"Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy?"

Basszus, amikor elrontok valamit vagy hülyeséget csinálok, olyan boldogan mondanám ezt a manapság divatos baromságot, hogy 'nincsenek véletlenek', meg 'ennek így kellett lennie', de ehelyett mindig csak arra gondolok, hogy 'szar döntéseket hoztam, aztán megszívtam végül, hát sajnos így megy ez'. 

"See the little faggot with the earring and the makeup Yeah buddy that's his own hair That little faggot got his own jet airplane That little faggot he's a millionaire"

Még mindig szenvedünk ezen a lakás vs. ház dolgon, igazság szerint egyszerűen nem bírjuk elengedni a saját kert gondolatát, úgyhogy most küszködünk, hogy mi legyen. 

Vicces módon mi a tesómmal amolyan szegény-gazdagok vagyunk: örököltünk mindenféle nyamvadt ingatlanokat, de pénzt csinálni én semmiből se tudok egyedül, mert minden közös (még az a lakás is, amit az első perctől én fizetek), de úgy tűnik, máshogy nem lesz nekünk sose kertünk (a kölcsönhöz is több pénz kéne ha nem romhalmazt akarunk megvenni) és tesóm meg semmit nem akar eladni.

Szóval most az a terv, hogy egyszer csak leülünk vele egyezkedni; ehhez gyűjtöm most az erőt a sok alvással, haha. (Volt már pár összecsapásunk a múltban ezekről a dolgokról és elég reménytelennek érzem a helyzetet.)



PS.: Tudom, hogy senki nem akar rosszat ezekkel, de amikor azzal jönnek nekem, hogy a vagyon igazságos elosztását a szülőknek kellett volna lepapírozni, akkor olyan nehéz nem elárulni nekik, hogy az anyám még a diagnózisát sem volt hajlandó elolvasni, annyira tagadta, hogy halálos beteg, az apám meg két évvel a halála után, egy szép napsütéses februári napon kiugrott az ablakon; éppen olyan állapotban volt tényleg, hogy papírozzon. 

PPS.: Karácsonykor amúgy is utálok mindenkit, akinek még él bármilyen szülője: bocs, ha a meddő nőknek lehet pocakirigysége, nekem lehet ilyen irigységből a szülőkre vonatkozó, nem?
Végülis 37 éves koromra már mindkét szülőmet elvesztettem, piszkosul dühös vagyok emiatt és nagyon fáj, igen. 

happy fucking everything

Asszem nagyon elfáradtam a karácsonyba': tegnap tizennégy(!) órát aludtam. Gyerekek Debrecenben kemény három napig (a nagymama az eredeti négyből háromra alkudta a dolgot, inkább nem mondok semmit, nekem úgyis rettentően hiányoznak, jöjjenek csak hamarabb). 

Mondjuk tény, hogy december 21-től 24-ig álltam a konyhában, Marci szerint eszelős tekintettel sütöttem a kalácsot (rettentően be voltam sózva miatta, igazából nem a kalács érdekelt, hanem a teljesítmény), de most már elegem van a sütés-főzésből, tegnap alig érintette a lábam a földet, az ágyból rendeltünk pizzát is, lustálkodni csodálatos. (Mondjuk szegény Marci dolgozik mint az őrült, de így legalább nem akar semmilyen programon rész venni, fetrenghetek legálisan.)

"Non, Rien De Rien, Non, Je Ne Regrette Rien"

Na nem sírtam mégsem - nem vagyok én egy sírós fazon -, pedig nagy meglepetés ért minket az ovi karácsonyon: Marcus mondta el a legutolsó hosszú verset (én bevallom azt hittem, rá nem mernek bízni semmi komolyabbat, mert  utál szerepelni és iszonyú zavarban van, olyankor meg fura dolgokat művel.)

Az óvó néni elmesélte nekünk később, hogy egyetlen nagyobb ovis sem tudta megtanulni ezt a verset és eleve összesen csak kétszer hallották, mert nem volt rá több idő és hiába próbálták bárkivel, nem ment senkinek, Marcus meg egyszer csak jelentkezett, hogy ő tudja, ő elmondja. És tudta is, bizony, egyszer egy másodpercre belesült, de eszébe jutott gyorsan a folytatás. (Az előadás után azt mondta, mikor kérdeztük, hogy nem izgult-e, hogy nagyon féltem. Na ettől most sírnom kell viszont.)

Annyira büszke vagyok rá, hogy mindenkinek el akarom mesélni az utcán, hogy ez a drága kisfiú milyen okos-ügyes.  

