"kínzó kérdés"

Vajon milyen lesz a heti öt digitális testnevelés óra?

nem tudja, tanítja vol.4562389

Azért elhallgatva egyik-másik kollégámat, olykor tényleg megértem a társadalom nagy tanár iszonyát.
Például az egyik tanár nálunk valamelyik nap nem átallotta azt magyarázni, hogy ha iskola bezárásokat rendelnek el (ami szerinte csak azért iszonyú baromság, mert majd később le kell tanítani az elmaradt órákat, semmi köze egy potenciálisan elég veszélyes vírus terjedéséhez), akkor kizárt dolog, hogy ő hajlandó legyen nyáron pótolni az elmaradt tananyagot, majd kiíratja magát a háziorvosával három hétre.
Olyan dühös lettem, hogy azt mondtam neki, hogy én akkor viszont feljelentem táppénz csalásért*. Még azt is a fejéhez vágtam, hogy az emberek elég nagy része egész sokat dolgozik nyáron. Látszott, hogy teljesen fel van háborodva és azt kezdte magyarázni, hogy de ha az egyik folyton lógó kolléganőnk is megteheti, hát akkor ő is.
Jézusom.

Na pontosan ez a légkör az, amitől hányingert kapok és ami miatt folyton menekülni akarok; a fenti csak egy kis epizód az életünkből, most például van egy olyan balhé, hogy az egyik súlyosan nárcisztikus tanár azon mesterkedik (aláírásokat gyűjt, konspirál), hogy egy másik tanárt (akivel valóban nagyon nehéz együtt dolgozni, totál fafejű, problémás és viselkedésében sokszor nagyon hasonlít az ellene áskálódó, súlyosan nárcisztikusra) kirúgjanak.





* nem, nyilván nem fogom, nem vagyok az a feljelentgetős típus, de hogy lehet valaki ekkora ignoráns barom?! Ne zárják be az iskolákat, hogy ő tudjon zavartalanul nyaralni, hát persze.



PS.: Most vettem észre, hogy az előző volt az ötezredik posztom, pezsgőt ide!

PS2: írt a cég, ahol interjúztam, hogy annyira bizonytalan idők járnak, hogy most inkább nem vesznek fel senkit. Pont erre számítottam egyébként, de amúgy se mennék oda, már eldöntöttem.

koronavírus

Szomorú idők ezek a notórius körömrágók számára, feleim.

slave to the wage vol.783451299

Hát nem, nem ez lesz az új munkahelyem: ma, a harmadik körben egy rakás dög unalmas  feladatot kellett megcsinálni és jaj, nem, annyira, de annyira nem az én világom ez a más emberek pénztárcahízlalása lojális dolgozóként...és ilyenkor jön az, hogy rájövök, hogy bizony tanítani szeretek a legjobban, csak valahogy úgy kéne egy tanári főállás, hogy ne a közoktatásban legyen, de ne is csilivili magániskolában burzsuj diàkokkal és hisztis anyukáikkal. Eh, nem tudom.
A munkás dilemmám, úgy tűnik, örök.

A drága tanítónő nagy nehezen elengedte Marcit olvasóversenyre (az a szórakozása, hogy nem engedi versenyezni, mert...nos, nem tudjuk miért. Mert nem szereti?*), aki szépen, ügyesen meg is nyerte, Léna lett a második (ugyanolyan jól olvasnak amúgy).

Marcuskám aztán nagyon frappánsan megfogalmazta, hogy mi a gond ezzel: szerintem A. néninek ez tök égő.


* de, tudjuk persze: mert izgága, idétlenkedő fiú, azokat meg a tanító nénik nem tudják jól idomítani.


update: Ma az egyik szervező tanítónő odajött hozzám ódákat zengeni a gyerekek csodás olvasásáról, nagyon büszke vagyok.

slave to the wage vol.5643789

Extra cukin fogadtak ma minden osztályban a hiányzás után: rögtön el is fogott a kétség, na meg szörnyű bűntudatom támadt, hogy én itt állások után kajtatok folyton, a diákok meg azt magyarázzák, hogy mennyire hiányoztam és jaj, de rossz volt másokkal angolozni, meg de jó, hogy nálam fognak érettségizni. Brühühű.

