"All it takes is one decision A lot of guts, a little vision to wave Your worries, and cares goodbye"

Eh, nem lesz nekem már sose rendben az önazonosságom, ami a munkát illeti, dehát úgy látszik így jártam. Illetve mittudomén. Alapvetően fogalmam sincs mit akarok (mondjuk arról azért nagyjából van, hogy mit nem); az biztos, hogy tanítani meglepő módon szeretek most, de azért folyton a munkás meg képzős oldalakon lógok. 

A tanfolyamos oldalakon addig-addig nézegettem a gazdasági borzalmakat, míg végül kikötöttem a 'magyar, mint idegen nyelv tanár' képzésnél, őőő, ez még érdekelne is de 300 ezer egy félév  és csak egy évig tartana nekem, mint nyelvtanárnak. 

Az a legnagyobb baj, hogy engem annyira taszítanak ezek a most menő gazdasági, pénzügyi, informatikai dolgok, hogy azt hiszem csak akkor tudnék ilyesmit tanulni, ha pisztolyt tartanának a fejemhez. 

Szóval maradnak a nyelvek - azokkal azért nehéz mellélőni (jó, hát a magyar mint idegen nyelv az gyanúsan nem olyan hasznos, de beleszerelmesedtem egy magyar tankönyvbe a könyvesboltban, ahol a gyerekeknek megvettem a "kis" plusz ajándékot: öt tonna mesekönyvet. A könyveknek nem tudok ellenállni, mosmicsináljak), voltam is ma olasz órán és még azt is kiagyaltam, hogy egynyelvű nyelvvizsgát fogok csinálni hamarosan, aztán meg egyszer csak kicsit németül is kéne tanulni (csak ne lenne olyan dermesztően ronda).

ahogy a dolgok vannak

Tegnap előre megkapták a szülinapi ajándékot a Szépek, úgyhogy egy eddig előre nem látott ikres kihívásnak nézek elébe: két ellenkező irányba bicikliző gyerek után kell futnom az utcán, őőő, izgalmas. (Ráadásul mindkét bicikli megdöbbentően nehéz és várhatóan minden nap oda kell majd hurcolnom őket az ovihoz - izgatottan várom, hogy Hulk-ká vagy kriplivé válok-e rövidesen. Valamelyik nap Marcika tornáztatása után szétment a derekam, aztán pár napig laposkúszásban közlekedtem. Remélem nem kell majd húsz éves koráig pokrócba csavarva lengetni.)

Léna állati menő, neki nem kell egyáltalán segíteni, sőt, tegnap könyörgött, hogy szereljük le a pótkereket, neki majd úgy is megy (leszereltük, nem ment), de Marcus, valószínűleg a hipotóniából adódóan - legalábbis a fejlesztőpedagógus pedzegetett ilyesmit - csak nagyon nehezen érzett rá a pedál lenyomására (szerintem egyszerűen nem tudja elég erősen lenyomni, ahogy rajzolni is azért nem tud, mert nem tudja rendesen rányomni a tollat vagy ceruzát a papírra). 

Állati helyes volt, mikor végre sikerült (persze addig hisztizett sokat, meg tolta folyton a biciklit és hosszan könyörögni kellett neki, hogy próbálja meg), sikongatott örömében, sajnos nem volt mivel felvenni. 

Most már csak kell még szereznem valami kis ajándékot, hogy mégis kapjanak valamit csütörtökön, meg kell csinálnom két pici tortát (a pici torta recept levadászása is egy csomó idő), aztán mehet a hejehuja. 

Elképesztő, hogy már négy évesek és bicikliznek, baromi öreg vagyok, bár ma az egyik tanítványom - aki mindig nevet a vicceimen - harmincnak saccolt (kicsit azért megsértődtem, hogy nem huszonötnek), szóval mostantól még jobban szeretem. 

"She is hereby declared Philologist and Teacher (MA) in English Language and Literature"

Armageddon és szájbaj ide vagy oda, ez azért mégiscsak egy jó nap: a postás az előbb meghozta a diplomámat.
Istenem, annyit güriztem érte, hogy nincs szívem elsüllyeszteni a szekrény mélyére; mivel olyan sok munka van benne, legszívesebben táblaként hordanám a nyakamban.

ahogy a dolgok vannak

Dél körül becsöngetett egy néni, hogy az Armageddonról társalogjon velem, majd öt perccel később szólt a telefon: az oviból hívtak, hogy Léna elesett és a homokozó peremébe ütötte a száját, nagyon vérzik, vigyem orvoshoz. Elvittem a sebészetre, szerencsére semmi baja. 

