Marcuska legnagyobb bánatomra abbahagyta a zeneórákat. Heti két óra alapozó szolfézsra járt a zeneiskolába és elvileg jövőre kezdhetett volna hangszeren játszani, de annyira utálta azt a szerencsétlen szolfézst, hogy szó szerint úgy kellett belökni minden órára.
Egyrészt azért sajnálom, mert Marcusnak kifejezetten jó a hallása és a ritmusérzéke és így elkótyavetyéli a tehetségét (ahogy kedves édesanyja annak idején), másrészt azért, mert a zeneiskola az én templomom: mindig megvártam Marcikát és üldögéltem az öreg villából iskolává alakított birsalmaszagú épületetben és valami olyan nyálcsorgató, időtlen boldogság fogott el az öreg fotelben, ahogy hallgattam a hamis hegedűjátékot és a döcögős zongoradarabokat, mint utoljára tíz éves koromban a nagymamáméknál a téli szünetben, ahol minden volt, amire egy gyerek vágyhatott, de főleg lassúság, finom meleg, rengeteg könyv, karácsonyfa, szaloncukor, az ablakon jégvirág és végtelen nyugalom.
Marci ma kipofoztatta a nagymamámtól kapott száz éves (!) pianínót és nemcsak hosszan faggattuk a zongorahangolót, de szuper ingyenkoncertet is adott (elég lenyűgözően könnyedén nyomott pár dalt mikor kész lett.)
Tisztítás közben egy kb. hatvan éves fényképet, egérfészek maradványt és rejtélyes malac rajzokat(!) talált belül, a billentyűk alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése