Boldog nyulat!

Menőzünk

A kis verseny junkie (aka Léna) megnyerte az iskolai nyelvtanversenyt (Marcus ugyanezen kilencedik lett és mikor megpendítettem, hogy lehetett volna jobb is, teljesen felháborodott, mondván, hogy eleve hozsannáznom kéne, hogy egyáltalán hajlandó versenyezni. Oké, remek), plusz a nemtommilyen szorobánversenyen hatodik lett, én meg már megint az egyik legjobbat fordítottam egy próbavizsgán, tök büszke vagyok, bár az önbizalomhiányomon semmi nem segít sajnos.

Szünet ON

Igaz, valójában csak két nap és holnap a traumatológián ünneplem az első napját, de VÉGRE!
Iszonyú fáradt vagyok.

Slave to the wage vol.67523789

Ma reggel hatkor gyújtó hangú monológot adtam elő Marcinak arról, hogy picsába az emancipációval, menjen dolgozni, akinek hat anyja van, én itthon akarok hímezni ezentúl.

Jót röhögött, úgyhogy végül könnyebben keltünk, aztán persze csak elvonszoltam
dolgozni az emancipált seggemet.

Eltartott, izé...eltörött kisujj

Vasárnap itt keseregtem a karrierem miatt, de azt elfelejtettem elmesélni, hogy eltörtem a bal kisujjamat.
Na jó, hát akkor még nem tudtam hogy eltört, csak a labda nagyon megütötte és állatira fájt (de erről minek blogolni, ugye); nem is vettem volna komolyan a dolgot, ha nem dagad meg és kezd lilulni vasárnap.
Vicces volt a kórházban a betegfelvételnél egy fiatal srác ült és mondtam neki, hogy a gyerekeimmel fociztam és a labda elcsapta az ujjam, mire röhögve kérdezte: kapus volt?

Ez egyébként a liberális gyereknevelés átka: ahelyett, hogy csipkeblúzban teát szürcsölgetnék a teraszon, miközben a gyerekek - szintén kicsinosítva - némán ellegelésznek egymaguk, én marha, beállok vadul focizni.

vasárnapi kesergő

Szörnyű mik folynak a tanárok között: állandó rivalizálás, a másik szándékos (és néha csak ostobaságból fakadó) befeketítése a diákok előtt. Persze maguk a diákok is olyan szinten tudnak bunkók lenni, hogy néha úgy érzem, hogy egy percig sem vagyok hajlandó ennyi abúzust elviselni. 

Onnan tudom, hogy megint nagyon elegem van, hogy elkezdtem állásokat nézegetni; persze a világon semmi érdekes nincs és különben is itthon akarok fordítani kollégák nélkül a szuper házunkban. 

Egyszóval  megint visszajutottam a "fogalmam sincs mit kezdjek magammal" kínzó állapotába. 

Az a gyanúm, hogy én már ebben a bizonytalan állapotban fogok meghalni, mert ezt valahogy sosem sikerül tisztáznom magammal. 

Kezdődik...

Mama, nekem hány centiméter a fütyim?

dilemmás

Mivel a letális náthám miatt itthon döglődöm, kiválóan tudok blogolni a szakmai válságaimról (természetesen az undormányos jogi angol és a szakdolgozat tisztázása helyett).

Szóval nemrég beszélgettem az igazgatónővel, aki nagyon lelkesen ecsetelte, hogy milyen szuper volt az órám (kaptam azért lecseszést is, hogy tudjam hol a helyem), majd érdeklődött, hogy akarok-e osztályfőnök lenni, mert látja, hogy nagyon jól bánok a diákokkal, trallala. 

Na és akkor itt megpendítettem, hogy hát lófaszt nemhogy osztályfőnök nem akarok lenni, hanem legszívesebben kihátrálnék a picsába a közoktatásból ha lehetséges, szeretnék jövőre félállásban maradni a suliban, hogy a felszabaduló időmben megpróbáljak fordítani (plusz szeretnék még egy műfordító kurzust megcsinálni, de ez olyan titkos, hogy magamnak is csak itt vallom be), mert (!!!dobpergés) nagyon zavar, hogy ilyen vacakul keresek. 

