boldogujjatok

Eh, unalmas év volt, csak kétszer költöztünk, nincs is mit összegezni...






PS: Ja, igen, viszont kívánni lehet ilyenkor, ugye? Nos, a legfőbb vágyam, hogy Marcival kettesben töltsünk egy napot (de legalább három órát mondjuk, lám, lám, rögtön lejjebb adtam...)

"betegbeteg"

Nagyon rémisztő éjszakánk volt, Marcus köhögött és fulladozott (időközben megtudtuk - egy kedves doktor nénitől, akit természetesen a blognak köszönhetek -, hogy ez a krupp maga) és féltem elaludni, mert meggyőződésem volt, hogy nemsokára megfullad, egy darabig tanakodtunk, hogy menjünk-e az ügyeletre, aztán amikor a köhögés miatti erőlködésében lehányta a kis hálózsákját, akkor kivettem és a karomban azonnal elaludt. Annyira édes volt, mert két köhögőroham között viccelődött, azt mondogatta, hogy jajjaj és nevetett is hozzá, aztán amikor már kicsit sírt, akkor csak azt ismételgette, hogy betegbeteg. Drága kicsi kisfiam.
Nem is lehet ennyire szeretni senkit.

(s)iker vol.7659231704

És ezek a csudaszép gyerekek ilyeneket mondanak, hogy feje páj és mutatja Marcus a kis fejét (bár gyanítom, hogy ilyenkor csak nyomorgatásra vágyik, mert ettől a mondattól elolvadok teljesen és vadul csókolgatni kezdem), meg Léni rámutat a kutya ételére a földön és kényeskedő hangon azt mondja, hogy kutyáé.
Szerintem ez az aranyossági fok már kínzás.

ilyen blogger

Én már nem tudom elképzelni az életemet blogírás nélkül. Nekem ez egy ilyen állandó belső igény, jézusom, milyen rossz lehet nemblogolni...

ahogy a dolgok vannak

Amúgy meg...furcsa itthon. Nem jó. Gyászos, üres, a szüleim nélkül utálatos. 

Tudtam én jól, hogy minél közelebb kerülünk Magyarországhoz, annál több elfojtott gyász jön majd elő belőlem és most itt van, tessék. 

A karácsony kedves volt, szép, csak nem az enyém. Ez a mások karácsonya volt. 

Én nem tudom, hogy mikor lesz majd újra az enyém, szülők nélkül olyan végtelenül árva vagyok még mindig - és hiába vannak gyerekeim, hiába van Marcim, hiába vannak szép és jó pillanatok. 

Bizonyos űröket nem tölt be semmi sem. 

Feljegyzések a karácsonyi fotókat utálók házából

Nehéz eldöntenem, hogy azt a képet utálom jobban, amin 150 kilós, ötven éves, tripla tokás asszonyságnak látszom, vagy azt, amin hatvan éves, erősen ittas hajléktalannak.

A vicc egyébként az, hogy világ életemben azt hallottam mindenkitől, hogy milyen szép vagyok, de most, ezeket  a képeket nézegetve az a gyanúm, hogy én vagyok a legrondább ember a földön, jó, persze  azt úgy öt éves korom óta tudom, hogy az arcom valami rejtélyes okból fotózhatatlan.

Biztos ebből az ellentmondásból ered a nem önazonosságom, vagy mim van nekem...

kieg. az előzőhöz

Nem tudom, hogy ez az öregség bizonyítéka-e, sőt azt se, hogy ez mennyire szomorú, de mikor Dével végre nagy nehezen, másfél év után két órára találkozunk, akkor a legfőbb témánk az ismerősök és családtagok betegsége és halála.

38 (jesszus)

A születésnapomra undorító köhögést kaptam, meg a gyerekek kötőhártya-gyulladását (most már nemcsak lázas-náthásak, hurrá) bizonyára. 

Dögrováson van az egész család, gyönyörű lesz az út Triesztig - onnan holnap megyünk tovább -, meg nyilván szegény vendéglátónknak is tetszeni fog, ahogy beesünk szörcsögve, hörögve, piros szemmel, egy meglehetősen szőrtelen*, ezért betegesen girhesnek tűnő macskával.

* elkiabáltam annak idején: a macska még mindig nincs jól a bolhagondok után, vakarózik - bár szerintem bolhája már nincs - és helyenként tökkopasz.



PS: Ilyen rendhagyó nálam az off, mosmitnéztek. Ezek voltak az utóiratok.
Azt is akartam mondani, hogy a gyerekek valami eszméletlen sok szót mondanak már, nagyon jól szórakozunk rajtuk, kibírhatatlanul cukik. Érdekes figurák, valahogy mindent karácsony táján kezdenek, tavaly ilyenkor a járás volt terítéken.

és már megint utazunk

Dehát most ez így majd nem fér a kocsiba, jajj, mosmicsinálunk (:nyafog)?
Haggyálmár, kiköltöztünk Amerikába csupasz seggel, két bőrönddel, tök terhesen, úgyhogy ehhez képest Pisából hazakocsizni röhejes, erre gondolj mindig.
Jó, igaz, oké, nem szóltam.

Utálok pakolni. Gondolj bele, valakinek aki ennyire utál pakolni, mekkora szenvedés állandóan költözni...

Sejtem, de utazni szeretsz...

Nem, már utazni is utálok.

ruhabaj

Próbálok magamnak szülinapi szép ruhát találni és off ide vagy oda, azt még azért gyorsan elmondom, hogy rájöttem, nekem azért nincsen normális ruhám, mert az égvilágon semmi nem tetszik, amit a boltokban árulnak. 

Vagy legalábbis semmi nem tetszik annyira. Kezembe veszem a szóba jöhető darabokat, megnézem az árukat és valahogy mindig úgy teszem vissza mindet, hogy de most ezért a rongydarabért fizessek ki egy rakás pénzt?  

Egyszerűen nem tudok lagymatagon vásárolni. Vagy nagyon tetszik valami, vagy inkább nem is kell. Persze van pár ruhám azért, mert járni muszáj valamiben, de rejtély, hogy mikor és hogyan vettem őket...