szomorú

 Persze pozitív lett (mondjuk nem szàmítottam màsra), csak hàt what now? Az orvos kb annyit mondott, hogy imàdkozzak szedjek paracetamolt, igyak sokat, viszlàt. Na de a tüdőgyulladàssal így ennyit kezdenek, így jàrtàl, sorry? Ha valakinek van tüdőgyógyàsz ismerőse, akivel szóba is lehet àllni, ne tartsa magàban, mert én most tanàcstalan vagyok.

még mindig covidos

 Holnap megyek tesztre; nagyon remélem, hogy negatív lesz, mert akkor legalább valaki megvizsgálná a tüdőmet, a covidos az ugye kínlódjon otthon egyedül, vagy találja ki, hogy a tüdőgyulladást mivel gyógyítják. Egyébként ki is vagyok akadva az orvosomra (sokadjára), mert a mellkasi meg hátfájásomra basszus tényleg annyit se mondott, hogy bú. A rendszer vajon csak akkor venné észre, hogy létezem, ha lélegeztetőgépre kerülnék? 

Amikor épp nem a tüdőgyulladás miatt aggódom, akkor azon szoktam gondolkodni, hogy már megint mekkora mázlim volt munka-ügyben: volt egy adott pont, amikor azt mondtam, hogy az legyen tanár a továbbiakban, akinek hat anyja van, majd még aznap jelentkeztem egy szimpatikus állásra*, ahová nagyon gyorsan behívtak első (egyébként online, ez is ilyen jó új vívmány) interjúra, eközben én még vívódtam, aztán kb négy nap vívódás után felmondtam, jött a második interjú, aztán meg nagyjából rögtön kiderült, hogy felvettek és elvileg jövő hétfőn kezdek (ha meggyógyulok, ugye). 

* ahol az első interjú után azt éreztem, hogy na, ezt szívesen csinálnám és ez nagyon ritka nálam, az összes állásom csupa kompromisszum volt azelőtt

covidos

 Ez a szaglásvesztés ez egy horror dolog, bár tegnap felcsillant a remény, hirtelen éreztem a kedvenc tusfürdőm illatát - egy olyan tíz percre, most megint semmi, kivéve egy dolog: a kávé, ha nagyon erősen beleszagolok. Az ecetet is halványan érzem néha, ez már valami. Mondjuk ez az egész nyavalya ilyen hullámzó: egyik nap pocsékul vagyok, aztán másnap azt képzelem, hogy elmúlt minden bajom, utána megint szörnyű, eh, alattomos dolog ez. A hátam meg a mellkasom is ugyanígy, időnként nagyon fáj, aztán semmi, aztán megint...a legrosszabb a folyamatos aggodalom, hogy mi jöhet még és lesz-e vége valaha. Ez a tizenharmadik nap, szagokat tíz napja nem érzek. Utálom. 

PS.: Ja és persze ahogy Martine írta: most, hogy minden azzal van tele, hogy baromira nőnek a számok és nekem teljesen egyértelmű tüneteim vannak, mindenki elkezd lebeszélni: á, ez biztos nem covid, azért nem érzel szagokat, mert náthás vagy, de miért lenne tüdőgyulladásod, be vagy oltva, miért lenne covid, annyi más betegség van, nem hiszem, ugyan már, stbstb. És egyébként pont az ilyen hangok miatt nem teszteltettem magam azonnal (na meg azért, mert az őszi szünet miatt úgyis itthon voltunk mind és naivan azt hittem, majd meggyógyulok simán) és persze azért, mert a családban már két szagláselmenős vaklárma is volt. Nem bánnám, ha ez is vaklárma volna, de sajnos kétlem...

ahogy a dolgok vannak

 Új àllàsom van. És arra gyanakszom, hogy covidom is, most épp azon aggódom, hogy talàn  tüdőgyulladàsom alakulgat épp. 

Az ember egy kicsit nem ír, aztàn tessék...egyszer elmesélek mindent esküszöm - màr ha el nem patkolok a tüdőgyulladàstól -, de mostanàban leszoktam teljesen a blogról, illetve dehogy mostanàban, hosszú folyamat volt ez (mint a tanàri pàlya elhagyàsa is, haha), csak màr sose vekengek itt semmiről, néha bűntudatom is van a blog olvasói miatt, tudom, tiszta hülyeség.

Kívànjatok nekem sok szerencsét, remélem minden oké lesz, megyek is, csinàlom a légtornàt*. (A neten talàltam, azt írjàk, a gyulladt tüdőnek is nagyon jót tesz; tény, hogy tegnap sokkal kevésbé fàjt utàna a hàtam meg a mellkasom).

* nem, nem lengek a trapézon, valami légzőszervi torna a becsületes neve

Friday Night Fever

 A férfiak péntek este elmentek focizni, mi meg Lénussal ilyen felemàs karaoke estet tartottunk: meghallgattunk egy csomó szàmot, ràkerestünk a szövegekre és daloltunk együtt a zenekarokkal vagy két óràn àt. Tök jó volt, igazi feszültség levezető. Aztàn mikor hazajöttek a pasik még tàncoltunk is mindannyian; a hétvégi tànc nàlunk màr lassan hagyomàny: mindenki lelkesen ugràl péntek este, hogy hurrà, hétvége.

11. szülinap

Molly: Engem is meg kell ünnepelni a gyerekek szülinapján, mert kitoltam őket. 

