Lénike ma reggel a konyhából azt kiabálta, hogy mama, mama, szeretlek téged!
Meg aztán Marcusnak azt szokta mondani kakilás közben, mikor szenved szegény - nálunk ez örök probléma lesz, én már látom -, hogy itt vagyok, segítek neked, megvédelek. És közben fogja a kezét, meg simogatja.
Csak tudnám, hogy ennyi aranyosságot ép ésszel hogy lehet elviselni?
hétfő, október 21, 2013
"But before you come to any conclusions try walking in my shoes, try walking in my shoes. You'll stumble in my footsteps"
A cipőipar üzenete a nagylábú nőknek olyan végtelenül cinikus.
Valahogy a nagy és rusnya (és kivétel nélkül példátlanul csúnya színű és mintázatú) gyógycipő jellegű izék a boltban mintha azt üzennék élettelen kegyetlenségükkel, hogy ha már ilyen kurva nagy a lábad, akkor biztos ronda is vagy, hát nem mindegy neked milyen cipőben jársz?
csütörtök, október 17, 2013
"betegbeteg"
Nem akarom dramatizálni, de azért aggasztó, hogy a kedves doktor nénink szerint Marcika a krupp és az asztma között egyensúlyozik félúton, úgyhogy jövő csütörtökön megyünk kivizsgáltatni egy tüdőgyógyászhoz. Rémes ez, miért kell egy szegény három évesnek ilyenekkel küzdenie?
Éjjel megint alig aludtunk - én persze ilyenkor az ő szobájukban alszom -, Marcus hányva köhög, hörög, fullad, Léna szegény meg mehetett egyedül oviba: eddig vidáman ment és szerette, most zokogott - szerencsére Marci vitte, én nagyon rosszul viselem ezt - és azt mondta, most először, hogy nem szereti az ovit.
Szép kicsi Léna, remélem azért jobb lett a kedve később, nagyon szereti az óvó néniket, akik közül az egyik egyébként Buddha reinkarnációja, ez számomra nyilvánvaló.
Mikor Léna egyedül járt bölcsibe, mert Marcika kórházban volt meg utána otthon lábadozott, akkor mindig nagyon büszke mosollyal az arcán jött haza, látszott rajta, hogy tetszik neki, hogy egyedül is elboldogul.
Jó az ikerség, mert soha nincs egyik sem egyedül, de pont ez a rossz is benne: mostanában azon gondolkoztunk, hogy valamikor (az iskolában szokták ezt elkezdeni az ikreknél, de lehet, hogy nem árt kicsit előbb) szét kéne választani őket, mert tényleg olyanok már, mint egy elválaszthatatlan öreg házaspár.
szerda, október 16, 2013
Feljegyzések az apolitikusok házából
Mo: Engem isten és a körülötte lévő hype sokkal jobban idegesít Orbán Viktornál.
Dé: Nemár, Orbán Viktornál nincs semmi idegesítőbb.
Rájöttem, hogy számomra csak az apolitikusság járható út, mert vagy nem hallgatok rádiót, nem nézek tévét, nem olvasok el semmilyen politikával kapcsolatos hírt a neten és viszonylag boldog vagyok, vagy elkezdek politikával foglalkozni és végül felgyújtom magam a Parlament előtt. Középút nincs.
(s)iker vol.678522391
Nekem az a gyanúm, hogy a legromantikusabb mondatainkat három éves korunk körül mondjuk el.
Tegnap este Léna az ágyban, mese közben egyszer csak azt mondta Marcusnak: Marcika én szeretlek téged.
Marcus válasza a vallomásra csak fokozta a fájdalmas romantikát és némileg előrevetítette a szomorú párkapcsolati jövőt Lénike számára (remélem nem lesz olyan, de nehéz volt nem erre gondolni), mert a kérdésre, hogy Te szereted a Lénát? azt súgta (!) a hangjában bújkáló, kissé kegyetlen mosollyal, hogy Nem.
hétfő, október 14, 2013
szolgálati
Igazából írnék én, de mikor megpróbálom, egy órási, eltűntethetetlen hirdetés jelenik meg a képernyőn és ettől aztán nincsenek új postok, pedig van új érdekes élet, meg minden.
Na majd egyszer valaki megjavítja, addig is csókjaim.
kedd, október 08, 2013
ahogy a dolgok vannak
Nekem egy ideje meggyőződésem, hogy Vekerdy csak így utólag, pszichológusi minőségében önigazol azzal, hogy azt mondja, a gyereknek minél tovább az anyja mellett a helye és az intézmények és közösségek csak szükséges rosszak (tehát lehetőleg minél tovább tartsuk otthon a kölkeket), mert már elfelejtette, hogy ez a gondolat tulajdonképpen akkor fogant meg az agyában, amikor az ezer gyereke közösségbe került és az első években mindig mindenki beteg volt.