Persze Léna is nagyon cuki-ügyes volt - és nem is szeretem, hogy most háttérbe szorul, de Marcustól ez a komoly szereplés egészen különleges és váratlan volt, Léna meg született színésznő, igazi drama queen, mondhatjuk (volt kitől örökölni, khm) -, nagykendős öreg nénit játszott a színdarabban. 

Ja, ma vagyok 41 éves, tejóég. Azon gondolkodtam reggel a buszon, hogy teljesen elégedett vagyok az életemmel. Nem mondom, hogy szívesen halnék meg holnap, de ha meg kéne halnom, hát azt mondanám, hogy jó volt ez az egész úgy, ahogy volt, nem bánok semmit sem.





PS.: Este a vacsoránál azt mondtam Marcusnak, hogy én aztán biztos nem mertem volna kiállni ennyi ember elé verset mondani, mire Marci rám rivallt, hogyaszongya ne viccelj, te tanár vagy, egyfolytában kiállsz egy csomó ember elé, beszélsz és magyarázol. És tényleg, az volna a logikus, hogy bárkinek bármit elő merjek adni, de a tanítás az más. Ha kell, egy nagyteremnyi embernek elmagyarázom a present perfectet, de hogy elszavaljam az Ódát, hát na ne már...spontán égnék egy szó után. 

(s)iker vol.2340167859

Ma este a gyerekek fellépnek a karácsonyi műsorban, rettentően izgulok, annyira, mintha én is szerepelnék. Együtt is szavalnak, meg külön is, nem bírom idegekkel. 

Igazából az a gyanúm, hogy én most fogok sírni - az anyák napi ünnepség nekem túl direkt, ott nevetni szoktam inkább a nagymértékű cukiságon -, már otthon is sokszor nagyon meghatódtam, ahogy próbálták a műsort, igaz, meghatottságomon sokat enyhített, mikor Léna versmondás közben, időnként szipirtyó hangon Marcikára förmedt, hogyaszongya Nem így kell mondani! Én akarom egyedül! Maradj csöndben! Marci nem jól mondjaaaaaaa (:ordító sírás)!

'Magyarország azé, aki teleszüli" aka "Magyarország jobban terhesít"

Rájöttem, hogy azért nem politizálok már soha, mert ezeknek a szerencsétlen vadbarmoknak minden egyes szava olyan vérlázító, hogy hát hol is kezdhetnék el én kritizálni bármit ebben a hömpölygő szartengerben? Nem tudok hova kapni, nincs mit kiragadni, 

Erről egyszerűen hallgatni kell, mert beszélni minek. 

"For fear of growing old"

Végérvényesen megöregedtem: dupla párnával alszom, azonnal fogorvoshoz megyek ha fáj a fogam és a születésnapomon bulizás helyett a hiteltanácsadónkkal találkozunk.





PS.: Rettegek, hogy egyszer az az idő is eljön, amikor a bélmozgásommal és a vérnyomásommal szórakoztatok majd boldog-boldogtalant. 

ahogy a dolgok vannak

Biztosan azért kezdett fájni először a bal térdem, majd a fogam, hogy ne érezzem, hogy milyen nagyon fáj a torkom. 

Egyébként meg már nagyon érik a lakásvásárlás: olyannyira, hogy (majdnem) azt gondoljuk a "luxuspanelről", amiről már írtam, hogy megvesszük. De nem merjük kimondani végleg, csak mondogatjuk egyelőre a jó és a rémisztő dolgokat: akkor lenne végre helyünk, némi terünk, nappali szobánk, saját hálószobánk, étkezőnk, mosogatógépünk (!!!), Marci le tudna ülni egy asztalhoz dolgozni, tíz percre lenne a munkahelyem, de elfogyna az összes spórolt pénzünk, illetéket kéne fizetni, sok évre kéne hitelt felvenni, biztos, hogy nem kéne még várni, biztos ez a legjobb?

Jaj, ijesztő ez nagyon. Döntésben amúgy borzasztó rosszak vagyunk és oké, hogy szerintem hasonló a hasonlónak örül, de jó lenne, ha ilyenkor nem hasonlítanánk egymásra olyan nagyon. 

Beszélgetéseim idegenekkel

Na és hány évesek a gyerekek?
Öt.
Ikrek?!
Igen, igen. 
(:némileg rosszallóan) Ez meg hogy sikerült?!

nyaff

Elöntötte a takony az agyam, csak három párnával tudtam aludni úgy négy-öt órát. Minek van a nátha? És minek van szombati munkanap? Lefordulok a székről mingyár.