Most itthon szunyálnak mindketten és Léna túrós táskát ebédelt, szóval szerintem mindenki jól járt ezzel a balesettel. Én mondjuk kicsit többet szerettem volna fuldokolva halódni az ágyban - hamarosan nyilván majd rollerezni és játszóterezni kell a szélben -, dehát így jártam. 

Biztos ez volt a büntetés, amiért nem akartam a nénivel Jézusról beszélgetni.

"Isten tudja mért vagyok ilyen szép"*

Tegnap Marci hazajött, én meg szörcsögve-morogva mentem köszönni neki és már az ajtóban nyavalyogtam, hogy nagyon pocsékul érzem magam. Mire kedvesen megpuszilt, rám nézett és azt mondta: cserébe viszont nagyon szép vagy.

Léna reggel a tükör előtt fésülködött, majd egy adott ponton tárgyilagosan kijelentette: akárhogy is nézem, nagyon szép vagyok. 

Szóval szépek vagyunk, na - Léna ezek szerint tele önbizalommal (nagyon helyes), én meg legalább egy embernek - a legfontosabbnak, ebből a szempontból - biztosan tetszem, szuper, én a saját külsőmről úgyis szörnyű dolgokat gondolok (de komolyan, elborzadnátok, ha ide leírnám).

Rögtön ez a nagyon cuki kép ugrott be nekem, ahogy összeraktam ezt a két szépest, úgyis most kell nosztalgiáznom, jövő csütörtökön születésnapjuk lesz a Szépeknek.

* Kim Basinger

“It made me sad when I caught myself pretending that everybody out there in cyberspace cared about what I thought, when really nobody gives a shit. And when I multiplied that sad feeling by all the millions of people in their lonely little rooms, furiously writing and posting to their lonely little pages that nobody has time to read because they’re all so busy writing and posting, it kind of broke my heart.”

Egyszer megkaptam valakitől - egy másik blog kommentjében, haha -, hogy micsoda tiszteletlenség az olvasókkal szemben, hogy nem lehet kommentelni (WTF, tejóég), de szerintem az igazi tiszteletlenség unalmas, semmitmondó dolgokról írni (ez egyébként nyilván pont akkora hülyeség, mint a kommentelési lehetőséget hiányolni). Jójó, mindenkinek más az unalmas és tudom, hogy a legtöbben égnek a vágytól, hogy a Marcika arcán lévő borzalmas piros izéről olvassanak, meg ilyenek, dehát. 

Egy időben azt gondoltam, hogy csak akkor kéne leírni valamit, ha olyasmi történik veled - vagy olyasmit gondolsz -, ami senki mással nem történhetne. 

Na jó, azt persze tudjuk, hogy minden ember egy csoda, szóval megismételhetetlen és egyszeri minden egyes elfogyasztott kakaóscsiga és bepelenkázott, megszólalni tanuló gyerek és új munkahely meg szerelem és egyéjszakás kaland, dehát izé...az én hozzáállásom persze nem mérvadó, mert egyrészt én vagyok a világon az egyik legcinikusabb figura - tessék, ez unikum, nemde? -, másrészt mert ha csak a Nagyon Izgalmasak írnának blogot a Nagyon Izgalmas életükről, akkor mittudomén, a blogok száma mondjuk háromra redukálódna. 

Ez csak arról jutott eszembe, hogy már a harmadik rettenetesen unalmas postot rejtem el, nem akarok tiszteletlen lenni. Szerintem, ha az ember blogger, akkor nem árt, ha fel tud mutatni valami nagyon extrémet - hát, nekem most épp semmi ilyenem nincsen. 

Azér blogolok persze serényen, amint látjátok, na most már inkább megyek is, ez se valami izgi, őőőő nehéz kijönni ebből a mondatból, éhes vagyok, náthás vagyok, uncsi vagyok. (morogva el)







PS.: Ja és persze ezt is megírtam már vagy háromszázharmincszor az elmúlt nyolc évben. 

ahogy a dolgok vannak

Állatira fáj a torkom, mosmár megőrülök komolyan: egymást érik ezek a szar betegségek. 

