Az előző hardcore változata

(Este az ágyban Marci, miután - nyilván bűntudattól vezérelve- már hétkor hazajött, megfürdette, megvacsoráztatta és lefektette őket, ábrándosan a következő őrültséget mondta:)

Olyan édesek voltak a vacsoránál! Gyere, menjünk, ébresszük fel őket!

kieg. az előzőhöz

(este az ágyban, miután már harmincszor megmutattam ezt a képet Marcinak)

Mit nézegeted annyit azt a képet? Nem arról volt szó, hogy eleged van mára belőlük?

De olyan aranyos, olyan szép. Nézd, milyen okos arca van, jaj, nagyon hiányzik.

"túlélni kell, vigyél innen, a hegyekbe fel"

és vannak azok a napok, amikor egyszerre halálosan megharagszom mindenkire, megharagszom a babákra, mert megőrülök tőlük a nap huszonnégy órájában, egyszerűen nem egészséges, hogy folyton csak én vagyok velük és megharagszom rájuk azért is, mert ketten vannak és folyamatosan ordítanak, hogy menjek be a szobába, legyek velük, olvassak mesét, motorozzunk, focizzunk, énekeljek, mutogassak képeket, nézzünk ki az ablakon és nézzük a kopasz fát egész nap, dobáljuk a labdát, kukucsozzunk, mondjuk ki naponta háromszázötvenszer, hogy kisvakond, sétáljunk és futkározzunk és kergetőzzünk, de ha lehet, ezeket csináljuk egyszerre mind és semmiképp se menjek ki soha a szobából, ha egy mód van rá, illetve nem is, kit érdekel mire van mód, maradjak bármi áron, mer ha kimegyek, jaj akkor ők zokognak és elkeserednek és ne, ne, ne, ne főzzek, ne mossak, ne pakoljam a ruháikat, mert ők akkor olyan nagyon magányosak, jajjaj és megharagszom Marcira is, mert már megint nem ért haza kilencig, mert már megint nagyon sürgősen ki kellett számolnia valamit és nem jött ki a nulla és már megint egyedülálló anyának éreztem magam és megint egyedül reggeliztettem, ebédeltettem, altattam, vacsoráztattam, játszottam, énekeltem, fürdettem, olvastam mesét, és fektettem le őket, mindig, mindig, mindent egyedül csinálok, mér nem lehet kilenctől ötig dolgozni, fel nem foghatom és megharagszom ilyenkor magamra is, mert már megint bölcsiket nézegettem és már megint rájöttem, hogy két gyerekkel semmi esélyünk, nincs hely, nincs, nincs, nincs, néncs, néndz, véndz, féndz, pénz és megharagszom magamra azért is, mert a szar angol szakot végeztem el annak idején, mér nincs valami normális szakmám, amit tudnék itt hasznosítani és megharagszom a kurva fölöttünk lakókra, mert folyton visítozva, énekelgetve jönnek haza és ugrálnak és dobolnak és sikoltoznak és csapkodnak éjszaka és megharagszom Angelina Jolie-ra, mert nekem ugyan csak két gyerekem van és nem hat, de én még a kukáig se tudok elmenni a szemetet kidobni, ő meg Oscar-gálán meg az isten tudja milyen jótékonysági eseményeken tekereg és megharagszom a macskára, mert amikor már idegroncsként lefektettem a babákat, akkor őt kell etetni, szeretgetni, engesztelgetni, mert még mindig folyton az ágyba pisil, ha valami nem tetszik neki és megharagszom ilyenkor a szüleimre, mert meghaltak és már soha többé nem tudok velük beszélni és nem láthatom őket és nem tudom felhívni őket és haragszom, mert nem látták az unokáikat és nem tudnak mesélni a csecsemő koromról és nem látják, hogy Léna mennyire elképesztően hasonlít rám és megharagszom mindenre és mindenkire, mert nekem most rossz és mert én szenvedek és haragszom és panaszkodom és nyavalygok és nyivákolok és aztán hazajön Marci és egy ideig ingerülten acsarkodunk, aztán lehiggadunk és megígéri, hogy keres ő is bölcsiket és beszélgetünk és biztat, hogy valahogy el kell indulni ezzel a munkaüggyel meg bölcsivel és hátha valamire jutunk végül és szó van még a babákról is és mutogatom a képeket, amiket ma csináltam Lénáról a kis motorján és büszkén mesélem, hogy bundás kenyeret meg lazacos avokádót ettek és Marci azt mondja, hogy ő nagyon boldog, csak most ez kicsit nehéz és tartsak ki és ügyes vagyok, bár ma kicsit felgyújtottam a sütőt, teszem hozzá félve, nagy lángok nyaldosták belülről, de tényleg, ijesztő volt és még azt is mondja, hogy jó nekünk és majdcsak könnyebb lesz és olyan aranyosak a babák és aztán jön a macska és kedvesen dorombol és Marci ölébe ugrik és eszembe jut, ahogy fogmosáskor, amikor az ölemben ült, Marcika a térdemre tette a kicsi, meleg tenyerét és rögtön tudom, hogy tulajdonképpen már akkor megbocsátottam mindent, de mindent és igen, a szüleimre és Angelina Jolie-ra még mindig haragszom, ezen a haragon még dolgozni kell, egy kicsit rossz most, de elmúlik, dúdolgatom és ahogy írom ezt, szerencsére már nagyjából minden ott van a helyén

