ahogy a dolgok vannak

Mindenhol arról olvasni, hogy ez a helyzet hogy megráz mindenkit és bizony, bizony, ez a normális.
Hát sajnos én nagyon abnormális lehetek, mert különösebben nem ráz meg a dolog, kb pont ennyit vagyok itthon (jó, oké, dolgozni azért szoktam menni, de amúgy...) és szorongok amúgy is*, ami megráz, az a kibaszott non-stop főzés, meg a gyerekeim nyávogása arról, hogy szénné unják magukat (btw Marcus 80, azaz nyolcvan könyvet elolvasott már a karanténban**), na meg ha épp híreket olvasok, akkor a politika. Persze sajnálom nagyon a sok áldozatot, de kb. ennyi van velem covid-ügyben.
Totál pszichopatának érzem magam, amiért semmi különösebb bajom - ha az alap melankóliát és súlyos szorongást nem számoljuk, muhaha.



* nem, valójában sokkal-sokkal többet szorongok, mikor társaságba kell mennem, vagy akár élőben órát tartani

**jó, hát ezek között sok a 100-200 oldalas, nagybetűvel írott klasszikus gyerekkönyv, meg olyan, amit már olvasott, de a 600 oldalas Winnetou-t is vagy két nap alatt bedarálta

PS: Amúgy az elszigeteltsègben nyilván hatalmas gyakorlatot szereztem három év külföldi gyes után; (főleg) Amerikában legfőbb társaim a tévé és a macska voltak, a nap fénypontjaként pedig néha beszélgettem a bolti eladókkal.

UPDATE: A vacsoránál kiderült, hogy Marcuska a kilencvenedik könyvnél tart, le vagyok maradva.

La vita e bella

Végül aztán minden morgolódás és idegesség ellenszere, ha kinézek az ablakon. Ekkor rendszerint elönt a boldogság és a hála, és ilyenkor tudatosítom magamban, hogy mekkora mázlista vagyok, amiért itt lakhatok.

digitális oktatás

Ma: Hallottam, hogy hazudtál a tanítványaidnak!
Mo: Micsoda?! Hazudtam? Mit hazudtam?
Ma: Hát, hogy nagyon örülsz, ha csinálnak plusz feladatot és kijavíthatod*.






* tegnap éjfél felé még a gép fölött görnyedve próbáltam kiolvasni az érettségizők leveleit és azt kívántam, bár megölne egy sorozatgyilkos ott azonnal.
Előtte tanítottam, közben megfőztem az ebédet, megsütöttem két kenyeret, mostam két adagot, csináltam magamnak egészséges sütit reggelire, plusz befotóztam a gyerekek cuccait, kijavítottam velük a visszaküldött feladatokat, jajistenemfáradtvagyokmenjünkvisszadolgoznihaddlegyekkicsitegyedüléljenamenza.

mérgelődés helyett

furious anger

Igazából az a nagy baj, hogy mi itt mindannyian bűnösök és bűnrészesek vagyunk, mert tűrjük, hogy azt csináljanak velünk, amit csak akarnak, hogy mindent néma kussban elviselünk.
Hogy hazadobják a fájdalmaktól szenvedő daganatos nagymamákat, hogy május 3-i tetőzést prognosztizàlnak és másnapra érettségit terveznek*, hogy elcsaklizzák a tatabányaiaktól a nagyrészt civil pénzből vett tesztelő gépet, mert...mittudomén, nyilván csúnya lenne a statisztika, ha tesztelnének (ezt a nemtesztelést azért sem értem, mert a halálozási arány így óriási nálunk). Mert fizetést emelnek maguknak, míg sorra rugdalnak ki mindenkit mindenhonnan (én is számítok ilyesmire, most, hogy bejelentettem, hogy nem felügyelek).

Ej, nem tudom. Komolyan azt gondolom, hogy aki még itthon van, az megérdemli a sorsát.



* nyilván előző este fogja lefújni OV gondterhelt arccal

homeschooling

Valamelyik nap olyan ronda madarat rajzoltam Marcus helyett*, hogy a tanító néni lelkesen üzente, hogy nagyon örülök Marci, hogy végre rajzoltál!



