Hahaha, felvettek. Pedig én csak hobbiból interjúztam, gondoltam úgyse lesz az egészből semmi.
A sztori amúgy az, hogy egy kolléganőmmel néha dumálunk; még sose találkoztunk élőben, de mikor jött a céghez, akkor azt a rendszert kezdte használni, amit nekem jó nehéz volt megtanulnom, mert durván nem felhasználóbarát, így gondoltam, segítek, elküldöm a jegyzeteimet, aztán ezután összebarátkoztunk, beszélgettünk néha.
Szóval szokás szerint írtam neki, hogy mi a kotta, ő meg mesélte, hogy mivel szigorítják a bejárást a cégnél ősztől, ő most jelentkezget máshová, például a férje cégéhez, ami tök szuper és egy csomó pénzt ígértek. Na, gondoltam, hümm, végülis a csomó pénz az jól hangzik, gyorsan elkértem a linket, jelentkeztem, majd írtak másnap, hogy nem engem választottak, blabla. Nade.
A semmiből egyszer csak jött egy e-mail, hogy van itt viszont ez a másik meló náluk, ez nem tetszik-e...hát mondom, ha tényleg annyi pénz, mint amiről tudok, akkor de (nem, nem ezt mondtam), aztán lezavartuk két nap alatt az interjúkat, harmadik nap meg szóltak, hogy mehetek, egy rakás pénzért (jó, na, az eddigihez képest; azért nem bankigazgató leszek). A kolléganőmet nem vették fel sajnos, emiatt szomorú vagyok, de megadtam a férjét, mint ajánlót, legalább kap utánam pénzt, az is valami.
Úgyhogy wow. Október 7-én kezdek, előtte még elmegyünk megünnepelni a gyerekek szülinapját ide, remélem, nem lesz túl gagyi, 14 éves korig, pontban a születésük napján ingyen van, úgyhogy a 14. szülinapjukra ezt találtuk ki, na meg akkor már biciklizünk egyet a Fertő-tó körül (mi is bicikliztünk Marcival tavasszal, mikor a gyerekek osztálykirándultak), meg persze körülnézünk a környéken, szuper ott.
Haha. Tulajdonképpen nem is érdemes ezt a blogot olvasni, mert nagyon egyszerû a képlet: vagy interjúzom, vagy szerelmi bànatom van - ez utóbbi szerencsére hosszú ideje elkerül, az àllàsinterjú viszont örôk.
Elmesélem majd, ha túlleszek rajta, az egészbe megint csak úgy belecsöppentem.
"It's always the mother's fault, ain't it?" she said softly, collecting her coat. "That boy turn out bad cause his mama a drunk, or she a junkie. She let him run wild, she don't teach him right from wrong. She never home when he back from school. Nobody ever say his daddy a drunk, or his daddy not home after school. And nobody ever say they some kids just damned mean. ...
(Lionel Shriver: We need to talk about Kevin)
A mi cégünk egy anyuka cég: nemigen van olyan dolgozó, akinek nincs kisgyereke (és itt vicces és teljesen egyedülálló módon a gyerektelenek vannak hátrányban bizonyos szempontból) és elég egyértelműen úgy látom, hogy aki itt megmarad, azt a lazaság, a home office és a gyerekekkel szembeni elképesztő tolerancia tartja itt a szar fizetések ellenére.
Mert ha például beteg a gyereked simán otthonról dolgozhatsz (na meg amúgy is), de nyugodtan mehetsz táppénzre is, ha vinni kell a gyereket, rohanni érte suliba, oviba, semmi gond, elengednek, nyáron kivehetsz sok hetet egybe, gyes után simán visszavesznek és úgy általában: elmehetsz bárhová, nagyjából bármikor (oké, vannak szerencsétlen munkakörök, ahol ilyet nem lehet, de a legtöbb anyuka nem azokban dolgozik)*.
És azért, mert most nagyon nagy számban dolgozom anyukákkal, az anyák közötti ellentét/rivalizálás, vagy nem is tudom minek nevezzem, újabb rétegét vettem észre. Mostanában gyakran hallom - és szinte látom is a legyintést, amikor beszélgetünk -, hogy "neked könnyű, mert már nagyok a gyerekeid". Oh well.
Jó, hát persze, bizonyos értelemben - például logisztikailag - valóban sokkal könnyebb, mint régen (megjegyzem azért én is végigcsináltam dupla gyerekkel az összes kötelező szívást, megspékelve egy folyton utazó férjjel és pár év külföldi élettel, plusz kihalt családdal), de amikor megkapom, hogy ez már móka, kacagás, akkor azért szívesen elmesélném, hogy most vannak azok a problémák, amikre nagyjából nincs egyáltalán ráhatásom: például azt, hogy a gyerekeim láthatóan hulla magányosak - többek között azért basszus, mert nem igazán találnak olyan embert - a válogatott gyerekek között, az állítólagos elit iskolában sem -, akivel normálisan szót lehetne váltani és ne egy öt éves értelmi és érzelmi szintjén lenne (ez biztos nagyképűen hangzik és gondolom valóban túl nagyok az igényeik és az érzelmi intelligenciájuk, de sajnos ez van).