Jó, az immunrendszeremnek biztos nem tesz túl jót az állandó kialvatlanság, meg hogy hirtelen hét kilót fogytam (nem tudok mit csinálni, én ezt a fogyást is ilyen szélsőségesen csinálom: nincs lassú, egészséges középút, csak ez a gyors kiló lehajigálás - persze hízni is pont így szoktam, utálatos az ilyen alkat), na meg a szép ovisok közelsége (ők egyébként kevesebbet betegek mint én). 

Orvoshoz még mindig nem vagyok hajlandó elmenni: nem akarok megint antibiotikumot (mondjuk mástól nem múlnak már el ezek a vackok), meg amúgy sincs időm a betegségre. 

Borzasztó lesz öregen, amikor az egyetlen szórakozásom az lesz, hogy a csipőprotézisemről mesélek bárkinek, aki szembejön. Vagy korán kell meghalni, vagy el kell kezdeni LSD-t nyomni hetven fölött - a szellemi épség és kreativitás meg viszonylagos egészség megmaradásában nem reménykedem, bár ha sokat tanulok nyelvet, akkor talán nem hülyülök majd el annyira, btw most olvastam el ezt a könyvet, tudjátok, nagyon érdekelnek a pszichopaták, mondjuk kissé túl monoton és nárcisztikus, de azért érdekes volt - van ennek a nőnek egy blogja is, abban egészen rémisztő dolgokat találtam.  

"nem tudja, tanítja"

Bevallom, engem még mindig meglep, hogy felnőtt embereket szó szerint meg kell tanítani egyáltalán gondolni valamit, hogy egy idegen nyelven bármit mondani tudjanak.






PS.: Szerintem például a kommunikáció fejlesztésére lenne remek dolog a verselemzés, ha jobban csinálnák, meg ha nem értenék félre maguk a tanárok is a verselemzés célját és persze ha némileg igazítanának a verskínálaton (legalább néha).
Erkölcstan meg vallás meg isten tudja milyen óra helyett kommunikáció óra kéne, ahol beszélni meg érvelni - végső soron gondolkodni - tanítják a gyerekeket. 

slave to the wage vol.sokmillió

Időnként elmegyek nyelviskolai interjúkra egyrészt felmérni a terepet (máshol is ennyire vacak az óradíj?), másrészt mert néhány hirdetésben bejelentett, állandó állással kecsegtetik a nyomorult kényszervállalkozó nyelvtanárt (egy érdekes írás erről - a kommentek persze nagyrészt arról szólnak, hogy jaj ugyan már, a céges nyelvtanárok csak nyavalyognak, hiszen nyilván szuperül keres mindegyik, főleg az iskolai tanárokhoz képest, hát muhaha). 

Érdekes egyébként, hogy nyelviskolában csak egyenes és egyértelmű interjú van: olyan ruhában jelensz meg, amilyenben akarsz, senki nem csillogtatja rajtad hr-es énjét, nem kérdezik meg, hogy mire hívnád meg őket egy étteremben és miért, nincsenek egyéb trükkös kérdések az erősségeidről, gyengeségeidről és gyermekeid számáról és egészségéről*, lehet beszélni pénzről (!), lehet konkrét időpontokat és nemet mondani, kábé azonnal kiderül, hogy kellesz-e nekik vagy sem, a legtöbb helyen szakmai kérdéseket is feltesznek teljesen jó angolsággal, nem kell eljátszani az interjúkon kötelező sok körös bolhacirkuszt, nem kérnek, hogy javítsd ki a szintfelmérő tesztet (velem történt ilyen, vicces volt - volt is benne hiba egyébként), fantasztikus. Csak éppen a feltételek és a lehetőségek (aka csak reggeli és csak esti órák nem túl jó pénzért) szarok általában; na meg a nyár munka - és pénz - nélkül bizony piszok hosszú.