Marcus: Engem nem toltál ki, engem kihúztak. 

Jaj, hát megint volt jó fárasztó szülinapi buli, volt most is szemen dobott (majdnem végig a kertben kidobóztak) és elégedetlenkedő hisztis kislány, huh, azért egy fokkal egyszerűbb lesz, ha már maguk mennek bulizni a szülinapjukon, de szerintem összességében azért jó volt. Kaptak egy csomó ajándékot, köztük roxforti  levelet is; sajnos nem J. K. Rowling írta (egy olvasós csoportban láttam olyat, hogy valaki a gyereke tizenegyedik szülinapján szövetkezett az írónővel), de azért arról tájékoztatta őket, hogy felvételt nyertek a boszorkányiskolába, vicces volt, tetszett nekik.  

Olyan nagyok már, mindig meglepődöm, meg persze kicsit fájdalmas is, ahogy egyre inkább leválnak az emberről. Fájdalmas, de persze izgalmas is: nagyon érdekes megfigyelni, ahogy kialakul a személyiségük, fejlődik a humoruk, ahogy okosodnak, ahogy barátokat választanak.

 

slave to the wage aka ahogy a dolgok vannak aka 'aki nem tudja, tanítja'

 Ma a kedvenc csoportom óra végén nyivákolt, hogy maradjak én velük még a plusz három órájukon is - négyen tanítjuk őket, nyelvi előkészítősök, napi ezer angolórájuk van -, hát teljesen elolvadtam, nagyon szeretem őket, a kedvencem tök olyan, mint Marcus (esküszöm, még hasonlítanak is), nagyon jó fej gyerek, eredeti gondolatokkal, jó humorral, öniróniával. Alapvetően az egész csoportot szeretném örökbe fogadni, de mondjuk három gyerek is elég lesz kezdetnek, irtó helyesek. 

Végül egyébként szerencsére nem lett senki covidos - vagy addigra már nem mutatta ki a teszt, ki tudja, én olyan furán éreztem magam, mint még soha -, ma már dolgoztam (Marci még elég beteg) és ilyen hosszú hiányzás után (másfél hétig itthon voltam!) általában nehéz újra összerántani a csoportokat, most sem volt egyszerű, de egész rendesek voltak, bár nagyon elkényelmesedtek akiknek sok angolórája elmaradt, hát igen, így megy ez.

Ma elképedve vettem észre, hogy vittem magammal esernyőt; szerintem ez annak a jele, hogy végképp felnőttem. Ha elkezdek nagypárnán aludni, az szerintem majd azt jelenti, hogy végérvényesen megöregedtem. Rémisztő. 

El ne olvassátok a Firefly Lane második részét! (A sorozatnak már az első része is eléggé különbözött a könyvtől, de gondolom, ha folytatják, hasonló lesz az irány, mint a könyv sztorija, ezért nem is spoilerezhetek itt.) Tragikusan szar, tele hiteltelen pátosszal és sorsfordulattal, na meg túlvilági szerettekkel, jesus. 

kiskamasz különkiadás

Tényleg, Marcus, milyen volt a matek szakkör?

Őő...jó! Ez a Noémi,* ez nagyon szép làny!

*Léna padtàrsa és baràtnője, akivel egy csoportban dolgoztak a szakkörön

ahogy a dolgok vannak

 Borzasztóan lusta blogger lett belőlem, szànom-bànom, de vagy tíz napja beteg vagyok, itthon agonizàlok (nesze neked, új munkahely), hétvége óta pedig Marci is beteg és màra elment a szaglàsa, úgyhogy most épp karanténban vagyunk mindannyian, vàrjuk a tesztelést. Lénus teljesen maga alatt van, nagyon szeret suliba jàrni (Marcus is szeret, de azért nagyon boldog, mikor nem kell menni).

Bezzeg halàla teljesen lesújtott, borzasztó szomorú vagyok, pedig nem is ismertük egymàst, elkeserítő dolgok ezek, eszembe is jutott pàrhuzamba àllítani az ő halàlàt Marci gyerekkori baràtjànak tavaly màrciusi és az én egykori csoporttàrsam tavaly nyàron bekövetkező halàlàval. Mindketten agydaganatban haltak meg, az egyikük 40, a màsik 47 éves volt, kicsi gyerekkel, csalàddal, hàt micsoda igazsàgtalan, szemét dolgok ezek?! Persze tény, hogy sosem tudni előre, hogy kinek mennyi idő jut, ezért is van mélységesen igaza a buddhistàknak abban, hogy foglalkozni kell a halàllal és fontos - de milyen nehéz! - értékes, minőségi életet élni.

ahogy a dolgok vannak

 Majd egyszer talán írok az évkezdésről (esetleg a nyaralásról is) hosszasabban, de most egyszerűen annyira megterhelő ez a sok új intézmény, követelmény, ide-oda utazás (na meg végiggondolni, hogy melyik gyerek mikor végez, kinek kit kell megvárni és akkor ehhez képest mikor kell hazahozni őket, illetve hogy egyáltalán kinek sikerül értük menni, na meg van A és B hét, édes istenem), hogy semmire nincs energiám estére, csak nyálcsorgatva nézni magam elé. 

Röviden egyelőre annyit, hogy az új helyeken mindenki - még én is, ami nagy dolog, mint tudjuk - jól érzi magát, ami szerintem abszolút pozitív.