatt profik lettek, ők nem féltek egyáltalán.

Slave to the wage vol.millió

A nyaralás miatt lemaradtam a diplomaosztóról, de egyik nap elmentem a diplomámért, sőt, nagy hirtelen egy fordítós állásinterjúra is, de munkaidő 8-tól 5-ig (és ez egy családbarát intézmény, hát kacagnom kell), úgyhogy kizárt dolog, hogy én ott dolgozzak, mondjuk eléggé kafkai volt a hangulat, szóval nem is baj; a próbafordítás pedig hosszabb volt, mint a záróvizsgánk, hát azért némlieg ez is röhejes.
Eh, maradok egyelőre 1.0-s tanár.


PS: Az Akadémia szívatását meg lélegzet-visszafojtva figyelem: eljön még az én időm és egyszer elmenekülünk Magyarországról, érzem.

Nyaralós

Na jó, megadom magam (így utólag, a nyaralásnak): tök jó nyaralás volt, egy csomót búvárkodtunk (annyira jó, hogy már a gyerekek is tudnak úszni!), úszkáltunk, jókat ettünk-ittunk, tollasoztunk, átvészeltünk két éjszakai vihart (az egyik nagyon ijesztő volt, de jól vizsgázott a sátor), egész jól bírtunk a 7-7 órát oda-vissza, kicsit várost is néztünk, fagyiztunk, beszélgettünk, röhögtünk, olvastunk, társasoztunk.

Hurrá, nyaralunk!

Marcuskám egy ideje mindig hatkor kel - ja, bocs, néha ötkor -, lelkesen felébreszti Lénát, együtt iszonyú zajosak, játszanak, nevetnek, rádióznak, ajtót és hűtőt csapkodnak, így engem is felvernek persze, szóval a szünetem eddig álmos kóválygással telik, na meg kómásan mosok és pakolok, muszáj, mert holnap elutazunk kempingezni a horvát tengerpartra, képzelem ott milyen sokat alszunk majd, haha.
Muszáj nyaralni ha az embernek családja van - én sajnos utálok, tudom, szégyelljem magam -, de sok könyvvel felszerelkezve azért megoldom valahogy.
(A kocsit nagyrészt viszont a gyerekek könyvei töltik majd meg: rémisztő sebességgel olvasnak el sokkötetes ifjúsági sorozatokat, kábé könyörögni kell nekik, hogy ne olvassanak, hogy a könyvek kitartsanak a nyaralás alatt - vagy legalább az úton -, tök vicces.)

PS: A gyerekek épp erre takarítják a szobájukat Marcival, elég szürreális: