ahogy a dolgok vannak

Én tudom, hogy a tények hangoztatása egyeseket sérthet, bosszanthat, illetve felháboríthat, ilyen például a houstoni 27 fok november végén (ne aggódjatok, most csak 12 fok van), meg az a tény, hogy a gyerekeim most, délelőtt 10.22-kor még mindig alszanak (igen, tegnap este 9 óta) - énnemtom mivel érdemeltük ki, hogy ennyire mázlisták vagyunk: két gyerek, akinek jön a foga, két gyerek, aki éppen náthás és két gyerek, aki mindezek ellenére alszik mint a bunda, wow. Pedig az első négy hónapban még vízszintesben sem voltak hajlandóak tartózkodni, nemhogy aludtak volna...

A kajálás, na az kicsit bonyolultabb mostanában: Marcika kitalálta, hogy vacsorára csak bolti babakaját eszik és mély undorral, rikoltva elfordítja a fejét, ha valami sk főzelékkel kínálgatom - eleinte megsértődtem, most már legyintek: mindegy, csak egyen. És eszik is, lelkesen, reggelire-ebédre azt, amit én csinálok, vacsorára meg az undorító bio boltit (tényleg undorító, sokkal jobb az enyém, nem értem én ezt a Marcikát).

Pár napja mondtam Marcinak, hogy milyen furcsa, hogy nem szoktam a babákkal álmodni; a még furcsább ezután következett: azóta folyton ők szerepelnek az álmaimban.

Mielőtt elalszom viszont, mindig az apámra gondolok, egész pontosan arra, hogy milyen lehet kiugrani az ablakon. Hogy milyen pózban, milyen testtartásban teszel ilyet. Tudom, semmi értelme ezen gondolkodni, de nem tudok mit tenni: ha lehunyom a szemem, egyből látom az erkélyünket és elképzelem az apámat, ahogy ugrik...nyilván valahogy így próbálom megérteni, meg feldolgozni ezt az egészet, csak az a baj, hogy úgy érzem, ez feldolgozhatatlan, egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele.

(s)iker vol.93287172

Méghogy a gyerekek két éves korukig nem játszanak egymással! Na jó, nem tudom, lehet, hogy ez csak valami ikres-ügy, de ők igenis szoktak játszani egymással. Tegnap meglestem őket: hangosan nevetve kukucsoztak.

És egyébként meg végre hideg van, csodás.

idegesítő Carrie Bradshaw elmélkedés

Valamelyik nap, mikor aludtak az állatkák, megint néztem egy kis Szex és New Yorkot és bár nem elemzendő darabról van szó, én mégis elemeztem egy kicsit és érdekes felfedezést tettem: a négy nőből kettő* évekig ugyanazokkal a fickókkal vergődik, kezdi újra, csak barátkozik, szakítanak, egymásra találnak, szakítanak, egymásra találnak és ez megy vég nélkül...és igen, ez van tényleg a legtöbb ismerősömmel is: egy csomó ember él majdnem-kapcsolatban - és persze én is ezt csináltam sokakkal, sok éven át.

Mintha az emberek elfelejtettek volna szakítani, mintha nem tudnák hogy kell ezt csinálni - a könnyes búcsú mindig csak majdnem-búcsú (de könnyes, mert a majdnem-szenvedélyt könnyekkel lehet a legjobban eljátszani), az utolsó telefonbeszélgetést követi még hatszázhuszonöt búcsúszex és pár közös "baráti" év...de miért?

Az anyám korában az emberek még el merték engedni egymást, ma már nem. Tényleg ilyen nehéz akár csak barátot is találni, hogy ha találunk valakit akivel (viszonylag) jól érezzük magunkat, akit így vagy úgy (barátként vagy szexpartnerként vagy szerelmesünkként) nagyon szeretünk, azt bármi áron magunk mellett kell tartanunk? Igen, valószínűleg.

Egyszer azt olvastam valahol, hogy aki az egyetemen (vagy akármilyen iskolában, közösségben) nem találja meg a párját, annak később már nagyon nehéz dolga lesz - és tényleg.

Mert hiába van iwiw, facebook és lovebox, ezek úgy látom inkább csak az ismerkedési-kapcsolati zűrzavart fokozzák, inkább csak a majdnem-kapcsolatok kialakítását könnyítik meg, de valamiért szinte soha nem teremtenek tiszta helyzetet.

Tiszta helyzet alatt értem mondjuk a miénket (az nagyon tiszta volt, nem is értem, hogy lehetséges, hogy nekem megadatott egy ilyen): megismerkedtünk, egymásba szerettünk, együtt élünk, összeházasodtunk, gyereket csináltunk, vidámkodunk, hej.

Vagy a tiszta helyzetek valamiért már egyre ritkábbak? Manapság már nem szeretjük eléggé egymást ehhez? Manapság már annyi alkalom és lehetőség van majdnem-kapcsolatra - ami sok szempontból kényelmesebb a tiszta helyzetnél -, hogy azzal mindig megelégszünk? Vagy ha nem is elégszünk meg, de elfogadjuk, mert nincs jobb?

*egyébként ez még egész jó arány, a valóságban inkább négyből négy nő csinálja ezt

lakásos

És emlékszel, Triesztben, a második lakásban már nem is fértél be a zuhanyozóba? Vagy ha be is fértél, folyton összehánytad...

Hát igen, a szép emlékek - elképesztő, hogy 2010-et gyakorlatilag végighánytam...

De a lényeg: már többször megbeszéltük, hogy nem szeretjük ezt a lakást. Gyönyörű és nagy, de mi nem szeretjük. És egyébként is, mi nem itt szeretnénk lakni, hanem a liberális-buzi negyedben, tudjátok, már mondtam, de úgy tűnik mindenki ott szeretne lakni, drága is, meg nehéz is bármi jót találni, de akkor is, igenis, mi ott akarunk lakni és kész.

