omg

 Marcus ma éjszaka olyan náthás lett, hogy én ilyet még életemben nem láttam: gyakorlatilag nem aludt, mert folyamatosan fújta az orrát, aztán reggel egyszer csak azt mondta, hogy nem érez egyáltalán szagokat (ecetet is szagoltattam vele, de semmi), úgyhogy a gyerekorvos rendelt neki covid tesztet, juhéj, szóval most senki se ki, se be, egy csuda lesz. 

Feljegyzések a fogyókúrázók házából

Mostanában olyan durván fáztam már éjszakánként*, hogy egy nagy paplannal, plusz egy (néha kettő) meleg takaróval, dupla pizsama felsőben és sízokniban aludtam, de mivel a kezem is jéghideg volt, ezért nosza, vettem magamnak egy vékony futókesztyűt is az ágyba (ezen azért elég sokat hezitáltam, mondván, hogy kesztyűben aludni elég nevetséges)...a következő lépés a hálósipka lesz (ezen most eléggé röhögök). 

*igen, van fűtésünk, sőt, a házat pár éve szigetelték

Végre vége

 Ah, mostantól két hét stressz, de végignéztük a megoldásokat és úgy tűnik, elég jó pontjaik lettek, reménykedem, hogy mehetnek szóbelizni.

Azt mondták magáról a felvételiről, hogy jó élmény volt, mert szimpatikus volt a többi gyerek és nagyon jó fej a felügyelőtanár. Olyan kis okosak, tök jó lenne, ha sikerülne, nagyon megérdemlik. Annyit güriztek, folyton hulla fáradtan hallgatták Marcit, ahogy a térfogatról meg a kombinatorikáról magyaráz és csak néha protestáltak.

Szegény gyerekek, olyan nehéz tíz évesnek lenni, istenem!

Marcus a felvételiről

 Holnap dől el, hogy bankár leszek vagy istállófiú...

slave to the wage vol.45378123

Ma két dolgon is rettenetesen felhúztam magam a csodás iskolai értekezleten: az egyikről virágnyelven csak annyit mondhatok, hogy basszák meg egy bizonyos feladat koordinálásával még év elején megbíztak, erre most az egyik kollégám engem megkerülve próbált előnyöket szerezni magának (az osztályának? az egész olyan kicsinyes és érthetetlen), az igazgatóság meg - mivel ő férfi és nálunk a férfiak elképesztő előnyöket élveznek - alá is muzsikált szépen, a másik meg tulajdonképpen még vérlázítóbb: az igazgatóság velünk próbálja elvégeztetni azt a munkát, amit nagyon is neki kéne végeznie (konkrétan x tagozat bevezetése, törvény értelmezése, tagozati célok megfogalmazása). Legszívesebben még az értekezleten felmondtam volna, komolyan. 

Annyira utálok itt dolgozni, hánynom kell az egésztől. 

Marcus különkiadás

 Marci romokban hever. Marcusnak ma a kor szóval kellett a magyar felvételijében mondatot írni és az a mondat jutott eszébe, hogy koros az apám.

Ahogy a dolgok vannak

 Ma a tóhoz mentünk futni, tök jó (de iszonyat sáros) volt. Engem teljesen meglep, hogy ennyire jó együtt futni valakivel, azelőtt azt hittem, erre képtelen vagyok és ráadásul még beszélgetünk is közben, na ez végképp fikciónak tűnt azelőtt.

A gyerekeket meg nemes egyszerűséggel itthon hagytuk (!) - teljesen kiborultak az ötlettől, hogy ők is jöjjenek - matek felvételit írni (hihetetlen, hogy már ilyet is lehet csinálni).

Valamelyik nap megmutattam a gyerekeknek egy Kispál számot, azóta rajonganak, úgyhogy non-stop szól a zsákmányállat.

Feljegyzések nyomorult iskolás gyerekek nyomorult szüleinek házából

Ma kicsit berágtam Marcusra, mert hosszan kellett smúzolnom a tanító nénivel, hogy hajlandó legyen javításra lehetőséget adni ("az ötös nem 4,5, hanem 4,57"), majd utána az undorító nyelvtant kellett tanulnom vele (nem, szerencsére nem a tanító nénivel), amitől apokaliptikus migrénem támadt menten. 

A tanító néni elárulta, hogy négy hetet nem lesz suliban (hogy csinálja? Én is ilyet akarok!), szóval javítani max péntekig lehet, hogy csessze meg. Most sajnos rá vagyunk gyógyulva a felvételi miatt a jegyekre - én két napig iszom, ha ennek vége, rémes ez a stressz (és ez mekkora beteg dolog már egyébként meg; mármint az is, hogy le akarom inni magam, meg az is, hogy ennyire stresszel a negyedikesek felvételije) -, úgyhogy muszáj a tanító nénivel barátkozni. Mindenesetre annyira jólesett ez a kis beszélgetés, hogy gyorsan kiszámoltam, hogy már csak 87 napot kell  XY nénivel kihúznunk, hurrá! Két éve volt egy érettségiző csoportom, akiktől annyira rosszul voltam, hogy a téli szünet után minden nap felírtam, hogy "már csak ... nap" és rengeteg erőt adott, hogy a napok egyre fogytak. 

Amúgy meg erről az "ilyen átlagra ilyen jegyet adok" okfejtésről mindig az jut eszembe, hogy kicsinyesség, tanár a neved. Hány és hány frusztrált barom mehet tanárnak, aki végül azon élvezkedik, hogy végre ő adhatja a rosszabb jegyet, buktathat, alázhat, beszólogathat, juhúúú! 

