"nem a zuhanás számít, hanem a leérkezés"

Alig hiszem el. Vége a szorongásnak, nem kell többé Amerikába költözni, istenem de jó.
Kéne hosszú repülős beszámoló, majd lesz talán (bár energiám nem sok van most erre), egyelőre csak annyit, hogy meglepően simán ment minden, összesen csak kétszer sírtam: egyszer, mikor a macskát elvitték, hogy na akkor felteszik a csomagok közé, egyszer meg úgy a 25. ébren töltött óra után, mondván, én ezt nem bírom tovább, nekem mindenem fáj, én kérem most meghalok, ennyi volt.
A gumicukrok nagyon jól viselkedtek (értsd: nem születtek meg a repülőn), az úton mindenki körülöttem ugrált, hogy ugye jól vagyok, ugye nem vagyok éhes, ugye ez finom kaja lesz, szóval minden elismerésem nekik.
Tegnap megnéztünk vagy öt lakást, nagyon kedves ügynökökkel és "mezei" emberekkel találkoztunk, btw eddig csillagos ötös a houstoniaknak: mindenki segítőkész és barátságos, okos tanácsokat adnak, na jó, mondjuk én protekciós vagyok: a terhesekkel mindenki kedves (kivéve drága honfitársaim nagy részét).
Egyébként ne gondoljátok, hogy otthon meleg van, itt van meleg, éppen olyan, mint amilyen az Állatkert Pálmaházában, dögletes és iszonyú, most viszont éppen esik az a drága texasi eső (az esőt mindenhol imádom, bár itt néha kimossa a lakosságot a városból, ami elég aggasztóan hangzik).
A legcsodálatosabb élményem a nyelv: végre egy olyan országban vagyunk, ahol tudok kommunikálni, viccelni, ahol van saját személyiségem, képes vagyok telefonon intézkedni, nem érzem magam öt éves kirekesztett nyomorultnak, bizony, feleim, fantasztikus dolog a nyelvtudás...

off

Mit érdemel az a terhes, aki a hetedik hónapban egy másik kontinensre költözik? A nőgyógyász szerint nyilván nagy pofonokat...na mindegy, én úgyis mindig izgalmas életre vágytam, hát íme, itt van.
Most egy darabig biztos nem írok, szóval csókjaim mindenkinek, ügyeskedjetek, off we go.

two days to go

Kezdek igazán megrémülni, de nincs idő erre sem: péntekig még mosni kell, bőröndöt méricskélni-átpakolni kell, albérlőt toszogatni kell, hűtőt és lakást takarítani kell, fordítóirodába menni kell, fogorvosolni kell, személyit és jogosítványt cserélni kell, pénzezni, bankozni, ülni, állni, ölni, halni kell.
Ha minden igaz, vasárnap már megyünk is megnézni Houstonban egy lakást, röhej, teljesen felfoghatatlan.