Úgyhogy mit csinálunk tavasszal? Na mit? Hát persze, hogy költözünk...

munkát, kenyeret

A CIA még szerbhorvát fordítót és tolmácsot is keres, de magyart, nos, azt nem. Lassan be kéne látnunk, hogy nem vagyunk különösebben jelentős nép, Puskás ide vagy oda...

És igen, azt hiszem mondhatjuk, hogy munkát keresek. Munkavállalási engedély, meg bölcsi, na az még nincs (és gondolom nem is lesz, csak ábrándozom, tájékozódom...igen, például az FBI és CIA weboldalán.)

helyzetjelentés

Egyébként meg Marci szépen megöregedett vasárnap - öt évvel fiatalabb nálam, viszont az egyik ismerősünk egy évvel idősebbnek nézte, yessss - , meg is ünnepeltük, volt ajándék, Sacher-torta és mexikói étterem Marci újdonsült barátaival, a babák pedig addig itthon játszottak a szitterrel, akit változatlanul nagyon szeretek, megbízható és cuki, ráadásul szerinte a babák nagyon okosak (!!!), Léna különösen, el is nevezte Miss Smartynak - tény, hogy kezdettől hihetetlen okos szeme van.

Marcika borzalmasan taknyos és ömlik a nyála, meg nyűgös mert jön a foga, viszont ennek ellenére alszik rendületlenül nappal, éjjel; hiába, no, isteni jó fejek a gyerekeim.

Molly pökhendi és irigy, azaz roppant szimpatikus

Szombaton a játszóházban a szülők, akiknek épp egy éves lett a gyereke, megtapsolták egymást és ujjongtak, hogyaszongya we made it és akkor én már megint nem bírtam a pökhendi gondolataimmal - igen? megcsináltátok? húha, de nehéz lehetett, tényleg, jaj, szegények, egy gyereket ketten ugráltok körbe... -, de mielőtt nagyon utálni kezdenétek, gyorsan bevallom, hogy a pökhendiségem sokszor irigységből fakad (nem mintha ez olyan szimpatikus volna), merhogy elnézegettem a szülőket, akik vadul terelgették gyermeküket, az egyik fotózott, a másik meg húzta-vonta a kölköt át a kis színes alagúton, nekünk meg ugye mindkettőnknek van egy-egy gyerek, akit terelget, senki nem fotózik és csak arra az egyre tudunk figyelni, úgyhogy sajnos el is mulasztottam pár izgalmas fel- és lemászást.

Thanksgiving

Szerintem az amerikaiak azért találták ki a Hálaadást, hogy legyen nekik plusz egy karácsonyuk, mindegy, megtartottuk, csináltam pulykát, undormány édes krumplit marshmallow-val (én rosszul vagyok tőle), meg az anyám karácsonyi sütijét és volt vendégünk is, az első hivatalos vendég itt minálunk és boroztunk és gyertyát is gyújtottunk, vasárnap Marci születésnapja lesz, aztán három hét múlva az én születésnapom, aztán karácsony, aztán szilveszter, ünnepelünk mosmár ezentúl mindig, na.

"I really fell in love with them but at the same time I felt anger and resentment at having this double burden"

I couldn't help feeling sometimes as I stood knee-deep in diapers and bottles - why did this happen to me?*

Elég nevetséges, de nekem szerintem most kezdett el ketyegni a biológiai órám - már megint akarok még egy gyereket.

Valószínűleg ez azért van, mert öregszem - a halálon is sokat gondolkozom mostanában, ez meg nyilván azért van, mert kihalt a fél családom - és félek, hogy később már nem lehet, illetve szerintem lehetne, ha akarnám (azt hiszem az a típus vagyok, akire csak rá kell nézni és terhes lesz), de rizikós.

Ettől függetlenül ma azért mindenkit elátkoztam, hogy ikreim születtek: ja, nem történt semmi különös, csak kitaláltam, hogy holnap csinálok Hálaadás napi vacsorát és vásárolni mentünk a böhöm nagy sportkocsival, amit újabban használunk és sehol nem fértünk át és folyton mindent leejtettem és a babák felváltva rágták le a lábukról a zoknit és nekem egy kosarat kellett csurig pakolnom, mert nem tudok egy babkocsit meg egy bevásárlókocsit is navigálni és a szembejövő anyukák az egy szem gyerekükkel mind üdvözült mosollyal tologatták a bevásárlókocsit (a gyereküket ugye simán beleültetik) és aztán jöttünk hazafelé és a kocsiktól sehol nem fértünk el, a rohadt sok vásárolt holmi lehúzta hátrafelé a kocsit és majdnem felborult, aztán fel kellett hozni ölben az egyik gyereket, aztán a másikat, aztán a vásárolt cuccokat, aztán le kellett lakatolni a babakocsit, aztán visszajönni és dühöngeni, elpusztulni - ja, nem, bocsánat, előbb etetni, fürdetni, öltöztetni, pelenkázni, utolsó tejet adni, ágyba dugni...na jó, bevallom, kicsit nevetgéltem is, mert Marcika úgy tűnik megtanult tapsolni meg integetni és lelkesen gyakorolta mindkettőt hazafelé, elviselhetetlenül aranyos, az az igazság.

*Elizabeth Friedrich and Cherry Rowland: The Parents' Guide to Raising Twins

(nem post

és hát igen, eljött az az idő, hogy mérlegelem, hogy ki olvas és ezek közül ki, min fog megsértődni és akkor inkább egy csomó dolgot titkosítok vagy meg sem írok.

atta bloggere.)