rajzolós update

Muszáj beszélnem róla: ma ismét gyakoroltunk Marcikával, aki újfent sikítva hisztizett, ha valami nem ment, vagy ha valamit kijavítottam, illetve megmutattam. 

Elképesztő önuralommal (mármint ilyen egyelőre csak nekem van, én ezért nem rikoltok - mondjuk nem értem hogy csinálom) valahogy átverekedtük magunkat ezeken a visítós szakaszokon, de egy adott pillanatban az amúgy csodásan rajzoló Léna is rázendített, hogyaszongya vele nem rajzolok semmit, ő is gyakorolni akar. 

Jó, de, rajzolok akkor, hát hogyne (ekkor már Marcikának görbül a szája ugyebár), rajzolok halat, kislányt, könyvet, kutyust, cicát, macit,  Lénának meg az a feladata, hogy rajzoljon ugyanolyat. Oké, visszatérek Marcushoz, rajzolunk, visítunk, én önuralok, Léna meg zokog, mert nem megy a hal. Oké, segítek, megmutatom, Léna zokog, én spontán égek  türelmesen magyarázom, megmutatom, Marcus zokog, nem sikerült a kör, Léna ordít, nem megy a könyv; na, erre egy szakképzett elmeápoló angyali mosolyával megpendítem, hogy tán vacsorázzunk, úgy tűnik mindenki elfáradt. 

Jó, rendben, szuper, vacsorázzunk. Természetesen egy percen belül hatalmas ordítás tör ki: Léna kétségbeesetten sír, mert nem finom a joghurt, Marcika ordítva bömböl, mert kidobtuk a régi kukát és egy új van helyette (!), én meg, hát...alighanem az elmeosztályon végzem, ha sokat kell rajzolnunk. 

La vita é bella

Egyébként meg szuper őszi szünet volt ez: gyerekek vidéken, mi itthon kettecskén (Marci lógott kicsit, amit elvileg megtehet, de gyakorlatilag meg idegbeteg utána hosszan, szóval fene tudja, hogy megéri-e; persze ő amúgy is mindig, mindenhol dolgozik végülis), mindent csináltunk, amit lehetett: ettünk, ittunk, moziban, színházban, biciklitúrázni voltunk, körbejártuk Budapestet, hogy rájöjjünk, hogy hol kéne házat venni (nem jöttünk rá), isteni volt. 

Hiányoznak mindig a gyerekek, de annyira kevés időt voltunk mi csak kettesben a közös életünk során, hogy az ilyen alkalmak mindig olyanok, mint valami megkésett mézeshetek. 

Sírok, hogy megint dolgozni kell: boldogan elmélkednék életem végéig itt a kanapén. 

Marcus különkiadás

Marcus nem rajzolt idáig egyáltalán semmit, rosszul is tartja a tollat-ceruzát-kanalat (össze-vissza használja a jobb és a bal kezét eleve), van is neki diagnózisa, amiben leírták ugye, hogy baja van a térérzékeléssel meg az egyensúlyozással, tornáztattuk is ezért egy csomót, fejlődött is valamennyire, de rajzolni, na azt nem akart sose, ami aggasztó, mert egyszer csak muszáj lesz írni tanulni például. 

Aztán szeptember óta az óvó néni munkára fogta, vonalakat húzkodtak, össze kellett kötögetni mindenfélét, most meg az őszi szünetben a nagymamájuknál voltak és ott is gyakorolt kicsit (természetesen kaptunk - némileg burkolt - szemrehányást is, hogy mi az, hogy Marcus nem olyan mint egy "normális" gyerek, tudunk-e mi erről - na, ettől most megint megy fel a vérnyomásom, ahogy eszembe jut). És hát persze, Marcika egy furcsa (mondanám, hogy különleges, dehát mittudomén) kisfiú, nem is értem miért csak öt éves korára tűnik ez fel a rokonoknak. 

Mindegy, a lényeg, hogy elkezdett érdeklődni a rajzolás iránt - ez hatalmas dolog nála - és eddig velem nem volt hajlandó gyakorolni soha, de tegnap kifejezetten kérte, hogy rajzoljunk. 

