önérdekű

Az a pár ember aki Houstonból olvas, az írjon nekem ide léccilécci: mlly_blm kukac yahoo pont com, lenne egy kérésem/kérdésem. 

Nagyon köszönöm ha írtok.

"Benne gyerek, kicsi kerek, göcögő, göcögő"

A babák (akik már tulajdonképpen Nagy Gyerekek) hajnalban (négy körül lehetett) vihogni és sikítozni kezdtek (most tíz óra van és még mindig alszanak, nem csodálom),  pont úgy, ahogy délután négykor szoktak. 

Egy idő után bementem hozzájuk házsártoskodni, pedig az az igazság, hogy Marcika annyira magával ragadóan kacag, hogy iszonyú álmosan az ajtó másik oldalán nekem is muszáj volt röhögnöm. 

ahogy a dolgok vannak

Egyébként egy csomót gondolkodom azon, hogy mi az, amiért rosszul érzem magam, hogy mi zavar a legjobban a gyerekezésben és rájöttem, hogy igazából nem az, hogy ketten vannak, hanem egyértelműen a kikapcsolódás és a segítség hiánya és ezért nagyon sokszor haragszom a világra - csak hát ettől még nem lesz segítségem meg szabadidőm, csak pocsékul fogom érezni magam. 

Jelenlegi helyzetemben a legtöbb, amit tehetek, hogy minden ikreket várónak huszonötször elmondom, hogy az a legfontosabb, hogy legyen állandó segítsége és csináljon néha programot magának. 

Persze nem vagyunk egyformák, simán lehet, hogy másnak meg se kottyan tíz év otthon öt gyerekkel tök egyedül - engem talán gyenge fából faragtak, hát istenem. Sosem értettem, mire fel ez a nagy keménykedés, meg a mindent ki kell bírni hisztéria. Nem jobb bevallani a gyengeségeinket és esetleg kezdeni velük valamit?

puffog

Hah, ezt muszáj elmesélnem, bár tényleg nem vagyok blogolós kedvemben. 

Ma egy játszótéri apuka kedvesen tanítgatni próbált, hogy hogyan is csináljam a dolgokat. 

Amikor épp ketten rohantak kétfelé, odakiabált nekem, hogy van ám neki egy szuper trükkje, hogy hát nem szabad ám a gyerekek után rohanni (eközben Marcika vágtatott a parkoló felé virágokat szagolgatni), mer hát úgyis visszajönnek maguktól és ha rohanunk utánuk, akkor csak gyorsabban futnak, mert a kergetőzés a játék. Mondtam neki, hogy ez tényleg nagyszerű tanács, csakhogy Marcika nem jön ám vissza magától, ha nem rohanok utána és kapom fel, akkor lazán valami autó alá fut. Persze a fickó kisfia még csak 15 hónapos, izgatottan várom, hogy közel két évesen működik-e majd a remek trükk...

Aztán arról is magyarázott, hogy amikor ő hozza a gyereket a játszótérre akkor milyen nagyszerű a feleségének, aki szusszanni tud egyet ilyenkor (ez nekem nagyon érzékeny téma, mert Marci nem hajlandó egyedül elmenni velük a játszótérre, mondván, hogy ő erre képtelen;  egyszer vitte őket egyedül sétálni, valami eszelős szúnyog rajzás idején, amikor ugyan öt percig voltak csak kint, de utána hetekig antibiotikummal kellett kezelni a csípések miatt kialakult sebeiket), majd kissé hűvösen azt válaszoltam, hogy nekem viszont nincs segítségem - remek, erre elővette a másik érzékeny témát, hogyaszongya, nadenade nem járnak a gyerekek bölcsibe? Hát nem, nem, az anyád úristenit (udvarias voltam ám, nem mondtam ilyen csúnyát, bár némileg arrogánsan, foghegyről reagáltam, mert a leckéztetés eleve egy Léna ordítóroham után jött, olyankor nem vagyok vicces kedvemben amúgy sem), szóval nem, nincs bölcsi, merhát drága a bölcsi, bácsi kérem...És akkor volt pofája azt mondani, hogy dehát CSAK 1200 dollár...na itt már egy kicsit csikorgattam a fogam és mondtam, hogy hát izé, nekünk az is baromi sok, de ha észrevette, akkor ez itt két gyerek a csúszdán, tehát az az 1200, az 2400...kicsit hápogott, hogy dehát a második gyerek után jár kedvezmény és meg mondtam, hogy aha, ja, 100 dollárral kevesebb a barátibb helyeken, csodás, köszönöm. 

