És nemcsak ők nőttek és változtak meg, hanem mi is.
Emlékszem, hogy szerencsétlenkedtünk az elején, ha jól meggondolom, a legeleje legalább olyan traumatizáló volt, mint a terhesség (sőt), mondjuk megmondták előre a szoptatós órán, hogy ikrek szoptatásához napi 26 órára van szükség és igen, tényleg igazuk volt, mi meg akkor még csak röhögtünk, hogy hát jé, hogy jött ki nekik ez a szám.
És zokogtam a fáradtságtól és néha azt éreztem, hogy belehalok, nem bírom tovább, de csinálni kellett, fel kellett kelni, vakon kellett a tápszerrel vacakolni, elaludtam fejés közben, elaludtam etetés közben, amikor meg ébren voltam, akkor sírtam, amúgy meg futva közlekedtem a lakásban, hogy mindent meg tudjak csinálni, a fejés és az etetések összeértek, hú, iszonyú volt, komolyan, tegnap a videóktól kicsit össze is szorult a gyomrom, mert jött vissza az a reménytelen hangulat - el is határoztam megint, hogy kell a csudának több gyerek, én ezt nem csinálom még egyszer, ők meg már tök jól összeszoktak, minek ezt bolygatni, Marci úgysem akar csak két gyereket...
Szóval nem volt idő enni, zuhanyozni, bénáztunk folyton az eltett tejjel, próbálkoztunk a szoptatással, de nem ment, a hülye reflux miatt csak zokogtak ha nem majdnem függőlegesben voltak (sokat kellett ültetni őket), kicsi volt a szájuk és különben sem akartak akkor már megdolgozni a tejért és a tej is egyre fogyott, ahogy egyre kevesebbet ettem és aludtam, meg idegeskedtem, az egész iszonyú elkeserítő volt, veszekedtünk, aztán jött a vacakolás a tápszer keveréssel, a melegítéssel, a pelenkázással, időre ettek és mindig nyomta az orvos, hogy kicsik, koraszülöttek, tömjük őket, mi meg rettegtünk, ha kicsit elkésett az etetés, akkor még a sírást is sokkal rosszabbul viseltem (Marci most is nagyon rossz ebben, azt állítja, hogy olyan, mintha az agyát reszelnék és a gondolatait se hallja tőle, úgyhogy ha valaki nagyon bömböl, én el is szoktam küldeni jó messzire, mert iszonyú ideges lesz tőle, na én meg az ő vibrálásától leszek ideges), fogalmam sem volt semmiről, nem ismertem fel egyáltalán, hogy melyik sírás milyen, kétségbe voltam esve mindentől és olyan rettenetesen fáradt voltam és azt hittem, hogy ennek sosem lesz vége és aztán végül piszkosul depressziós lettem, na az volt az i-re a pont.
Nemrég egy blogban olvastam, hogy valaki nagyon nehezen épült fel a szülés után és rettenetesen fájt a gátsebe, hát, én komolyan észre se vettem semmi ilyesmit, nem volt időm a gátsebemre...fájt, persze, de kit érdekelt a fájdalom, mikor egy hét alatt aludtam összesen mondjuk nyolc órát?
Most meg, az egész már rutin: bármikor, bárhol és bármilyen testhelyzetben képes vagyok bárkit bepelenkázni, aki nagyon sír, annak énekelgetek és ettől általában megnyugszik, ha meg nem, hát istenem, előbb-utóbb azért elhallgat, a napirendjük kicsit csúszik néha, de tök jól alkalmazkodnak, az evés is most egész tűrhető, most már tényleg mindent esznek (Marcika mondjuk tévedhetetlenül kiválogatja a kajából a zöldséget, bár időnként sikerül jól becsempésznem, egészen jó átverős módszereim vannak), az esti szertartásuk mindig ugyanolyan és szeretik is az ágyukat, meg nagy haverokként az ágyban buliznak, no meg alszanak mint a katonatiszt, már kint is egész jók vagyunk, bár én nagyon durván korlátozom a szabadságukat, de inkább, mint hogy elüssék őket vagy ilyesmi, na meg azért ott van nekem mumusnak a játszótér...de az a borzasztó félelem, meg bizonytalanság, meg szorongás és kimerültség, az szerencsére már nincsen. Jó, néha szeretnék elbújni valahová, hogy ne találjon meg senki és egy napot aludhassak, meg van, hogy nagyon szeretnék kicsit minden felelősségtől megszabadulni, de azt hiszem, általában azért ura vagyok a helyzetnek és egész jól viselem a megpróbáltatásokat.
