Én nem szoktam hosszút, de most kedvem támadt, mer egyrészt irigylem a hosszúkat, másrészt egy hosszan kifejtendőről elmélkedtem és hát. Szóval ma bepánikoltam a metrón, mert arra gondoltam, hogy én mosmár mindig egyedül leszek és szex nélkül fogok élni (asszem most rögtön bekapom a gázcsövet).
Az jutott eszembe, hogy én tulajdonképpen egy leprás geci vagyok (én csak így nevezem az egyedülálló nőket, hallottam itt-ott, hogy gusztustalanok), egy kelés a társadalom testén, aki állítólag önző, mer nem jó neki senki (ez azér sántít, mer tizenöt éven át kapcsolatokban éltem), esetleg olyan ronda, hogy nem kell senkinek (gyanítom, hogy nem vagyok rondább a testes családanyáknál, akik járvány idején maszkot viselnek és mégis van valakijük), karrierista és csak a pénz érdekli (hát igen, az összes vagyonom egy fasza bicikli meg egy hugyos macska, a lakás még tizenöt évig a banké), összeférhetetlen (ez tán az önzés része, de ez megint sántít, mert mint tudjátok, tizenöt évig, blabla), bolond (ez mondjuk felmentést adhat), szerencsétlen, aki mindig rosszkor van rossz helyen (szintén felmentő).
Szóval az alkalmatlanságomon gondolkodtam. Azon, hogy vajon mi a baj. Meg azon, hogy én mosmár soha az életben nem fogok megcsókolni senkit - ez rettenetes gondolat, térjünk inkább vissza a kellemetlen téma intellektuális részéhez -, meg azon, hogy reménytelen ismerkedni, merhogy ugye van a kocsma részeg bölcsészekkel, akiknek a kedvencük Tarr Béla és világoskék rombuszos zoknit hordanak szandállal, gitároznak egy zenekarban és a Csepel Művekben próbálnak minden kedden és csütörtökön.
Van ugye a munkahelyem a pókerarcú informatikus fiúkkal, akik évente szólalnak csak meg, vannak aztán az új undokok: a szpídező partifiúk, akik betegre pörgik magukat és mind olyan kúl, hogy eldől, vannak a jóravaló családapák, akik véletlenül megdugnak, vannak a mocskos geci családapák, akik meg akarnak dugni, vannak a folyton válófélben lévő lúzerek, vannak a folyton válófélben lévő macsók - a házas és válófélben lévő izék mindenütt ott vannak: munkahelyen, kocsmában, partin - és persze vannak a barátnővel villogó jó fiúk, akik színtelen-szagtalan lényük miatt amúgy is teljesen érdektelenek. Van aztán ugye a box, ahol nagyrészt lelakott házasemberek múlatják az időt és túl sokat kell aktívnak lenni ahhoz, hogy az ember ráakadjon valami épkézláb lényre; ennél már egyszerűbb valami kocsmában várni a kevéssé gusztustalan példányokat. Vannak a nők, akik nem érdekelnek (mondjuk szexuálisan akkor már érdekesebbek mint intellektuálisan, bár nemtom, jaj). Vannak aztán ugye a hagyományos társkeresők, tudjátok, Kánya Kata bemutat egy hercig fehér öltönyös hatvan éves úrnak, aki kontratenor hangon elénekli nekem a lávmitendört. És itt bezárul a kör.
Mert persze az embert néha leszólítja az utcán egy-egy (általában házas) lúzer. Néha ír az iwiwen valaki, de a levelezés gyorsan befullad, merugye levélben kevesen tudnak tartósan izgalmasak maradni. Néha felbukkan egy ex, vagy valaki olyan, akivel mindig akartam volna valamit, de sosem jött össze, esetleg én közlöm valakivel egy kocsmában, hogy hazamegyek vele, de sajnos az ágyban ritkán kezdődnek kapcsolatok.
Idővel az ember persze megtanul egyedül élni, már nem fáj neki a magány, élvezi is ha sokat van egyedül (mert ezzel tényleg nincs baj), kiegyensúlyozottá válik mert nincs kibe kapaszkodnia, nincs kinek nyivákolnia, muszáj mindent egyedül megoldani és kibírni és ilyenkorra már úgy érzi, most aztán igazán alkalmas lenne arra, hogy együtt éljen valakivel. De sehol senki. Természetesen nem muszáj kapcsolatban élni, de úgy egyszerűbb megoldani a szexet, meg jó dolog valakivel idétlenkedni néha; na jó, bevallom, a futás mellett nekem a röhögés a drog.