Vagy azt, hogy semmit nem tudsz tenni amikor reménytelenül szerelmesek (a sok beszélgetésen kívül persze). Vagy azt, hogy egy folyamatos küzdelem az élet, amikor az ember az internettel felnövő gyerekeket nevel (és bizony, bizony, muszáj folyamatosan beszélgetni a pornóról, a közösségi médiáról vagy egyáltalán, a rengeteg képernyőidő hatásáról). Vagy azt, hogy a kamasz gyerekeidnek lehetnek esetleg öngyilkos gondolatai is - amiket akkor oszt meg veled, ha mázlista vagy és időben elkezdtél vele baromi sokat beszélgetni és egyáltalán érdemesnek tart arra, hogy hozzád szóljon.
Szóval ja, nagygyerek nagy gond, vagy nem is tudom hogy mondjam...mert én nagyon élvezem amúgy, hogy ennyire jóban vagyunk és sokat beszélgetünk, szeretek mindenfélét csinálni velük, de sokszor borzasztó nehéz, főleg a tehetetlenség ezekben az ügyekben.
És persze a másik, amivel meg kell küzdenem nekem személy szerint (de biztos más is jár hasonló cipőben) - a betegesen nagy empátiám mellett, ami miatt kicsit én is belehalok minden fájó ügyükbe -, az a bűntudatom. Hogy biztos miattam ilyenek, én mutatok rossz példát, nekem rossz a genetikám, miattam nincsenek barátaik, miattam nem elég rezíliensek, miattam túlérzékenyek, nem vagyok velük elég kemény, túlságosan belefolyok az életükbe, stbstb.
Egyszer, még jó régen, mikor híre-hamva sem volt a gyerekeimnek, de egy normális kapcsolatnak sem az életemben volt egy gimis osztálytalálkozónk, ahol elég sokat beszélgettünk az osztályfőnökömmel és ő mondta, hoy óriási dilemma neki, hogy a mainstream kultúra mentén nevelje-e a gyerekét és ültesse minden este a Barátok közt elé (akkor még az volt a fertő, vicces), hogy részt tudjon venni az osztály beszélgetéseiben másnap, vagy adja azt, ami belőle ösztönösen jön és amivel viszont simán furcsa csodabogarat csinál a gyerekből (mert mondjuk önszántából a Karamazov testvéreket olvassa a gimi büféjében - true story).
Ez annyiszor eszembe jut azóta és hát sajnos az a válaszom, hogy nem tudsz önmagaddal szembemenni: ha te a Karamazov testvéreken szocializálódtál, akkor ennek mentén fogod nevelni azt a szerencsétlen a gyerekedet és mikor eljön az ideje, az emojikkal kommunikáló farkasok közé veted.
Ha szerencséd van, akkor persze a gyerek mindenből felcsipegeti a szükségeset és ügyesen alkalmazza a különböző szituációknak megfelelően - de az ilyesmi, úgy képzelem olyan ritka, mint a lottóötös.
* mekkora jó cég ez már, most hogy így belegondolok
Valakinek beszéltem a blogról a minap és feltámadt bennem a vágy, hogy írjak megint néha, meglátjuk hogy megy. Nagyon durván leszoktam róla, szóval igyekeznem kell újra feltámasztani az addikciót.
Ilyenkor az embertől mindig visszatekintést várnak, tudom, tehát: minden fasza.
Jó, hát nyilván viccelek, mert van mindenféle first world problem az életünkben, kezdve az én pénzügyes munkámmal (pénzügyes bölcsész, hahaha - amúgy egész jó kis karrierem lett itt a multinál, persze az önazonosság kérdését örökre el kell napolnom miatta -, ami önmagában is egy röhej, de összességében tényleg minden oké).
Marci épp a kengurukkal konferenciál Ausztráliában; mert hát nem elég a sörözős, síelős és fürcsikézős konferencia, kell egy koalás is, mi meg itt dekkolunk a száz fokban - jó, hát most épp azért nagyságrendekkel boldogabb vagyok a süvítő széllel, de nyilván nem lesz ez mindig így. Én, az elkényeztetett nőszemély a nyaralást is utálom: ez az állandó hiszti, hogy mikor hova menjünk, kivel, mosás, pakolás, folyton valami kötelező program, a küszködés a mindennapos főzéssel, mikor mindig mindenki itthon van, a nap meg csak süt könyörtelenül, oh jesus.