Vágom a centit a gyerekeim összes iskolájának végéig. 

A home office csodálatossága

 Ma reggel elmentünk kettesben futni a közeli erdőbe, onnan kijutottunk egy dombra, ott is futottunk kicsit, majd visszafelé eltévedtünk, így egy közel nyolc kilométeres futó túrát nyomtunk le, isteni volt, remélem ilyen dolgok tematizálják majd az évet; ha az erdőben futnánk legalább heti kétszer, az undorító januárt is jobban viselném.

2020 és boldogujjatok

 A világot tépázó nehézségek ellenére nekem/nekünk ez egy jó év volt: tudtunk itthon dolgozni, mindenkinek megmaradt a munkája, senki sem volt beteg (de még a tágabb családi körben sem), utaztunk kicsit (pár napot voltunk Tatán és összesen két hetet a Balatonon. Idén nem mertünk elmenni Horvátországba, de mivel amúgy sincs nagyon pénzünk utazni (bár én legszívesebben semmi mást nem csinálnék), ezért különösebben nem tűnt fel, hogy belföldön kell nyaralni. 

Jó, hát Marcinak munkaköri kötelesség a brazil meg kínai konferencia, mondtam is neki, hogy ha akar még majd utazni, akkor gondolom be kell oltatnia magát. Érdekes volt megfigyelni egyébként a világ kollektív gyes-betegségét: nekem tényleg meg se kottyant a karantén, gyakoroltam már sokat, hiszen jó sok időt töltöttem külföldön, szinte teljes elszigeteltségben a gyerekekkel. Jó, tény, hogy a karantén egy sima gyeshez képest azért sok egyéb érzelemmel is átitatódott; nyilván sokan féltek magától a vírustól meg a létbizonytalanságtól is (a létbizonytalanságtól való félelem mondjuk még a gyes alatt is ott motoszkál szerintem). 

És persze az sem feltétlen vet jó fényt rám, hogy ennyire jól viseltem a karantént, mert ebből egyértelműen látszik, hogy micsoda besavanyodott alak vagyok: szeretek folyton itthon lenni, nem vágyom buliba, koncertre, nem izgat, hogy nem lehet utazni (elvileg ez izgatna, de úgysincs pénzünk, szóval...). A gyerekek is tök jó fejek voltak a karantén alatt, egy szó nélkül, napi átlag egy óra alatt megcsinálták a feladataikat, sokat volt együtt a család, játszottunk, bicikliztünk, sétáltunk, kirándultunk; szerintem sok év múlva - de már most is - fájdalmas nosztalgiával gondolok majd vissza rá, hogy milyen jó kis szimbiózisban élt itt a család pár hónapig. Tavasszal volt az is, hogy elkezdtünk gyakorolni velük a nyolcosztályos gimi felvételijére, január 23-án mennek szegények írni, hát izgalmas lesz. 

A macskák még mindig irtó cukik, már teljesen megszokták az itteni életüket, engem még mindig lenyűgöz, ahogy hazajárnak szépen esténként vacsorázni, aztán én szigorúan itthon tartom őket aludni (meggyőződésem, hogy a kinti macskák is tovább élnek, ha éjszaka nem kódorognak őrizetlenül). Nekem teljesen új élmény, hogy kijárós macskám van, most már csak ritkán aggódom értük, viszont látom, hogy annyival boldogabb életük van így szabadon, imádják a kertet. 

Májusban, miután megláttam magamról egy horror fényképet, vettem egy nagy levegőt és elkezdtem okosan enni, méricskélni, kalóriát számlálni, meg sokat futni, mozogni. A karantén alatt volt is időm főzőcskézni, meg magammal foglalkozni, nekem ez egy külön bónusz volt ebben az egész bezártságban. Egy hete mértem magam utoljára (az aggasztó karácsonyi zabálást igyekszem lesüllyeszteni a tudatalattimba egyelőre), akkorra 22 kilót fogytam. Kb ugyanekkor leszoktam a kávéról is (azóta is sírva nézem, ahogy Marci kávézik, ma lopva bele is ittam a kávéjába, csodás volt).

A fogyás melléktermékeként non-stop vacogok, úgyhogy szokásomtól eltérően nagyon várom a nyarat, na meg, bármennyire jó is a monotóniatűrésem, nehéz volt azért itt a sötétségben - úgy értem novemberben és decemberben - sokat bezárva lenni: jó év ide vagy oda, tényleg vége lehetne már ennek a covid mizériának. A munka problémáim továbbra is fájdalmasak (ráadásul kb öt forintot keresek havonta a kurva félállásnak köszönhetően), voltam megint interjúkon, el is tudtam volna menni pár helyre, de végül úgy döntöttem, hogy megvárom, hogy hogyan alakul a gyerekek (mármint az enyémek) iskolai élete, aztán lépek valamerre (na meg idén érettségizik a kedvenc osztályom is, őket most már nem hagyhatom el, amíg nem végeznek).

Idén a szokásosnál is többet olvastam, most nagyon sokat magyarul is (ilyet már régen csináltam), a könyvek közül az abszolút kedvenc Knausgård élete és nyomorúsága lett. Idén úgy döntöttem, hogy megörökítem egy fotón az olvasmányaimat (egy könyv biztosan hiányzik, mert a könyvtárból vette ki Léna - idén ismét lelkesen elolvastam pár gyerekkönyvet is -, de amúgy is biztos kifelejtettem valamit), így legalább később is emlékszem majd, hogy mit olvastam, mert egyébként mindig minden ködbe vész. 

Mindenkinek olyan új évet kívánok, amilyet szeretne, éljetek jól!