Valami szörnyen tragikusat akartam írni magányról, ronda veszekedésről, gyerekek miatti válásról, a férfiak gyereknevelési alkalmatlanságáról és a baromi idegesítő szeparációs szorongásról, ami miatt Léna tegnap tizenegytől kettőig úgy ordított, mintha nyúznák és nagyjából az sem volt jó, ha bementünk hozzá időnként, mert mindig kijöttünk ugye (kizárt dolog, hogy én heverjek a gyerekem mellett, míg el nem alszik, szerintem ugyanis akkor ezt legalább tizennyolc éves koráig kell majd csinálni, tehát nálunk szabály a külön szoba és a külön ágy) és akkor rettenetesen kiborultunk, összevesztünk, sírtunk-ríttunk, de mostanra meg kibékültünk és épp azon röhögök, hogy rémülten, lábujjhegyen járva fogadkozunk arról, hogy inkább soha többé nem zuhanyozunk, csak Léna fel ne ébredjen, illetve Marci percenként osztja meg velem egy-egy iszonyú látomását a rettenetes hajnalról, amikor Léna felébred és csak üvölt és üvölt...szóval valami szörnyen tragikusat akartam írni, de a tragédia időközben elmúlt. (haha, Léna épp ordít - kívánjatok nekünk sok szerencsét).