Az igazgatónő erre elnézően mosolygott. Na jó, hát tudom én, hogy neki biztos kábé kétszer annyi a fizetése mint nekem, szóval egész nyugodtan somolyoghat, na de engem tényleg rohadtul zavar ez a fos pénz és nemcsak engem zavar, hanem konkrétan a családunk se jut egyről a kettőre, pedig a gyerekeknek majd járni kell egyetemre is, meg kéne nekik valami lakás, ilyesmi, meg egyáltalán, nem állunk túl jól, bár nem panaszkodom, van egy házunk hitel nélkül, az azért tényleg nagy dolog, de egy nagyravágyó anyagias szar vagyok, akarok a gyerekekkel világot látni, meg venni sok könyvet, hát ez van. 

Na és a somolygás után aztán azt mondta az igazgatónő, hogy persze, lehetséges, de csak akkor, ha minden nap bent leszek a suliban (mert vannak osztályok, ahol heti öt angol van és az a koncepció, hogy az ilyen osztályoknak minden nap legyen órája), mert azzal, aki nincs ott minden nap, kevésbé tudnak számolni (ez lefordítva azt jelenti, hogy nem küldhetik be minden nap három helyettesítést letolni ingyen). 

És a nagy dilemma innentől egyrészt az, hogy a félállásért járó szánalmasan kevés pénzért megéri-e minden nap kicsit (vagy nem is olyan kicsit) szívni bent, helyettesíteni, részt venni az értelmetlen értekezleteken, hallgatni a kollégák harcait (nem), vagy érdemes-e egyelőre meghúzni magam és megalkudni a fos fizetéssel teljes állásban, legalább amíg a gyerekek alsósok és velem egy folyosón van az osztályuk (elég valószínű, hogy igen). 

Mondjuk ha csak félig hátrálok ki, abban azért az is jó, hogy valószínűleg van (lehet) visszaút és nem adom fel teljesen a gyalog tíz percre lévő állásomat (ez a tíz perc gyalog azért tényleg baromi nagy fegyvertény; ha pénzre átszámolnám, akkor valószínűleg sokat érne), ha mondjuk a fordítás mégsem jön be - mert persze attól is félek, hogy nem lesz munkám, nem leszek elég jó (éljen az imposztor-szindróma!). Nyelviskolában persze akkor még mindig taníthatok, de az akkor újból rengeteg gályázással jár, a gyerekek logisztikája se lenne olyan egyszerű, mi van mikor Marci elutazik (márpedig folyton elutazik), stbstb. Megannyi probléma. 

Az is tény persze, hogy az iskolában számomra a legnagyobb problémát a járulékos baromságok (osztályfőnökség, kirándulás, értekezletek, pedagógus önértékelés, a különböző szervezendő versenyek, tehetséggondozás, múzeumi programok, farsang és egyéb idegesítő zsezsegés) okozzák: én baromira csak angolt szeretek tanítani (és azt szerintem elég jól is csinálom, plusz a diákokkal is jóban vagyok, ez tény), semmi kedvem a délutánjaimat/hétvégéimet a más emberek gyerekének szórakoztatásával tölteni, nem vagyok egy pedagógus alkat, hát bocsásson meg a világ. 

Marcika különkiadás vol.438769002

Marcus: Ági néni azt mondta, hogy hét kanállal kell enni a tökfőzelékből.
Molly: De hát nyolc éves elmúltál!
Marcus: Ezt benézte...

Léni különkiadás vol.5623478

És azt még nem is meséltem, hogy Léni második lett az iskolai szavalóversenyen, nagyon menő.
Ő egyébként igazi verseny junkie, mindenkit le akar győzni, folyton azon izgul, hogy ne ötöst, hanem csillagos ötöst kapjon, szerintem neki nem lenne baja vele ha felsőben versenyistállóba járna, sőt.
Mindig eszembe jut, hogy houstoni első bébiszitterünk- Bridget - is Miss Smarty-nak szólította, mert már egy évesen is folyton a könyveket nézegette.
Mostanra túl van pár száz könyvön, elég menő. Nemrég voltak az iskolában bemutató órák és emlékszem egy anyuka döbbenten kérdezte tőlem Léna padján a könyvét nézegetve, hogy komolyan ilyen vastag könyvet (kb 500 oldalas) olvas? Nem mertem mondani neki, hogy már oviban ilyeneket olvasott. (Azt végképp nem, hogy Marcus is).
Szóval az a lényeg, hogy Lénikém okos.
Nagyon remélem, hogy ez csak hasznára válik majd.