Aztán elgondolkodtam, hogy hát akkor mi bizony úgy tűnik nagyon csórónak számítunk itt - ha ez ilyen triviális, hogy a bölcsi CSAK 1200 dollár, mi meg majd hanyatt esünk 200 dolláros bevásárlásoktól is, akkor nyilván...Marci szerint itt rengetegen nyomulnak az olaj bizniszben és azok biztos egy rakás pénzt keresnek, piszok mázlisták, mit nem adnék most napi pár óra egyedüllétért...Mi  a francért nem tud Marci kedves  keresztény lányokkal barátkozni*, akiknek vérükben van a segíteni vágyás? Mér kell neki fizikus doktoranduszokkal lógni, akiknek mindennél fontosabb, hogy moslék részegre igyák magukat lehetőleg minden második napon?

*van itt egy ilyen ismerősünk, ő is kutató és nemrég született gyereke. Valamelyik nap láttam, hogy a Facebookon a gyerekének keres alkalmi szittert - nyilván ingyen, teszen hozzá megilletődve -, olyat, aki szórakoztatná a kisdedet, amíg ő otthon dolgozik(!!). És hihetetlen, de vagy hárman lelkesen jelentkeztek (egyébként én is írtam, hogy ha idehozza, szívesen vigyázok rá). Három kedves, keresztény lány. Eh. Nem szép dolog az irigység, de én a gazdagokra is irigykedem, meg azokra is, akiknek végtelenül önzetlen, gyerekszerető barátai vannak. (A lányt néha ilyen délutáni egyetemi hepajokon is látom, az ismerősei egymás kezéből rángatják ki a gyereket...)

Tudom, tudom, rossz anya vagyok, amiért néha szeretnék vécére menni meg enni, vagy csak csöndben nézni magam elé (ez hiányzik egyébként a legjobban) ne is mondjátok, hát énnekem mindig vidám arccal kéne szavalnom a cinicini muzsikát. 

Feljegyzések a rehabról

Léna rehabon van: kitalálta, hogy ő most leszokik a cumiról (mér pont most, az ég szerelmére?) és jó addikthoz híven szenved és pocsékul alszik, remek, tényleg, csak ez hiányzott. 

Mondjuk nekem tetszik, ahogy önszántukból feladják a fölösleges szokásokat, meg aztán eddig úgy el voltunk kényeztetve a jó alvásukkal, hogy egy szavam sem lehet. 

Amúgy meg rossz a kedvem, kiborultam rendesen hétvégén, de nincs kedvem írni róla, egyrészt, mert nem kell mindent megörökíteni, másrészt meg mert...mert nincs kedvem írni róla, őszintén szólva semmiről sincs kedvem írni, megyek is, nem írok.

"A 10 kártyából álló Kelta Kereszt a legrészletesebb kirakási módszer problémamegoldáshoz. Nagyon differenciált betekintést nyújt a pillanat minőségébe olyankor, mikor az életed fordulóponthoz érkezett."

Gyerekek, valaki mondja el nekem végre, hogy mi történt az emberekkel, mire föl ez a sok kineziológia* meg utaztatás meg kártyavetés, név- és számmisztika? Minek régi és eljövendő dolgokban kutakodni (most az más kérdés, hogy szerintem nem lehet, mert nincs például több életünk), miért nem elég  a jelennel kezdeni valamit  önerőből? Persze értem én, hogy kapaszkodók kellenek, de miért ezek a dolgok, miért nem a megfoghatóbbak és főleg miért mindenki KÍVÜLRŐL várja a segítséget, miért nem azzal dolgozunk, amink van?

Az is világos, hogy ez az egész hókuszpókusz valami új vallás kibontakozását jelzi (az egyházak valamit nagyon rosszul csinálnak azt hiszem), csak engem őszintén szólva megrémít, amikor majdnem minden ismerősöm (és meglepő módon nemcsak a nők) a horoszkópja segítségével igazodik el önmagán.





*csak annyit szeretnék elmondani a nagy tudású kineziológusokról még, hogy egy ex-kollégám elvégzett ilyen tanfolyamot és saját bevallása szerint azért volt nagyszerű kineziológusként "rendelni", mert bizonytalan fiatal nőket tapogathatott gyógyítás ürügyén. Igazából elég csak erre gondolnom a hókuszpókusz kapcsán és mindjárt minden a helyére kerül. 

játszóterezős

Persze tegnap megint egyedül játszótereztem azért, Marcinak fontos focimeccse volt, khm...na mindegy, kicsit visszajött az önbizalmam, csak az az egy bajom van, hogy nincs a hátamon szemem. 

