csütörtök, október 03, 2013

"Itt élned, halnod kell"

Arra azért nem számítottam, hogy botrányhősnőként kezelnek majd a házban, hogy az itt lakók megbámulnak az utcán, épp csak ujjal nem mutogatnak, meg persze úgy tűnik sajnálnak: ma például egy szimpatikus, kedves nő arról beszélt, hogy régről ismerjük egymást és megsimogatta a karom, miközben bánatosan nézett a szemembe, hát...ez borzasztó. És a legborzasztóbb az, hogy mondani senki nem mond semmit, mennyire tipikus, milyen gyávák az emberek. Persze nem hibáztatom őket, mit lehet ilyenkor mondani (ráadásul eltelt két és fél év azóta), semmit, nyilván.
Nem mintha amúgy ne gondolnék nagyon sokat erre az egészre - bár amikor kicsit nézegetem az erkélyt és azon kezdek gondolkozni, hogy vajon innen hogyan ugrik ki az ember, akkor igyekszem gyorsan mást csinálni, meg elhessegetni a gondolatot -, hiszen minden reggel ott kell elmennünk az oviba, ahová az apám valószínűleg kiesett az ablakból (ez mennyire morbid azért; és folyton azon gondolkozom, hogy mit mondjak a gyerekeknek majd a nagypapa haláláról, mert hazudni nem akarok, de azt se akarom, hogy túl sokat forgassák a fejükben ezt, vagy hogy ez egy normális verzió legyen számukra a meghalásra. Az apám nagyapja is öngyilkos lett, ez a jelenlegi helyzet fényében azért sokatmondó). 
Mondjuk őszintén szólva nem a fájdalom dominál - bár néha majd megszakad a szívem -, amikor végiggondolom az apám halálát, inkább felkavarodik a gyomrom, meg sokat szorongok. Hogy fogom-e itt jól érezni magam, azt nem tudom. Valószínűleg sokkal boldogabb lennék máshol, dehát most ez van, majd meglátjuk hogy bírom.
Amúgy is nagyon felkavaró az egész itteni életem, mert én hat éves koromtól úgy huszonhat éves koromig itt éltem, ezen a környéken, az anyám is borzasztóan hiányzik megint, mondjuk számítottam erre, meg persze ősz is van, eh, mennem kell sokat futni, az jót tesz, képzeljétek, már kilencven percnél tartok, állati büszke vagyok ám.