Ha a Népligetben a buszpályaudvaron egyfogú, pecsétgyűrűs, lila susogósban büszkén grasszáló büdös férfiakat, illetve feliratos csöcsi pólós (szintén egyfogú), óriás karika fülbevalós, rikácsolva ordító cigánylányokat, esetleg agresszív, nőimitátorra hajazó, erőszakos orosz banyákat láttok, nos, akkor biztosak lehettek benne, hogy ezek a kellemes és csinos emberpéldányok mind Olaszországba utaznak, természetesen éppen akkor, amikor én is.
To cut a long story short, M elmélete beigazolódott a kártyás mobilról, merhogy szerinte a pénz éppen akkor fogy el róla, amikor a leginkább szükség van rá, tegnap például éppen így történt: amíg a drága férfi teljes nyugalommal, az óraátállításról tudomást sem véve itthon számolt és várta, hogy hívjam amikor Triesztbe érünk, merhogy lovagiasan mindig kijön elém hajnali négykor, addig én bánatosan (ez nem igaz, a hisztérikusan örjöngve jobban közelít az állapotomhoz) realizáltam, hogy a pénz sajnos leszopódott a kártyámról, nem tudok telefonálni, így nagy valószínűséggel a nagynéniktől kapott öt kiló lekvárral, a három keménykötésű Agatha Christie-vel, a dög nagy olasz nyelvtankönyvemmel plusz némi ruhával a hátamon zuhogó esőben kell megmásznom az összes kibaszott trieszti lépcsőt, hegyet, emelkedőt (itt minden utcán olyan mintha sziklát mászna az ember), nem, euró természetesen nincs nálam, így hát telefonálni nem tudok, taxiba nem ülhetek, elvégre kábé havi öt forintot keresek, no way, hogy ezt a szánalmas összeget épp egy taxisnak adjam.
A trieszti buszpályaudvaron frusztráltan, fáradtan azonnal sírni kezdtem persze (mentségemre legyen mondva, hogy délután még az anyámat hánytattam, az asszem eléggé megviselt), zokogva eljöttem hazáig, kicsit ordítottam a megszeppent Marcival, mire ő is ideges lett, kicsit visszaordított, aztán hamar megnyugodtunk, elkezdtünk örülni egymásnak, dugtunk, röhögtünk, macskát simogattunk, boroztunk, majd háromnegyed hatkor végre lefeküdtünk aludni.
Elcsépelt happy end, jóvanna.
