Ma kicsit berágtam Marcusra, mert hosszan kellett smúzolnom a tanító nénivel, hogy hajlandó legyen javításra lehetőséget adni ("az ötös nem 4,5, hanem 4,57"), majd utána az undorító nyelvtant kellett tanulnom vele (nem, szerencsére nem a tanító nénivel), amitől apokaliptikus migrénem támadt menten.
A tanító néni elárulta, hogy négy hetet nem lesz suliban (hogy csinálja? Én is ilyet akarok!), szóval javítani max péntekig lehet, hogy csessze meg. Most sajnos rá vagyunk gyógyulva a felvételi miatt a jegyekre - én két napig iszom, ha ennek vége, rémes ez a stressz (és ez mekkora beteg dolog már egyébként meg; mármint az is, hogy le akarom inni magam, meg az is, hogy ennyire stresszel a negyedikesek felvételije) -, úgyhogy muszáj a tanító nénivel barátkozni. Mindenesetre annyira jólesett ez a kis beszélgetés, hogy gyorsan kiszámoltam, hogy már csak 87 napot kell XY nénivel kihúznunk, hurrá! Két éve volt egy érettségiző csoportom, akiktől annyira rosszul voltam, hogy a téli szünet után minden nap felírtam, hogy "már csak ... nap" és rengeteg erőt adott, hogy a napok egyre fogytak.
Amúgy meg erről az "ilyen átlagra ilyen jegyet adok" okfejtésről mindig az jut eszembe, hogy kicsinyesség, tanár a neved. Hány és hány frusztrált barom mehet tanárnak, aki végül azon élvezkedik, hogy végre ő adhatja a rosszabb jegyet, buktathat, alázhat, beszólogathat, juhúúú!
Vágom a centit a gyerekeim összes iskolájának végéig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.