Tulajdonképpen mókás, hogy mennyire komolyan azt feltételezzük egymásról, hogy nem mondunk igazat: ha valamit lelkesen szeretsz, akkor nyilvánvaló, hogy valójában nem szereted, csak önigazolsz a pozitív állításaiddal. Ha valamit látványosan utálsz, akkor természetesen valójában nagyon is szereted/szeretnéd azt a dolgot, de szintén önigazolsz és az irigységed hárításba burkolod.
Miért ne lehetne úgy mondani valamit, hogy az azt jelentse, amit jelent?
(Léna időközben tökélyre fejlesztette a negatív hozzáállást: bármit csinálunk, üvölt.
Üvölt, ha fel kell kelni, üvölt, ha le kell feküdni. Üvölt, ha öltözünk, üvölt, ha vetkőzünk. Üvölt, ha beszállunk a kocsiba, üvölt, ha kiszállunk a kocsiból. Üvölt, ha bölcsibe megyünk, üvölt, ha hazajövünk a bölcsiből. Üvölt, ha felveszem, üvölt, ha leteszem. Üvölt, ha megfogom a kezét, üvölt, ha elengedem a kezét. Üvölt, ha zenét hallgatunk, üvölt, ha kikapcsoljuk a zenét.
Elképesztő. Valaki ezt is megmagyarázhatná.)