Az igazság pillanatai a Facebookon

Igazán elkeserítő szembesülnöm azzal a ténnyel, hogy némely exem, akivel csak szóban egyedtem el annak idején (mindenkivel tesztet kell íratni, én mondom feleim), egyáltalán nem tud helyesen írni - nem bír írni, ahogy a drága jó gimnáziumi magyar tanárom mondaná -, ráadásul némelyik elképesztően sok felkiáltójelet meg mindenféle furcsa szmájlit használ. Taszító.

boxos

Olyan iszonyatosan, borzalmasan, rettenetesen, nagyon-nagyon rossz volt a kedvem, hogy futás helyett lehenteredtem a gép elé - pedig a futástól mindig jobban leszek, de ahhoz lelkierő is kell, most nincs -, mikor a babák lefeküdtek délutáni álmot aludni, én meg, hogy javuljon a kedvem, beléptem a loveboxra és tök ismeretlen blogokat kezdtem olvasni, rettenetes élmény az ilyen, ezt csak az ősboxosok tudhatják igazán...és ahogy olvasgattam, hirtelen beugrottak a régi boxos emlékek, a blogírásom kezdetei, amikor a boxon írni még állati izgalmas volt, az ember percenként leste, hogy ki és hányszor olvasta és lehetett minden baromságon vitázni meg anyázni, eh, régi szép idők...emlékszem, az én blogom egészen népszerű volt akkoriban - pedig akkor aztán über drama queen voltam; méghogy most nyafogok, haha - és egyszer valami kocsmába letévedve találkoztam pár boxossal, asszem az volt az első ilyen alkalom.

Életemben akkor egyszer celebnek éreztem magam: vicces volt, ahogy mutogattak rám, meg összesúgtak a hátam mögött, meg páran odajöttek nagy vigyorogva, hogy tényleg te vagy a Molly? Mivel nehezen viselem a népszerűséget, el is menekültem egy-egy ilyen lelkendező elől a vécébe mindig, eh, micsoda béna celeb az ilyen...

PS.: Az előbb egy részben angolul, részben Coelho generátor segítségével írt blogra bukkantam, úgyhogy jesusfuckingchrist rikoltással gyorsan távoztam is a boxról. Most egy pár évig megint nem nagyon olvasok majd semmit ott.

Feljegyzések a dagadtak házából vol.9548223

És azt még nem is meséltem, hogy kezd látszani a futás eredménye: a hasam apad és most már szimplán csak dagadtnak tűnök, nem terhesnek.

Kis örömök, mindig mondom...