Nem is tudom. Esetleg holnap kiállok a Blahára egy táblával a nyakamban: férjet keresek, de ha nem tetszem, adhatsz pénzt is. Szingli performansz a javából, háddenem?
Az jutott eszembe, hogy én tulajdonképpen egy leprás geci vagyok (én csak így nevezem az egyedülálló nőket, hallottam itt-ott, hogy gusztustalanok), egy kelés a társadalom testén, aki állítólag önző, mer nem jó neki senki (ez azér sántít, mer tizenöt éven át kapcsolatokban éltem), esetleg olyan ronda, hogy nem kell senkinek (gyanítom, hogy nem vagyok rondább a testes családanyáknál, akik járvány idején maszkot viselnek és mégis van valakijük), karrierista és csak a pénz érdekli (hát igen, az összes vagyonom egy fasza bicikli meg egy hugyos macska, a lakás még tizenöt évig a banké), összeférhetetlen (ez tán az önzés része, de ez megint sántít, mert mint tudjátok, tizenöt évig, blabla), bolond (ez mondjuk felmentést adhat), szerencsétlen, aki mindig rosszkor van rossz helyen (szintén felmentő).
Szóval az alkalmatlanságomon gondolkodtam. Azon, hogy vajon mi a baj. Meg azon, hogy én mosmár soha az életben nem fogok megcsókolni senkit - ez rettenetes gondolat, térjünk inkább vissza a kellemetlen téma intellektuális részéhez -, meg azon, hogy reménytelen ismerkedni, merhogy ugye van a kocsma részeg bölcsészekkel, akiknek a kedvencük Tarr Béla és világoskék rombuszos zoknit hordanak szandállal, gitároznak egy zenekarban és a Csepel Művekben próbálnak minden kedden és csütörtökön.
Van ugye a munkahelyem a pókerarcú informatikus fiúkkal, akik évente szólalnak csak meg, vannak aztán az új undokok: a szpídező partifiúk, akik betegre pörgik magukat és mind olyan kúl, hogy eldől, vannak a jóravaló családapák, akik véletlenül megdugnak, vannak a mocskos geci családapák, akik meg akarnak dugni, vannak a folyton válófélben lévő lúzerek, vannak a folyton válófélben lévő macsók - a házas és válófélben lévő izék mindenütt ott vannak: munkahelyen, kocsmában, partin - és persze vannak a barátnővel villogó jó fiúk, akik színtelen-szagtalan lényük miatt amúgy is teljesen érdektelenek. Van aztán ugye a box, ahol nagyrészt lelakott házasemberek múlatják az időt és túl sokat kell aktívnak lenni ahhoz, hogy az ember ráakadjon valami épkézláb lényre; ennél már egyszerűbb valami kocsmában várni a kevéssé gusztustalan példányokat. Vannak a nők, akik nem érdekelnek (mondjuk szexuálisan akkor már érdekesebbek mint intellektuálisan, bár nemtom, jaj). Vannak aztán ugye a hagyományos társkeresők, tudjátok, Kánya Kata bemutat egy hercig fehér öltönyös hatvan éves úrnak, aki kontratenor hangon elénekli nekem a lávmitendört. És itt bezárul a kör.
Mert persze az embert néha leszólítja az utcán egy-egy (általában házas) lúzer. Néha ír az iwiwen valaki, de a levelezés gyorsan befullad, merugye levélben kevesen tudnak tartósan izgalmasak maradni. Néha felbukkan egy ex, vagy valaki olyan, akivel mindig akartam volna valamit, de sosem jött össze, esetleg én közlöm valakivel egy kocsmában, hogy hazamegyek vele, de sajnos az ágyban ritkán kezdődnek kapcsolatok.
Idővel az ember persze megtanul egyedül élni, már nem fáj neki a magány, élvezi is ha sokat van egyedül (mert ezzel tényleg nincs baj), kiegyensúlyozottá válik mert nincs kibe kapaszkodnia, nincs kinek nyivákolnia, muszáj mindent egyedül megoldani és kibírni és ilyenkorra már úgy érzi, most aztán igazán alkalmas lenne arra, hogy együtt éljen valakivel. De sehol senki. Természetesen nem muszáj kapcsolatban élni, de úgy egyszerűbb megoldani a szexet, meg jó dolog valakivel idétlenkedni néha; na jó, bevallom, a futás mellett nekem a röhögés a drog.
Nem is tudom. Esetleg holnap kiállok a Blahára egy táblával a nyakamban: férjet keresek, de ha nem tetszem, adhatsz pénzt is. Szingli performansz a javából, háddenem?