Mivel a kudarckerülésnek egy egészen szélsőséges esete az övé. ezért brutális sírás-rívás, ordítás, megsértődés, hiszti emelte a gyakorlás fényét (az első tíz percben el is döntöttem, hogy gyakoroljon Marcikával legközelebb, akinek hat anyja van, én ezt nem bírom hallgatni), de aztán mikor kicsit megnyugodott és a kis girbe-görbe vonalai egyre egyenesebbek lettek, meg sikerült egy kis cuki-nyomi virágszerűség is, akkor annyira megható volt az öröme és a büszkesége, hogy majdnem elsírtam magam. 

Drága kis Marcus, annyira féltem, hogy nehéz élete lesz a furcsasága meg a nagy esze miatt - átlagosnak lenni szerintem óriási áldás sok szempontból. 

ahogy a dolgok vannak

Azon gondolkoztam a bolt ezer kilométeres sorában, hogy egy pénztárost vajon mi motivál, hogyan marad életben.

Egy vagyonért megmondta egy kézsebész, hogy a kezemen általam is ganglionnak vélt izé tényleg ganglion. Fasza. (Azért még hozzátette aggódó kérdésemre, hogy igazán biztosat csak a szövettan után lehet mondani, de reméljük aggodalomra nincs ok. Őőő...fasza?)

Egy ideje azon morfondírozom, hogy pont annyi pénzünk van, amiért még nem kapunk semmilyen normális házat, így meg kell ölnünk az összes családtagot, hogy további örökséghez jussunk. (Jóvanna, rossz vicc, de iszonyúan frusztrál, hogy ezen a szar helyen kell laknom még vénségemre is. A múltkor mikor elmentem a háziorvosunkhoz (akihez úgy húsz éve járunk) a hörgés miatt, borzadva megkérdezte, hogyaszongya maga még mindig az xy utcában lakik?!)

Tegnap újszerű élményben volt részem: az előző iskolámban megismert matek és magyar tanárral voltam inni. (Tizenegyre már itthon voltam - negyven felett így megy ez, ha másnap hatkor kelünk.)

Tegnap a gyerekek lelkesen együtt olvasgattak (ismerik már a nagybetűket és lassan-lassan össze is olvassák őket); ma az óvó néni feladatokat csináltatott az ovisokkal és Lénának azzal bókolt, hogy már holnap mehetne iskolába.

Elgondolkodtató, hogy nagyon komoly kritikaként  élem meg, ha a blogomat kiveszi egy szimpatikus blogger a bloglistájáról és egy tök unalmasat meg berak helyette.

Átvesznek a másik iskolába azzal a feltétellel, hogy az őszi szünet utáni héten még maradok a gimnáziumban és a helyettem jövő - nálam vagy háromszor tapasztaltabb - tanár az összes órámon hospitál; a guta megüt, komolyan: egyrészt utálom majd, hogy valaki ott ül az összes órámon, másrészt mire jó ez, édes istenem?! Marci változatlanul azt mondja, hogy az igazgató szerelmes belém, de sosem találkozunk, úgyhogy kétlem. (Marci szerint már a tudattól is boldog, hogy egy levegőt szívunk. Mondjuk ezen most felröhögtem.)

Mindegy: őszi szünet ON és ez csodás. 

“Those who can't do, teach. And those who can't teach, teach gym.” vol.45623781911

Persze azért a tantestületben is jócskán megvannak a magam lojalitási problémái és egyszerűen az agyamra mennek a tanár kollégák meg az ő piti ügyeik, a sok pletyka a tanáriban, meg hogy iszonyúan kell lelkesedni minden egyes iskolai eseményért (én erre képtelen vagyok, egyszerűen nem érdekel, hogy hogyan szerepelt a Pitypang dalárda, vagy hogy ki hogyan táncolt a Gólyabálon, a tanáriban meg folyton ilyenek miatt lelkesednek meg ünneplik egymást), meg tolni kéne a gyerekeket versenyekre, meg izgulni, hogy szakkör, előkészítő, akármi. 