A játszótéren mindenféle nációval lehet találkozni, tegnap épp hollandokkal és oroszokkal váltottam pár szót (ez vicces szokott lenni, ahogy én beszélgetek: ők állnak a gyerekeik mellett, én meg az enyémek után kétfelé futva odavakkantom a kérdésekre a választ). 

Már épp aggódtam, hogy nyilván én vagyok a játszótéren a bolond nagysága ezzel az állandó loholással (biztos elég viccesen néz ki egyébként), amikor tegnap odaszólt a holland nő (épp vágtattam a csúszda aljára, hogy Lénát elkapjam, de közben valahogy Marcikát egyensúlyoztam a lépcsőre fel; ne kérdezzétek hogy csinálom, fogalmam sincs), hogyaszongya annyira csodál ezért az eszméletlen sok munkáért...persze ilyenkor azért büszke vagyok magamra (minden egyes játszóterezés után az vagyok, merhogy a gyerekeim valahogy mindig életben maradnak és ha jobban meggondolom, ez kész csoda).

Különben nagyon érdekes megfigyelni a különböző nációk játszóterezési szokásait, na meg a gyerekszámot:  a mexikóiak csapatostul hozzák a rengeteg gyereküket, de amúgy furcsa módon az európaiak és az amerikaiak is általában csak egy gyerekkel érkeznek, ritka a dupla gyerekes család. 

A mexikói nők csak a padokon lustulnak, kábé rá se néznek a kölykökre (akik azt kell mondjam, hogy piszok udvariatlanok és undokok a kicsikkel), az európai és amerikai szülők meg a másik véglet: huszonöt nagyszülő segítségével húzzák-vonják a kölköket általában.

A feketék pedig sokszor elképesztő dolgokat művelnek: tegnap két nagyobb gyerekkel mászkált egy kisebb és az egyik nagyobb egyszercsak egy ilyen hintacsónakszerűségből hátraszaltózott, pont úgy nézett ki, mint aki gumiból van, teljesen megdöbbentem. 

Különben még mindig meglep, hogy a nagyobb gyerekek menniyre gonoszak a kisebbekkel: egy csomószor rájuk kiabálnak, ellökik őket, teljesen rosszul vagyok tőlük. Egy kedves dolog is történt tegnap: Marcuska épp nagyon el volt foglalva valamivel, mikor egy aranyos kisgyerek (Marcika derekáig ért) hátulról átölelte. Persze a dolog csak nekem tetszett, Marcus állatira megrémült - de hát tudom én, hogy valójában ő egy kis félénk műmacsó.

Az új lakás, a csótányok, meg a jövő

Esős időben jó sokat alszanak a kismajmok, úgyhogy gyorsan mesélek a lakásról is. 

A lakás tulajdonképpen egy házrész és ha jobban meggondolom, óriási, nincs is elég bútorunk hozzá, de nem baj, én szeretem a nagy teret. 

Az amerikai lakások tipikusan olyanok, hogy a közös terek nagyon nagyok és a hálószobák kis lyukak, na ez is ilyesmi, mondjuk ritka üdítő színfoltként rengeteg a nagy ablak (itt amúgy a lapos, kis ablakos házak a divatosak, rémesen sötét a nagy részük. Az ablakok amúgy pocsék állapotban vannak, de itt ez nem nagy baj, mert folyton meleg van, bár a rosszul záródó ablak a légkondi miatt mindenképp pazarlás). 

A konyha is óriási, ami nekem csodálatos, különösen a nyomi trieszti konyha után. Van aztán megint kandallónk, bár olyan kis gusztustalan, gázzal működik, pedig az igazi azért amikor fát kell dobálni a tűzbe. 

Egy kis kertrészünk is van (ami kicsit lelombozó a rengeteg emberevő szúnyog miatt) és hát szerencsére/sajnos éppen a játszótérrel szemben lakunk, szó szerint két perc eljutni odáig. 

Van aztán a közelben sok bolt és nem messze egy kis mozi (!!) is, Marci meg is ígérte nekem, hogy majd vigyáz a babákra, hogy elmehessek egyedül moziba (tudjátok - vagy nem -, én szeretek ilyeneket egyedül (is) csinálni). Marci különben nagyon jó fej, most, hogy észrevette, hogy kezdek megint elplattyanni, igyekszik mindig hazaérni a játszóterezésre (az iszonyú nagy segítség, ha ketten vagyunk, sokkal kevésbé érzem fáradtnak magam utána), hogy ne kelljen egyedül mennem, meg folyton kérdezget, hogy mit csináljon, hogy ne legyek rosszkedvű.

