"Vijjogva, sírva, kergetőzve"

Próbálom megfejteni, hogyan is választok, hogyan is választottam pasikat, szerelmeket, szeretőket a múltban és akkor arra kell rádöbbennem, hogy nincs mit megfejteni, tudom én ezt pontosan.

Popper mondta egyszer - tudom, Popper egy fasz, de azér most hadd mondjam el... -, hogy azok a nők, akik szenvedélybetegekhez, személyiségzavarosokhoz vagy egyszerűen csak érzelmi nyomorékokhoz vonzódnak, nem feltétlen mártír szerepre vágynak, inkább sok szerepet akarnak eljátszani meglepetésszerűen.
Ha egy alkoholista vagy egy drogos - bár róluk kevésbé tudok nyilatkozni - mellett éled az életed, akkor sosem tudhatod, hogy aznap épp áldozat leszel, anya, vad szerető, romantikus szerelmes vagy csak egy jó haver.
Mindig váratlanul érnek az impulzusok, mindig minden kiszámíthatatlan, az életed izgalmas héjanász.

Világéletemben ilyen kapcsolatokban éltem, a szerelmeimet kocsmákból vittem haza ha épp eltékozolták minden erejüket, megmentettem őket a halál torkából, mindig mindent megértettem, mindig mindent elhittem, mindig mindent eltűrtem.
Olyan voltam mint egy jó állatidomár. Vártam sokáig, reméltem, hogy beérik áldozatos munkám gyümölcse, nevelgettem, szeretgettem egyáltalán nem szeretetreméltó védenceimet. Összesen három pasit "neveltem fel" így, mára már mindannyian nagyon jól vannak, természetesen mindannyian valaki mással, hiszen mindannyiukat azonnal elhagytam, amint jól lettek.

És ez a kulcsa az én viselkedésemnek: egyértelmű, hogy nem a "végeredmény" kell - egy viszonylag ép, felnőtt férfi -, hanem az állandó játék, az állandó küzdelem, a képzelt izgalmak.

Nem bánatomban meséltem el ezt, teljesen hideg fejjel gondoltam végig ma éjszaka, hogy pontosan mit is csinálok az életemmel. Nem tudom, hogy ennek van-e megoldása, nem tudom, hogy ezen hogyan lehet változtatni.
Azt hiszem viszont, végre pontosan látom, hogy mi a baj.

És hát innen szép a győzelem.