Van ugye velem ez a sztori, hogy át akarok menni ennek a giminek a kéttannyelvű általános iskolai részébe ilyen könyvtáros-fordítós-tanítós érdekes feladatra és ők fel is akarnak venni, de az igazgató (aki sajnos a főigazgató, tehát mindkét iskoláért ő felel, illetve ő a főfő döntéshozó) ezt a lépést egyelőre megvétózta (novembertől kellenék oda egyébként), mondván, hogy neki kell egy angol tanár, nem megyek sehova. Nosza, hirdetni kezdtem, jelentkeznek is sorra az emberek, de mit ad isten, senki nem tetszik neki; fura módon a legigéretesebb jelölteket valahogy többször elfelejtette behívni interjúra, szóval kezd a dolognak személyeskedés jellege lenni (Marci szerint szerelmes belém és ő nem is csodálja - hát milyen kedves férjem van, hogy ilyeneket mond); de nem is ez a lényeg - illetve nagyon is lényeg, de most másért mondom -, hanem az, hogy a tanári karban valaki elterjesztette, hogy mi a helyzet velem és persze a gyerekek is tudnak róla (úgyhogy tojnak rám és nem hajlandóak dolgozni, elég dühítő) és akkor ma rákérdezett az egyikük, hogy miért vagyok még mindig ott, erre röviden vázoltam a helyzetet, mire valaki komoly pofával arról kezdett beszélni, hogy azért a legfontosabb, hogy a gyerekeknek jó legyen. Hát...baszki. 

Értem én, hogy egy vérbeli pedagógusnak kutya kötelessége így érezni, de az az igazság, hogy nekem a legfontosabb, hogy nekem és a szeretteimnek jó legyen (ez a mostani állásom júliusi 31-ig tart papíron, a másik meg határozatlan idejű kinevezés lenne, mondjuk nemcsak ezért érdekel, de nagyon nem mindegy), szóval izé. Válaszul csöndesen csak annyit makogtam, hogy tudom, hogy senkit se érdekel, hogy velem mi van, de azért az se mindegy...jaj. 

A hétvége fontos mondatai

Molly: Hitelt felvenni a külföldre költözésnél is rémisztőbb.

Léna: Az az én lufiiiiiiim!
Marcika: És nem játszunk vele közösen?
Léna: Ja, de. 

fényes nap

Ahogy jöttünk haza az özönvízszerű esőben az oviból, a gyerekek végig a süss fel napot énekelték. Szerintem igazán cukik voltak; még néhány keményvonalas nyugdíjas is ránk mosolygott.

"Szivünk, mig vágyat érlel, nem kartoték-adat" aka furious anger

Muszáj beszélnem róla, bár már nyilván minden blogon hatezerszer megemlékeztek az ügyintézés lehetetlenségéről: a sztori annyi, hogy apukám halála után még mindig nem írattunk át semmit az én lakásomban (amit annak idején a szülők vettek és végül apukám nevére került), de most hirtelen szükségessé vált és az őrületbe kerget ennek lehetetlensége, például kérjek a földhivataltól nem hiteles tulajdoni lap másolatot, oké, persze anyádat, mikor, hogyan,  nézem, hogy hogyan lehetne megúszni egy ilyen földhivatali bulit (a földhivatal köztudottan heti egyszer van nyitva földi halandók számára, mondjuk szerdán délelőtt 10.30-tól 10.40-ig), észreveszem, hogy van online ügyintézés, ügyfélkapuval, szuper, fasza, a boldogságom két másodpercig tart, amíg ki nem derül, hogy a keresett ingatlan nem található, jó, egyelőre nem adom fel, veszem a telefont, jók azér az ősi módszerek is, azaz jók lennének, de a felhasználó átmenetileg nem kapcsolható. Remek, csodás, gratulálok. 

Ez miért van így, valaki mondja meg! Miért kell a világon minden dokumentumot bemutatni az összes szaros kis ügy miatt?! Épp a saját nevemre akarom íratni a villanyórát és akkor majd most valahogy ezzel visszaélek? Sírok, komolyan. 

PS.: És persze még ügyintézés közben is rosszul vagyok az iratoktól, amiket mutogatnom kell: az elhalt így meg úgy, rémes, utálom. A szüleimet már csak ilyen papírdarabokon, elhaltként jegyzik, borzasztó, minden egyes alkalommal, mikor elolvasom, összeugrik a gyomrom. 