Szóval összességében jó az új lakás, bár kicsit rozoga, meg öreges itt-ott, viszont annyival kellemesebb, mint az ezer lakásos komplexben. Biztató, hogy még csak egy csótánnyal találkoztunk, mondjuk szerintem sajnos a klíma annyira kedvez nekik, hogy muszáj megszoknunk őket - az amerikai csótány egyébként kicsit kellemesebb látvány, mint az európai barátja (asszem German cockroach-nak hívják egyébként), bár egyes példányok hatalmasak és tudnak repülni is (!!! borzalmas). Különben van ennek a repülésnek romantikája: egyszer olvastuk valahol, hogy ezek a bizonyos csótányok életük végére kezdenek repülni, heh, lehet, hogy az öregeket (mármint az emberekre gondolok) is feldobná valami ilyen lehetőség...

Különben egy kicsit meg vagyok szeppenve, mert rájöttem, hogy már csak bő egy évet lakunk itt, utána...utána nem tudom mi lesz. Érdekes, hogy sokféle levelet kaptam, de az összesből talán egyvalaki biztatott, hogy menjünk haza, mindenki más lebeszél. Állati nehéz ügy ez és akármikor beszélni kezdünk róla, nem jutunk semmire.

anyasors

A levelek kapcsán még azon is gondolkodtam, hogy ez az egész gyerekezés tényleg mennyire tele van ambivalenciával: hogy néha agyoncsapnád őket mert folyton üvöltenek, lerántják a redőnyt, mindent tönkre tesznek, széttépnek, bepiszkolnak, veszélyesek magukra, egymásra, de közben meg állati cukik és meghatóak, így agyoncsapás helyett inkább leülsz hozzájuk karikát pakolgatni. 

Aztán az is eszembe jutott, hogy persze, hajtanád az időt, hogy legyenek kicsit önállóbbak meg tudjanak benyúlni maguktól a hűtőbe a tejért és lehessen velük beszélgetni és megegyék a zöldbabot is meg ne tépjék szét a könyveiket, ugyanakkor a gondolat, hogy felnőnek és leválnak rólad, hogy nem te leszel a legfontosabb, hogy lesznek barátaik, programjaik, szerelmeik és saját életük, nos, az rémisztő és ilyenkor az ember bizony megállítaná az időt, hogy Léna igenis mindig fusson boldogan a kitárt karomba a játszótéren és Marcus mindig akarjon felkéredzkedni az ölembe a kis kezét mohón tekergetve.

Persze sose akarnám őket örökre itthon tartani, nálunk a családban mindkét ágon van olyan, aki sosem költözött el otthonról és én ezt végtelenül károsnak és egészségtelennek tartom. 

Tudomásul kell venni, hogy az anyáknak sajnos az a sorsuk, hogy legyenek is, meg ne is, a két állapotot tökéletes ráérzéssel és tapintattal adagolva...

levelek margójára

Na. Tehát. 

Akkor most kicsit tagoltabban mondom, hogy az összes padsorban halljátok: ezt a blogot főleg azért írom, hogy ne nagyon terheljem a "valódi" környezetemet nyivákolással. 

Nem írok le benne mindent és főleg a kínjaimra koncentrálok - ennél szerencsére több nevetésben van részem -, úgy vettem észre, nekem ez segít, ugyanakkor ti nagyon sokszor téves következtetéseket vontok le az itt leírtakból. 

A következőket szeretném ezért leírni, hogy tisztázzuk a helyzetet: nagyon szeretem a gyerekeimet, de néha piszkosul elegem van belőlük. Nagyon sokat szoktam játszani velük - gyakorlatilag egyfolytában -, olvasunk, illetve egymáson fetrengünk, kukucsozunk, tornázunk, énekelünk, táncolunk, alapvetően nagyon élvezem. Jobb napjaimon még a játszóteret is, bár azt nagyon nehéz élvezni. Léna fejhangon visítását azt nem élvezem, azt jól értettétek és igen, azt is, hogy nagyon sokat visít fejhangon és egy csomószor nem tudok vele mit csinálni, ugyanis van itt egy másik gyerek is, vele is kell foglalkozni és őszinte bánatomra csak két karom van (több szem sem ártana btw). 

