Tegnap a nagynéném (apukám testvére, ki más?) bevett egy jó lórúgásnyi altatót; egészen a toxikológiáig jutott, pedig meghalni akart.
Mikor meglátogattam a kórházban - mert gyorsan berohantam még a suliból -, arról zokogott nekem, hogy neki még meghalni sem sikerül (évtizedek óta súlyos beteg egyébként, szerintem már kb 30 éve is késő lett volna, hogy antidepresszánst kezdjen szedni.)
Borzasztó szomorú az egész, ma halálosan bamba voltam az iskolában, mert egész nap az öngyilkos családtagjaim jártak a fejemben.
Egyébként az egész családom durván pszichiáter-és pszichológus ellenes (ráadásul a nagynéném totálisan elutasított mindig mindent, amitől lelkileg egy kicsit is jobban lett volna): mikor az apukám még élt, de szörnyű állapotban volt az anyám halála miatt, akkor megpendítettem, hogy mi lenne, ha elmenne egy gyászcsoportba és az ott lévő hasonszőrűekkel megosztaná a fájdalmát; na, az egész család egy emberként ugrott rám, hogy én mégis hogy képzelem, hogy az ilyesmi bárkin is segíthet?! Egyébként igazuk van, valószínűleg a terápiát zsigerből elutasítókkal tényleg semmit nem lehet kezdeni.
Istenem, hogy hiányzik egy ilyen vasárnapi ebéd fölött beszélgető, gyerekeket nyaraltató, viszonylag stabil lelkiállapotú család* az életemből!
* többek szerint ilyen nem létezik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.