(s)iker vol.93287188

Amíg csak mindenki mondogatta, addig magam sem hittem, hogy ez így lesz, de most aktívan tapasztalom: tényleg hihetetlen bonyolult velük lent csak úgy sétálgatni - tegnap először próbáltam egyedül, babakocsi nélkül a réten legeltetni őket, egy csuda volt: míg Léna iszonyúan beverte a fejét a kerítésbe és üvöltött, én meg menteni indultam, addig Marcika óriási leveleket tömött a szájába suttyomban...egyelőre viszont még úgy látom jól idomíthatóak lent, mert aggódnak kicsit, úgyhogy ha szólok, jönnek, meg mintha igyekeznének mindig közel maradni, szóval most kell kihasználni az alkalmat és vasfegyelemmel rendszabályozni őket, hogy később ne akarjanak kocsik előtt táncolni, meg ilyenek.

Feljegyzések az ikresek házából vol.764392

Tudom, én mindennek örüljek, nekem nagyon jó, én nem panaszkodhatok...egyébként most komolyan, gyerekek, belegondoltatok már abba, hogy milyen nehéz két kisgyerekkel folyton egyedül lenni egy idegen országban, ahol rajtam kívül egy emberrel van bármilyen kapcsolatom?

Nem, nyilván nem, mer akkor nem mondanátok, hogy nekem nem szabad panaszkodnom, mindegy egyébként, mert panaszkodni fogok - vicces amúgy, hogy épp a panaszkodásért csináltam a blogot, de valahogy tőlem mintha nem tűrné senki a nyafogást: mikor még lehetett kommentelni, akkor is beszólt valaki, hogy mit panaszkodom, nyilván nem is olyan rossz az a terhesség: igen, asszem akkor már négy hónapja terhesen hánytam mint a lakodalmas kutya.

Persze az apám egyszer régen elmagyarázta nekem, hogy az emberek ezt a mi életünket valószínűleg elképesztően rózsaszínnek és fantasztikusnak látják: két-három évente új országba költözünk, Marci nyilván degeszre keresi magát (aki külföldön dolgozik, az csak milliókat kereshet, azt hiszem ez az általános elképzelés), én meg itthon lógatom a lábam, dejónekünk...

Naszóval már megint felmerült, hogy utazzunk, Marci konferenciára megy New Yorkba...de aztán persze rögtön leintettük magunkat, drága, meg amúgy is mit csinálok a hidegben (gondolom ott azért hideg van, itt éppen 28 fok, énnemtom mi lesz nyáron, 78? - nagyon kemény) egész nap két gyerekkel egyedül, stbstb...és akkor persze rögtön elkenődtem, hogy már soha többé nem tudunk utazni, hogy két egykorú gyerekkel semmit nem lehet csinálni, csak itthon ülni és ekkor már csak egy ugrás volt az a gondolat, hogy mennyivel egyszerűbb lenne egy gyerekkel és hirtelen belém nyilallt az a fajta harag, amiről az ikres könyvek írnak: hogy miért nem lehetett nekem soha egygyerekes élményem, hogy egy gyerekkel mennék ide-oda, könyvtárba, Marcihoz az egyetemre, vásárolgatni, várost nézni, így meg...még egy métert megtenni is külön tortúra, egész komoly stratégiát igényel, hogy akkor az egyiket lecipelem, addig a másik itt fent hol van és mit csinál és hogy tartom szemmel a másikat, aki már lent van, míg feljövök az egyikért...eh. Kimaradtam minden egygyerekes mókából: együtt alvásból, egy gyerekre koncentrálásból, egy gyerekbe beleszerelmesedésből és hát...ez nem jó.

Hiába szeretem nagyon ezt a kettőt, hiába van ebben az ikrezésben valami rendkívüli, azért tényleg sokszor eszembe jut, hogy ez a dupla gyerekezés jó nagy szívás...és hiába, hogy sokan irigyelnek, merhogy megvan a kettő egybe, mindent csak egyszer kell végigcsinálni (de egyszerre, basszus, erre senki nem gondol), annyi mindenből kimaradok, amit egy gyerekkel egyszerűen lehetne csinálni, annyi érzés nyilvánvalóan máshogy kavarog bennem, mintha egy gyerekem lenne és időnként annyira sajnálom, hogy nekem sose lesz olyan, hogy egy gyerekkel, az én egyetlen gyerekemmel olyan igazán mély kapcsolatba kerülök.