* Marci (mármint az idősb) teljesen fel van háborodva, mikor megcsinálom Marci rajzát vagy technika feladatát (azt Lénának is szoktam, ő rajzolni szeret, de a technikával neki is meggyűlik a baja), de én meg azon vagyok felháborodva, hogy folyton mindenféle rajzzal és technika feladattal nyögtetik azt is, aki utálja és iszonyú béna (a tanító néni Marcinak nem hajlandó segíteni az iskolában).  Valamennyire biztos nem árt fejleszteni ezeket a készsègeket, de az is biztos, hogy nem rossz jeggyel fenyegetőzve, segítséget megtagadva. Bezzeg, aki rossz matekos, azt korrepetáljak meg könnyebb feladatot kap. Aki meg nem tud elkezdemi bonyolult rajzokat, azt meg még alázzák is, rémes, fúj, utálom az iskolát.

""Én mindig először megszagolom a könyvet, beszívom a képeket és a betűket. Aztán úgy érzem: én vagyok a mese és a könyv az olvasó."

A legfőbb kikapcsolódásom változatlanul az olvasás és mostanában jöttem rá arra is, hogy ami másnak az ezoterikus/népszerű pszichológiai/self-help/önismereti - vagyis szerintem a feel good - könyv, az nekem az állatos igaz történet. (Jó, nyilván vannak feel good regények is, de valahogy az a kényszerképzetem, hogy az emberek  a fentieket a pozitív energiák csiholására tartogatják.)

Nemrég olvastam végig a szívfacsaró Bob sztorikat, amikben egy különlegesen okos vörös cica egy épp metadonon lévő utcazenésszel köt örök barátságot (a filmet is láttam, de olyan halovány volt), aztán folyamatosan újraolvasom  Norton könyveit (magyarul csak egy jelent meg, de valójában három van), mert annyira megható és mert Norton egy iszonyat édes, különleges, okos macska. 

Pár napja Léna a kezembe adta Pax, a kisróka történetét, ami nem valós eseményeken alapul, de állat és ember barátságáról szól és nagyon megható, na meg egy csomó fontos kérdés felmerül benne barátságról, háborúról, hűségről, szeretetről, önismeretről. Szintén Lénától kaptam a Góbi sztorit, amit az angolul tudóknak muszáj angolul olvasni, mert a magyar fordítás nagyon vacak (nekem sajnos muszáj volt magyarul), de Góbi, a kiskutya valami eszméletlen figura: a Góbi-sivatagban ultramaratonozó futók egyikéhez szegődött kóbor kutyus végigtolta a 250 kilométeres futást (a kiválasztott futó persze ettől teljesen beleszerelmesedett, nem csoda), aztán mindenféle egyéb kalandokba keveredett Kínában (egy időre el is veszett, majd csodálatos módon megtalálták), majd végre Skóciába jutott újdonsült gazdájával. 

Érdemes elolvasni, mindenki találhat benne magának valamit, mert ez egyszerre kutyás, futós és valamennyire a furcsa kínai társadalmat (és annak visszásságait, na meg egy csomó jó fej, önzetlen embert) is bemutató történet és persze igazi szívfacsaró, megrendítő, édes-bús sztori.

Most épp stílusosan a Pestist olvasom (back to reality, ugye), istenem, milyen rémisztően rezonálnak az öreg orvos gondolatai ezekre a mostani időkre, főleg itt nálunk: ...ő nagyon jól tudja, hogy ez pestis, de azt is, hogy ha hivatalosan beismerik, akkor kénytelenek lesznek szigorú intézkedéseket tenni. Jól tudja, hogy kollégái végeredményben ettől torpannak meg, ő tehát kollégái nyugalma érdekében hajlandó elismerni, hogy nem pestisről van szó.

"az egyetlen forradalmár vagyok a városban"

Egy életem, egy halálom, én szépen megírtam a vezetőségnek, hogy nem felügyelek és kész.

covidiots

Léna a vacsoránál elkezdett sírni, hogy szeretne egy plüss koronavírust, aminek Marcus szerint mindenképp az Andrej Kramaric nevet kell adnunk.