slave to the wage vol.5643892389

Na tessék, nem bírok magammal: jelentkeztem egy elég testhezálló félállásra és nagy hirtelen bekerültem a harmadik körbe, ami egy assessment center; ilyet még úgyse csináltam.
Persze van egy csomó aggályom (pl az abszolút gyászreakció már a gondolatra is, hogy esetleg nem leszünk egy iskolában a gyerekekkel), de abból, amit érzek annak gondolatára, hogy esetleg elmehetek máshova dolgozni (mérhetetlen öröm), arra következtetek, hogy bizony, nagyon rám férne, ha mást csinálnék végre.
Persze simán lehet, hogy nem én leszek a befutó, na meg amúgy is kinyírnak a suliban, ha ilyen közel az érettségihez felmondok (bár azzal érvelhetek, hogy pont felkészítettem a diákjaimat, ágyő), de megpróbálom - nagy bátran pofátlanul sok pénzt kértem, szerintem -, meglátjuk.




PS.: Lénus végül nagyon beteg lett, úgyhogy itthon héderezünk még ma, holnap megyünk megint suliba sajnos.

Léni különkiadás

Léni is beteg, de ő rendületlenül jár iskolába, nem tudom lebeszélni (azzal érvelt, hogy nincs láza, én meg megadtam magam), ma például azért kellett bemennie, mert matekversenyre megy a kis okos majom.
Amúgy is hihetetlenül céltudatos és fegyelmezett, ahogy az egyik tanítónő fogalmazott: ilyen gyerek nincs is.
Fogalmam sincs kire ütött - Marci szerintem pont olyan hebehurgya volt ilyen korában, mint Marcus, én meg ilyen kis neurotikus izé voltam, matekversenyre például biztos nem jártam -, de elég lenyűgöző akarata és tartása van.

Marcus különkiadás

Amint Marci elutazott itthonról (Amszterdamba ment, a mázlista), Marcuska azonnal beteg lett. (Mindig ez van, nem is számítottam másra).
Röpke három órát ültünk az orvosnál - kb az összes tanítványommal összefutottunk -, aki azt jósolta, hogy hamarosan a kislányt (aka Léna) is hoznunk kell majd. (És persze nyilván én is benyaltam valami ebolát, ha már.)
Tudom, nem szép ilyet mondani, de én úgy szeretem, mikor Marcuska beteg (na nem nagyon, csak ha egy kicsit bágyadtka): olyankor elviselhetetlenül aranyos és lehet sokat dajkálgatni, na meg itthon heverészünk együtt.
A nagyfejű kisfiamról jut eszembe, hogy nemrég az iskolában egy jelenet örökre beleégett a lelkembe: Marcuskám kapott kétszáz forintot, hogy vegyen valamit uzsonnára, de mivel sejtettem, hogy az nem sokra lesz elég, így az első szünetben elsétáltam én is a büféhez és mikor odaértem, épp Marcuska állt a néni előtt, szomorúan kétszáznegyven forintos kakaós csigát kérincsèlve. Épp akkor léptem mögé, mikor a büfés néni lekicsinyelte a kétszázasát.
Jaj, olyan megható volt az a kicsi szőke gyerek a megszeppent arcával, a kétszázast morzsolgatva! Nem lehet bírni idegekkel az ilyent. Drága kisfiam!
Azóta napjában háromszor előadom ezt a gyerekeknek, miközben Marcuskát puszilgatom, de persze csak a szemüket forgatják a kis disznók. Néha pont olyan, mintha már tizenhat évesek volnának, én meg a nagymamájuk, rettenet.

ahogy a dolgok vannak

Bár úgy nagyjából minden kapcsolatot megszakítottam a Facebookkal, az emlékeket mindig megnézegetem és ma ezt dobta fel hat évvel ezelőttről:

Nagyon büszke vagyok: "Marci és Léna értelmi képességei, logikai készsége és szókincse kiemelkedő." (ovis félévi bizi:)) - mondtak még szépeket, de ezek tetszettek a legjobban:)

Amúgy meg még mindig a téli depresszióval (és a gyerekek tanítónénijével, de ez egy hosszú sztori) küzdök - egyelőre ő áll nyerésre -, úgyhogy ezért nem írok sosem, na meg a Netflix  szörnyű lustaság, ejjej.


PS: Jut eszembe: a NAT-nál számomra sokkal kiborítóbb, hogy a mi iskolánk aláírt egy megállapodást, hogy ősztől honvédelmi ismereteket tanít, hát hányok, komolyan.
Mi a tökömet csinálok én még ebben az országban, de tényleg?!