Jó, hát persze ez nyilván azért van, mert egy saját magának dolgozó vállalkozó jóval kevésbé rizikós a cégnek, mint valaki, aki állandó, bejelentett állást kap és ezzel egy rakás pénzbe kerül (ezért nem tetszenek nekem a keretszerződéssel operáló nyelviskolák, akik egy kicsit megpróbálnak magukhoz kötni, pedig pont annyira szarnak rád, mint ahol nem íratnak alá ilyet). 

Szóval na, elmentem egy ilyen bejelentett állást hirdető iskolába, persze sejtettem én, hogy nem úgy van ez ám, ahogy mondják, hát persze, hogy nem úgy van, ki kell azt érdemelni, hogy havi százhúszezres fizetést kapj bejelentve (beszarok ezen, de tényleg): ha pár évig látástól-vakulásig, vállalkozóként nekik tanítasz, akkor talán, talán, esetleg, egyszer, valamikor bejelentenek. Köszönöm, remek, pápá. 

Konkrétan éreztem, ahogy a lelkesedés fénye azonnal kihúny a szememből, mikor a csaj előadta, hogy hogyan is van ez a bejelentés. 

Van most több fontosember tanítványom (egyébként nyilván őket kéne környékezni céges protekcióért, az egyiket már kicsit be is hálóztam ez ügyben) és az egyikük - akit egyébként különösen bírok, főleg mert mindig hangosan röhög a vicceimen - az egyik óránkon hosszan mesélt nekem arról, hogy hány millióba kerül a gyereke gimnáziuma. Emlékszem, miközben ecsetelte, hogy milyen drága az iskola, meg a különtanárok, akkor a szám szélén kissé keserű mosollyal felidéztem a pedagógus szó eredetét; hát, ahogy elnézem, a helyzet nem sokat változott.









PS.: Pénteken írt a nagyon kedves új téós néni, hogy feladja a diplomámat, végre meglesz, el se hiszem. Igaz, hogy semmire se jó - a bölcsész diploma kábé már nem jó nyelviskolai tanításhoz az idióta új törvények miatt, tőlem mindig csak a főiskolait kérik - és egy rakás diákhitelt fizetek még mindig vissza (gondolom életem végéig, valahogy nem akar fogyni sehogy), viszont imádtam oda járni, nagyon élveztem az órákat, rengeteget tanultam és életemben először kitűnő voltam a második évben (harminc fölött lettem iskolaérett, én mindig mondom). Nyilván nem érte meg, de állatira szeretném végre a kezemben tartani azt a nyamvadt diplomát. (Csak halkan merem mondani, hogy 2006-ban végeztem és mivel lusta dög vagyok, csak most csináltam meg a nyelvvizsgát, ami még hiányzott hozzá.)






*kivéve ugye abban a nyelviskolában, ahol szemrebbenés nélkül mondta nekem a kedves ügyvezető asszony (ezen a tituluson mindig röhögnöm kell, én konkrétan hatvan évesnek érezném magam, ha valaki így nevezne), hogy nem vesz fel mivel gyerekeim vannak és amúgy is csak pályakezdőket alkalmaz - ha valamelyik szülni akar, mehet isten hírével. (B_e_s_z_a_r_á_s.)
Btw nem tudja valaki, hogy az ilyen vérlázító dolgok miatt hol kell bejelentést/feljelentést tenni? 

Egy rettenetesen unalmas post aka ahogy a dolgok vannak

Na. Immár ötödik hete köhögök és sípol a tüdőm, meg mintha valami zörögne benne, hát remek. 

Az orvos megint rám fogja majd az asztmát, aztán felír antibiotikumot, aminek hatására az asztmám mindig elmúlik, érdekes egy asztma. Eh, de nincs időm orvoshoz menni újabban.

Mondjuk ez a bugyborékoló tüdő kicsit aggasztó, szóval kell időt találnom (amúgy természetesen lesz időm, mert a tanítványok szép csendben mindig elkezdik kihúzni a pénzt a zsebemből: a jövő héten két órám is elmarad, naná. Na ez az, amit viszont rühellek a tanításban és ez az, ami miatt záros határidőn belül gyűlölködni kezdek majd itt a blogon.)

Bocs, ez igazán nagyon unalmas volt, de mosmicsináljak, jelenleg ez a legnyomasztóbb dolog az életemben. Tudom, de jó nekem. Hát ja, elég jó, bár ötkor azér változatlanul Paris Hilton akarok lenni,