tehetetlen, árva

Régen sokat beszéltem itt a világfájdalmamról, nyafogtam, hogy nem találom a helyem, hogy nem biztos, hogy tanítani akarok, hogy a férfiakkal mindig baj van, hogy az élet nehéz és nyűgös, aztán hirtelen minden más megvilágításba került, mikor az anyám beteg lett: akkor azt éreztem, hogy többé nem lehet nyafogni, sírni sem szabad, mert csak erővel lehet elviselni életünk egyik legfontosabb szereplőjének fokozatos megszűnését a világból. Sokáig készültem az anyám halálára, mert sosem áltattam magam, végig tudtam, hogy nem fog meggyógyulni.
Amikor elutaztunk Triesztbe (mert volt végre valaki, akivel az egyetlen baj az volt, hogy külföldön dolgozik), akkor még egész jól volt és bár mindenki elítélt és megvetett és zsarolni próbált és felháborodott, nekem egy percig sem volt lelkiismeret-furdalásom azért mert elmegyek, nem éreztem úgy, hogy cserben hagyom az anyámat és nyilván azért sem éreztem így, mert tudtam, hogy örül, hogy nekem jó és bár nagyon hiányzik most is, soha, egy percig sem éreztem, hogy bármivel az adósa maradtam volna, hogy nem voltam jó gyerek, hogy nem szerettem eléggé.
Az apám viszont képtelen megszabadulni a gyásztól és meggyőződésem, hogy azért, mert majd megfullad a bűntudattól. Bűntudata van és nem is csodálkozom rajta, mert igazából akkor vette észre az anyámat, amikor beteg lett, addig nem nagyon törődött vele, azt hiszem. Persze, szerette a maga módján, sőt, valószínűleg még így is sokkal jobb volt a házasságuk mint a legtöbbeknek, de ez azért kevés a boldogsághoz.
És ezt miért mondom? Mert ma vadul kifakadtam és követeltem, hogy az apám legyen az apám, hogy néha segítsen nekem, hogy ne hagyjon teljesen magamra, hogy ne a sebeit nyalogassa egyfolytában, hogy igenis emlékezzen, hogy milyen neműek a gumicukrok, hogy az esküvőmön ne bánatában sírjon, hogy vegye észre, hogy mi is a világon vagyunk, hogy mi is elvesztettünk valaki számunkra nagyon fontosat, hogy ne csak kóvályogjon a világban, hanem legyen végre itt és ha úgy érzi, hogy az élete összeomlott, akkor, bármilyen nehéz, de építse fel újra, hogy ne temesse el magát élve, hogy ne dagonyázzon a bűntudatban, hogy hadd érezzem megint, hogy nekem is van családom.
Persze végül nagyon szégyelltem magam, nem szép dolog egy gyászoló depresszióssal ordítani, ezt csak Csernustól viselik jól az emberek (btw a Csernus-jelenséget sosem fogom megérteni), bocsánatot is kértem, de meglepő módon az apám megköszönte a "beszélgetést".
Gondolom nem lesz rá különösebb hatással ez az egész, de annyira tehetetlennek és árvának éreztem ma magam, hogy beszélnem kellett róla...

3 in 1 vol. 69124

És fiú vagy lány?
Háttööö...mindkettő.
Hú, ne mondja, ez szinte luxus.

x

néha rettenetesen dühös vagyok az anyámra, amiért ilyen korán meghalt

one week to go

Régen folyton azt hallgattam vadmagyar ismerőseimtől, hogy szülni kell és hogy képzelem, hogy harminc fölött még nem szültem, kihal a magyar, meg amúgy is, a nő az szüljön, az a dolga neki, punktum, na most megkapják, rögtön kettőt is, igaz, jellemzően nem nyughattam és úgy alakult, hogy a gyerekek nem lesznek megfelelően magyarok, mert ha sikerül elintézni a kettős állampolgárságot, akkor a röpülj páva meg a karikás ostor mellé befigyel majd a hamburger is, nem, a vadmagyaroknak nem lesznek ezek elég jó gyerekek...

Napok óta azt nyomozzuk, hogyan lehet kintről állampolgárságot meg egyéb adminisztratív borzalmakat intézni és hát természetesen nehezen, az egész nagyon bonyolult, viszont kiderült, hogy ahhoz, hogy a babáknak legyen magyar anyakönyvi kivonata is, el kell majd utaznunk gyerekestül a legközelebbi konzulhoz Los Angelesbe, szerintem elég mókás lesz üvöltő csecsemőket a repülőn szoptatni és velük várost nézni (nemár, hogy nem nézzük meg, ha elrepülünk odáig), meg ilyesmire gondoltam...btw egy hét múlva ilyenkor már felszálláshoz készülődünk. Úristen.

"mások álmánál csak mások problémája unalmasabb"

Egy pszichológus mind a tíz ujját megnyalná örömében az álmom hallatán: az apám befekszik egy sáros pocsolyába és ott sír, én meg üvöltök vele, hogy hát most már mindig így akarsz élni?!

2008.08.18.

Innen, ebből a szobából hívtalak fel először, tudod, mikor mondtad, hogy most lecsapod, mert menned kell tanítani. És másnap találkoztunk...akkor még nem tudtad, hogy három hónap múlva Triesztbe költözöl velem és később összeházasodunk és gyereket csinálunk és Amerikába költözünk...

Dehogynem, én rögtön tudtam mindent.

Sziget 2010

Nem, nem mi öregedtünk meg, a Sziget programja vacak...

Nem, nem mentünk, nem megyünk, nem érdekes, drága, nagyon terhes vagyok, pedig szeretem a Szigetet, jajdekár, hogy nem mentünk, nem megyünk, megöregedtünk, ja nem, nem is, á, tényleg, nem érdekes, drága, nagyon terhes vagyok, pedig szeretem a Szigetet, jajdekár, hogy nem men...