"I-if you have, i-if you have a hearing loss in one ear, and-and it's not from a, uh, virus or a loud noise or anything, wh-what are the possibilities? Anything. Uh, often it's hereditary. Flu, uh, even a small noise will do it. Uh, right, but-but nothing worse? Well, yes, I guess the, uh, dark side of the spectrum is a brain tumor."*

Tegnap, mikor olvasás közben tartottam a könyvet, észrevettem, hogy a bal csuklómon van egy ilyen kinövésszerű izé (nekem gyerekkoromban volt egy hatalmas ganglionom a jobb kezemen, remélem ez is az, mert akkor tök mindegy, ez épp nem fáj, azt meg kellett operálni, mert alig bírtam mozgatni a kezem), persze jó szokásomhoz híven rögtön bejelentettem Marcinak, hogy rákom van - az én családi hátteremmel csoda hogy még élek, őszintén szólva -, ő meg teljesen felháborodott, hogy rögtön erre gondolok. 

Az internetek azt mondták, hogy ilyenkor ortopédushoz kell menni, be is jelentkeztem gyorsan egyhez; még sokáig kell élnem, fel kell nevelnem a gyerekeimet legalábbis. 

* Ha lehetne kommentelni, most megmondhatnátok, hogy miből idéztem, dehát sajna nem lehet. Tényleg nem lehet: nem olyan régen próbáltam visszaállítani (kell néha az újítás, na), de a rendszer egyszerűen nem engedi és kész.
 Ja, amúgy ez is Woody Allen: a Hannah és nővérei. 

nyaff aka október blues aka midlife crisis

Ez az itthonlevés azért nagyon jó arra, hogy egyszer az életben kialudjam magam: Marci tök jó fej, mindig hagy aludni és azt is megakadályozza, hogy a gyerekek ordítva rám ugráljanak, meg persze viszi őket oviba szépen.
Szegényt sokat szidalmaztam már itt, de tényleg annyira ügyes meg jó fej a gyerekekkel (nekem a kedvencem, mikor Léna haját fésülgeti, nagyon helyesek együtt), jó, hát van ez a tudóskodásból adódó habókossága, hát oké, végülis mégiscsak fizikus a lelkem; itthon is látom, mikor dolgozik, hogy se lát, se hall. (Persze mikor folyton egyedül vagyok este, akkor már nem vagyok ennyire megbocsátó)

Aztán még az is van, hogy keresgélek Marcinak külföldi állást*, mert rettegek ettől az itthonmaradástól, főleg a pénz miatt. Marci nagyon jól keresett, mióta hazajöttünk, mert nyert egy ösztöndíjat, de az ösztöndíj novembertől megszűnik és félek, hogy felkopik az állunk. Meg persze van ugye az én midlife crisis-om és egyszerűen nem tudok mit kezdeni magammal, illetve egy csomó mindent kezdenék, de vagy félek belevágni, vagy tudom, hogy kudarcra van ítélve az ötletem, 

Nem tudom, pocsék ez ami most van velem: semmi nem elég jó, folyton elégedetlen és bizonytalan vagyok, gyereket akarok még, de tudom, hogy annyira nehéz lenne, hogy nem kéne akarnom ép ésszel. Persze simán lehet, hogy ez az öt év külföld/gyes, vagy mi utórezgése is: elvégre nemrég kerültem vissza a magyar munkaerőpiacra, most látom igazán, hogy mennyire reménytelen itt megélni, meg jól érezni magad. És még ez a szürkeség is, fúj.






* tudóséknál az a nagy nehézség, hogy szerződésről szerződésre élnek, mert nagyon nehéz állandó állást szerezni, de Marci meg már kezd kiöregedni a posztdoktorságból, szóval állandó helyek után kutatok, persze a legtöbbre azt mondja, hogy esélytelen - én önbizalomhiánnyal vádolom, ő meg azt állítja, hogy ez a reális gondolkodás. Nekem annyira tetszik, ahogy ő saját magához áll: soha nem büszkélkedik ezzel a doktorsággal, fel sem merül benne, hogy különb lenne másoknál az okosság miatt, eszébe se jut zseninek titulálni magát, vagy kérkedni az eredményeivel és abszolút elismerően beszél a legtöbb fizikusról, akit ismer. Nekem ő a kezdetektől nagyon tetszett éppen azért, mert olyan teljesen normális ember: abszolút jól érzi a helyét a világban és tök elégedettnek tűnik ezzel. Szoktam irigyelni is titokban.