Tegnap Léna például azért üvöltött már-már nem emberi hangon, mert Marcikát fürdettem ahelyett, hogy őt dajkáltam volna, majd mikor Marcikát öltöztettem, dühében még csapkodott is. Egyébként olyan hangosan üvölt, hogy Marcika befogja a fülét. Hozzátenném: én nem hiszem, hogy azért kezdte volna, mert azt érzi, hogy elegem van, gyanítom, a dolog inkább fordítva van: azért lett rettenetesen elegem, mert semmit nem tudok tőle csinálni és beszakad a dobhártyám. És hát igen, lehet, hogy kívülről nézve meg már nagyobb gyerekkel nagyon cuki a szeparációs szorongás - és majd visszasírom én is, stbstb -, de ezt a fajta nagyon erős ragaszkodást átélni borzasztó nehéz és az isten szerelmére, hadd mondjam már ki, ha valami nehéz. (Egyébként gyanítom, hogy Léna nem is annyira szeparációsan szorong mindig, hanem állati féltékeny Marcikára - na ebben adjatok tanácsot, haha)

Aztán, lássuk csak, mi van még: szerintem tök normális, hogy igényem van a gyerekek nélkül lenni, én akkor ijednék meg, ha ez nem volna - attól, mert anya lettem, nem szűntem meg emberi lénynek lenni és az, hogy kicsit máshol tartok mint a gyerekeim és az, hogy szellemileg nem elégít ki, hogy a Mazsolát etetem, meg a Boribon lufijait számolgatom, szerintem nem tesz rossz anyává, sőt. Ha az ember semmi mást nem csinál, csak a gyerekeit terelgeti, idővel azt fogja észrevenni, hogy nincs miből adni a gyerekeknek: nemcsak a szellemi tőkére gondolok itt, bár az sem elhanyagolható, de a lelkire, no meg az életenergiára is. Valahonnan töltődni kell, punktum. 

Sőt, szerintem az is tök normális, ha az emberben egyszer csak feltámad a vágy, hogy dolgozna (már csak a pénz miatt is) és ne feledjétek, én negyedik (és nem második) éve nem dolgozom, ami elég utálatos ám. Aztán még annyit, hogy a gyerekek lassan bizony két évesek, tehát nem két hónapos koruk után kezdtem ríni, hogy jajjaj, dolgozni akarok - mellesleg nem fogok dolgozni, örüljetek: Marci 20 dollárral többet keres, mint azok, akik segélyre jogosultak, ha meg nem kapunk segélyt, akkor nincs pénz gyerekőrzésre. 

Remélem, az összes problémás kérdésre válaszoltam, a konklúzióm annyi, hogy ne vegyetek túl komolyan, mert hát...ez csak egy hisztiblog. Persze amúgy se.



PS.: Tudom, hogy nem leszek ezzel népszerű, de akinek nem ikrei vannak, az hiba mondogatja, hogy igaz, hogy nem ikreim vannak, de...és akkor itt jön valami tanács, nos, szerintem akinek nem ikrei vannak, az valóban nem érti, hogy mivel jár az ikrezés és ezt a véleményemet akkor is vállalom, ha azt képzelitek ennek hatására, hogy játszom az eszemet, különlegeskedem, szenvedni akarok és hasonló hülyeségek.
Az ikrezés az egy más műfaj mint a többi, más dolgok vonatkoznak rá, más szabályai vannak, mint a szingli babázásnak. És igen, akkor is, ha huszonöt gyereked van, kedves olvasó.  Természetesen nem kell ezt nekem elhinni, semmi gond. Csak azt engedjétek már meg nekem, hogy én viszont így gondoljam és ki is mondjam. Köszönöm.

PS2: Vicces egyébként a modern pszichológia térnyerése: Léna hisztije mögött mindenki valami elképesztő lelki problémát sejt, hogy ezt érzi, meg azt érzi, meg így tudat alatt, meg úgy a szorongás...mi van, ha szimplán egy alapvetően hisztis és túlzottan ragaszkodó természetű kislányról van szó (nyilván egyébként, mindig is ilyen volt, csak most felerősödött a csüngés vágya), aki életkori sajátosságaiból adódóan most egyfolytában szeretgetést akar?

PS3: És - mivel már kaptam levelet erre a postra reakcióként - félre ne értsetek, tudom, hogy általában mindenki jót akar (a rosszakarók szerencsére lusták is és nem írnak, gondolom csak magukban utálkoznak, hát, állok elébe, nekem tök mindegy), csak szerintem nagyon sokszor elbeszélünk egymás mellett, ami természetesen érthető. Igazából valami olyasmiről akartam írni, hogy félinformációk birtokában szerintem  nem nagyon érdemes mindenfélét kinyilatkoztatni. Tudom, sokszor egy blogot olvasva azt képzeljük, hogy mindent tudunk a blog írójáról, dehát azért ez bizony nem így van - azt hiszem valami ilyesmi lett volna az egyik üzenete ennek a postnak.