Igen, ezt természetesen csak bevezetésnek szántam, mert most azonnal nyüszítve szeretném panaszolni, hogy hulla betegek vagyunk (én a leginkább), mindenkinek fáj a torka, köhög, hörög, röfög, horkol, Marcika megint kruppgyanúba keveredett (azóta úgy párásítunk náluk, hogy simán használhatnák a szobájukat a Pálmaházban valami egzotikus növényeknek), jaj, keserű így az élet, azér' mondom, szerkesztő úr kérem, borzasztó nehéz az ember élete itt ezen a földön, bizony, bizony.
Mondjuk az állatira tetszik, hogy barátnőzni járok (ma is megyek este), meg jövő héten állásinterjúra megyek, hogy mik vannak és hogy kell vigyázni...
csütörtök, október 03, 2013
"Itt élned, halnod kell"
Arra azért nem számítottam, hogy botrányhősnőként kezelnek majd a házban, hogy az itt lakók megbámulnak az utcán, épp csak ujjal nem mutogatnak, meg persze úgy tűnik sajnálnak: ma például egy szimpatikus, kedves nő arról beszélt, hogy régről ismerjük egymást és megsimogatta a karom, miközben bánatosan nézett a szemembe, hát...ez borzasztó. És a legborzasztóbb az, hogy mondani senki nem mond semmit, mennyire tipikus, milyen gyávák az emberek. Persze nem hibáztatom őket, mit lehet ilyenkor mondani (ráadásul eltelt két és fél év azóta), semmit, nyilván.
Nem mintha amúgy ne gondolnék nagyon sokat erre az egészre - bár amikor kicsit nézegetem az erkélyt és azon kezdek gondolkozni, hogy vajon innen hogyan ugrik ki az ember, akkor igyekszem gyorsan mást csinálni, meg elhessegetni a gondolatot -, hiszen minden reggel ott kell elmennünk az oviba, ahová az apám valószínűleg kiesett az ablakból (ez mennyire morbid azért; és folyton azon gondolkozom, hogy mit mondjak a gyerekeknek majd a nagypapa haláláról, mert hazudni nem akarok, de azt se akarom, hogy túl sokat forgassák a fejükben ezt, vagy hogy ez egy normális verzió legyen számukra a meghalásra. Az apám nagyapja is öngyilkos lett, ez a jelenlegi helyzet fényében azért sokatmondó).
Mondjuk őszintén szólva nem a fájdalom dominál - bár néha majd megszakad a szívem -, amikor végiggondolom az apám halálát, inkább felkavarodik a gyomrom, meg sokat szorongok. Hogy fogom-e itt jól érezni magam, azt nem tudom. Valószínűleg sokkal boldogabb lennék máshol, dehát most ez van, majd meglátjuk hogy bírom.
Amúgy is nagyon felkavaró az egész itteni életem, mert én hat éves koromtól úgy huszonhat éves koromig itt éltem, ezen a környéken, az anyám is borzasztóan hiányzik megint, mondjuk számítottam erre, meg persze ősz is van, eh, mennem kell sokat futni, az jót tesz, képzeljétek, már kilencven percnél tartok, állati büszke vagyok ám.
szerda, október 02, 2013
RIP
Meghalt az Őz,* én meg teljesen meg vagyok döbbenve, bár fogalmam sincs miért: mindig mindent elkövetett, hogy rövid élete legyen. Sosem szerettük egymást, egyszer hülye kurvának nevezett valami kocsmában, dehát mittomén. Egészen egyedülálló figura volt, meg aztán az István-időszak, az első szigetes élményeim és ifjúságom speciális "tartozéka".
* mondjuk az meglep, hogy a Vidámpark kultikus zenekar volt, dehát az Index biztos tudja. Nekem mondjuk eléggé tönkretette az életem a zenekari feleség szerep, szóval biztos kultikus volt tényleg, azok döntik romlásba a tagokat meg a nőiket, nem?
* mondjuk az meglep, hogy a Vidámpark kultikus zenekar volt, dehát az Index biztos tudja. Nekem mondjuk eléggé tönkretette az életem a zenekari feleség szerep, szóval biztos kultikus volt tényleg, azok döntik romlásba a tagokat meg a nőiket, nem?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)