Néha tényleg egy bolondokházában érzem magam.

karantén blues

Tegnap azt hiszem kitört rajtam a súlyos főzési depresszió* és azt éreztem, hogy soha többé nem vagyok hajlandó azon agyalni, hogy ki mit (ne) reggelizzen, tízóraizzon, ebédeljen, uzsonnázzon, vacsorázzon, pótvacsorázzon, hogy mikor kell kenyeret sütni, hogy milyen kenyeret kell sütni, hogy mikor kell/nem kell boltba menni, egyszerűen csak szeretnék egyedül lenni pár órát egy lehetőleg konyhamentes helyen, istenem, mégiscsak az érettségi felügyelet számomra a megoldás! (most ezen azért felröhögtem)

* szerintem ez a depresszió egyik új fajtája

PS: Amúgy megpusztulok, úgy fáj a torkom.

slave to the wage vol.652389

Hát persze, most már minden világos! Azért ürítik ki a kórházakat, mert két hét múlva érettségi.

"Neve: birka-iskola"

Szerintem menjen két hét múlva érettségit felügyelni, akinek hat anyja van.

Tamko bejegyzéséről jutott eszembe, hogy én meg ezt kívántam tavaly januárban.

Day 19

Így, hogy van egy kertünk, én szerintem bármeddig bírnám, hogy itthon kell lenni, ideális remete vagyok.
Szerintem amúgy a börtönt is jól viselném: bent is elvagyok hosszú napokig, fel sem tűnik, ha nem mehetek ki.
Ha jobban belegondolok, az életem nem nagyon különbözik a mostanitól amúgy sem; mivel a bébiszittereink kb sosem érnek rá mikor kéne és a gyerekek egy családi vita kapcsán már soha nincsenek pár napra a nagymamánál, így nekem éppen 0 perc szabadidőm van, a gyalog tíz percre lévő iskola és a ház között ingázok kábé, de azt is mindig gyerekekkel.
Most, hogy ezt leírtam, el is kezdtem sajnálni magam, hát micsoda egyhangú vacak ez, amit én életnek nevezek?! Mondjuk eddig nem volt vele bajom, francnak elemezni mindent.

politikai

Néztem Orbánnak ezt a videóját, ahol a nem tudom melyik kórházba látogat, és megint csak az jutott eszembe róla, hogy olyan, mint a legidegesítőbb megmondóember mondjuk egy nagylaposi kocsmában; egyébként teljesen egyértelmű, hogy éppen ez a népszerűsége titka.

Day 17*

Kiüresedett az életem: most, hogy itt járt az Auchan, nem tudom többet módosítani a rendelésemet.






* én csak a hétköznapokat számolom

Winnetou

A gyerekeim pár napja Winnetou lázban égnek, ezért Balikót Old Death-nek, Bellát pedig Old Shatterhand-nek szólítják.
                                                                     

                                                               Old Death

       
                                                                        Old Shatterhand


update: Ma arcukat krétával kifestve, csatakiáltások közepette üldözték OD-t és OS-et a kertben. 

ahogy a dolgok vannak

Teljesen rákattantam a sütésre. A kalács olyan finom lett, hogy sírtunk.

nem tudja, tanítja vol.453612334578

Jaj, annyira cukik a diákjaim! Valahogy most, hogy mindenkivel folyamatos online ügyleteim vannak - leckét javítunk, felelünk, beszélgetünk, viccelünk, tanulunk, mindezt ezerféle csatornán -, az egész tanítás sokkal személyesebb lett (persze tízszer annyi munka is), de a gyerekek nagyon rendesek; jó, hát az eddigi lógósok most is lógósok, de azért a legtöbben próbálnak megfelelni, persze szegényeknek lóg a belük, én mondjuk nagyon kímélem őket, csak pici feladatokat kapnak, azok is online megoldhatók, nincs dolgozat, csak minimál felelés (arra adok jegyeket), de sok tanár (szerintem a kollégáim is páran) meg van őrülve, csak küldik, küldik a sok feladatot vég nélkül, hogy mit akarnak bizonyítani, franc tudja.