És persze igen, ha kívülről nézem a dolgot, akkor mindjárt minden szebb: mit nyavalygok én, nekem tényleg jó - van szerelmem, aki szerencsére épp a gyerekeim apja is, van hol laknunk, van mit ennünk, épp azon hisztizek, hogy miért nem utazunk, tehát vannak lehetőségeink is...luxushiszti a javából, hát persze; viszont már sokszor mondtam, hogy mindenkinek a saját problémája a legnagyobb probléma és attól, hogy sokszor kilátok a saját fejemből, sőt, rálátok saját magamra is, attól még a saját nyafogásomnak az én szemszögemből igenis van létjogosultsága.

Oké, az elmebeteg Beyoncé nyilván azon nyavalyog, hogy nem tud felvenni huszonötödik bébiszittert és sehogy sem kap gyémántokkal díszített baldachinos ágyat a kölkének...kétségtelen, hogy ezzel a problémával nagyon nehéz azonosulni.

(s)iker vol.93287187

Azon elmélkedtünk valamelyik nap, hogy a babák talán azért is annyira jó alvók, mert megnyugtatják egymást, mert jó nekik, hogy mindig ott szuszog a másik.

Ha meg épp nincs kedvük aludni, vagy egy darabig valamiért nem megy, akkor tök jókat buliznak együtt, mindig halljuk, ahogy a furcsa kis nyelvükön dumálnak, meg nevetnek, iszonyú helyesek - és gondolom ezért sírnak vagy hisztiznek kevesebbet még akkor is, ha az alvással valami bajuk van éppen.

Egyébként pont tegnap olvastam a nagyon tudományos ikerkönyvemben, hogy nem igaz, hogy a kétpetéjű ikrek pont olyanok, mint a "sima" testvérek, mivel az ikerség nagyon fontos szerepet játszik a kis pszichéjük fejlődésében, ezért az ikerségüket mindig figyelembe kell venni.

ketyegős

Dehát nem lehetsz terhes, nem?

Nem, nem, á, nem hiszem, csak valahogy olyan furán érzem magam: egész este iszonyú hányingerem van és nagyon kívánom a paradicsomos dolgokat...

Őőő, hát igen, annak idején, mikor rádöbbentem, hogy már három hete menstruálnom kéne, akkor épp egy hatalmas bödön paradicsomos szószt nyakaltam be, aztán másnap vettünk egy tesztet.

Fura volt egyébként ez a paradicsom-vágy az elején, mert egy kicsivel később már akkor hánytam, mikor paradicsomszószos üveget láttam és a terhességem során végig el kellett dugni előlem a paradicsomot, annyira undorodtam tőle.

Viszont Marci egy életre megtanulta, hogy mit jelent a paradicsom-vágy, úgyhogy amikor hirtelen paradicsomos dolgokat kívánok, akkor szegény mindig megretten - és bár én nagyon szeretnék egy Ernőkét és nem bánnám, ha terhes volnék (nem az istent, a terhesség számomra maga volt a pokol, épp valamelyik nemalvós hajnalomon villant be az az esküvőnk előtti kórházas nap, mikor infúziót kaptam, mert még a vizet is kihánytam), de úgy nem lesz Ernőke, hogy ő nem akarja; próbálom is magyarázni magamnak, hogy mennyire nagyon kellek én most ennek a két kicsi gyereknek, egy csecsemő nagyon bekavarna, féltékenyek lennének, különben is jönne megint a nemalvás (nem mintha amúgy tudnék aludni), a depresszió és egyáltalán, három gyerek hatalmas strapa, sőt, mi lenne, ha megint ikrek lennének, van rá esély, jajjaj, jézusom, satöbbisatöbbi...de az a baj, hogy ez a fejemben - vagy hol? - ketyegő biológiai óra nagyon hangos mostanában (nem is értem, azelőtt nekem ilyen sose volt) és a ketyegés elnyomja a józan érveket...

PS.: Ja, meg ez is vicces, hogy reggeli rosszullétnek hívják: én eleinte mindig este voltam iszonyú rosszul, aztán később, később már egész nap, reggeltől-estig...Fúj, terhesség, fúj. Na jó, most kicsit meggyőztem magam.