A Penny-ben vàsàrolva megüti a fülem a negédes hangú bemondónô felsorolàsa, miszerint a folsav nemcsak a terhes nôknek, a vérszegénység ellen, vagy épp a memóriazavarok javítàsàra szolgàl, hanem a DEPI ellen is jó - mondja mindezt kicsit kuncogva, kicsit feddôn, hàt micsoda úri hunchtsàg ez a depi kérem, nem is vesszük komolyan, kicsi rosszkedve mindenkinek van néha, hàt nem?! Szedjen folsavat, oszt jónapot.
Úristen de ideges leszek ettôl! Szerintem szórólapokon és óriàsplakàtokon és ràdiós közleményekben kéne vilaggà kürtölni, hogy a depresszió egy (sokszor súlyos) betegség, amibôl ugyan ki lehet màszni, de segítséget kell hozzà kérni, esetenként gyógyszert szedni és az egész nagyon kemény meló, keressék fel ezt és ezt a rendelôt, hívjàk ezt és ezt a helpline-t, stb.
Sôt, szerintem az egész lakossàgot folyamatos depresszió checknek kéne alávetni (persze az eredmény annyira durva volna, hogy vilàgos, hogy az ellàtàs összeomlana, ha lépni is próbàlnànak, hogy javítsanak mindenki àllapotàn, szóval ez csak fikció, bocsànat).
Persze ki nem szarja le ezeket a mentàlis betegségeket ugye, az ilyesmi csak hisztériàs, menstruàló nôkkel fordul elô! Nem komoly dolog, csak depi, nevessünk rajta együtt!
Jó, hàt tudom én, hogy nem mindenkinek ugrik ki az apja az ablakon, hogy demonstràlja, hogy a depi akàr súlyos is lehet.
Ràjöttem, hogy ôsz-rajongó vagyok: egyszerûen minden tetszik ilyenkor. A fények, az illatok, a fàk, a csípôs esti hideg, a borongósabb, nagyobb lélegzetû regények, a sétàk, hogy fûtünk és paplannal alszunk, az elképesztôen puha pizsamàm, a macskàk téli teste, a sok-sok krémleves, a még kicsit viràgos, de színes levelekkel borított kert, az ôszi díszem az asztalon, a meleg maci kàvé.
Plusz bónuszként lett egy olvasószemüvegem (fôleg estére kell, mikor màr keresztbe àll a szemem a fàradtsàgtól) és ràkaptam a tavaly karàcsonyra kapott e-olvasóra.
A tegnapi posztot nem rekonstruàlom, szomorú volt és most nincs kedvem semmilyen bànathoz (tegnap lett volna 74 éves az anyukàm).
Na jó, gondoltam bemelegítek a novemberi blogviharra, bár nem könnyű, mert teljesen leszoktam, meglepő. Mondok mindenféle random dolgot, aztán meglátjuk, így kell-e blogolni (haha).
Hétvégén nagy mérföldkő volt az életünkben: elutaztunk Visegrádra a gyerekek nélkül, úgyhogy egy éjszakára itthon hagytuk őket (igazából Marcus kampányolt nagyon, hogy menjünk és húhú, próbáljuk ki, de asszem kicsit csalódott, mikor jobban hiányoztunk a kelleténél), persze én azért sokat idegeskedtem, óránként felébredtem, hangosra állítottam a telefonom, úgyhogy a spam-ek miatt folyton csilingelt, szóval na, senkinek nem ment olyan jól a dolog.
Amúgy egy állóhajón szálltunk meg, az elég különleges volt, ettünk-ittunk, beszélgettünk, volt móka, kacagás, összesen 25 kilométer kirándulás, tök jó volt. Kicsit mondjuk beparáztunk a második túranapon, amikor a Spartacus ösvény elejére kiírták, hogy mennyi egy átlagos temetés ára megfelelő kondiban és felszereléssel induljunk neki, mondjuk tény, hogy nagyon keskeny és majdnem végig egy csinos szakadék mellett halad (és milliók jöttek szembe, "mindenki szembe jön", mondogattam a poént ezerszer) és amikor elengeded a szembejövőket, elég aggasztó néhol, szerintem ha sár van, akkor tényleg életveszélyes, na meg patakon kell átugrálni, köveken egyensúlyozni, fa alatt kúszni-mászni kicsit, de pont ez volt a pláne benne, na meg állati szép ilyenkor, nem győztük tátani a szánkat.
Hétfőn persze már dolgoztunk - Marci Kínába utazik holnap, de azért ma hatig tanít, nem kell elsietni a készülődést -, én épp betanulom az új munkámat.
Kicsit aggasztó, hogy kb mindenki más jogász végzettségű az új munkahelyemen - na jó, a főnököm legalább nem -, jó, hát eddig meg mindenki gazdasági szakokat végzett, aztán mégis elvoltam, mint pénzügyi menedzser az előző munkahelyemen is (tudjátok, a bölcsész megtanulja, ha van elég éjszaka rá), apropó, előző munkahely: ha ez a lehetőség nem hullik úgy az ölembe, mint ahogy ez történt, szerintem úgy felmondtam volna, mint a huzat.
A végén már napi tizenkét órákat dolgoztam (éljen a maximalizmus, amit vénségemre sikerült kifejlesztenem), kb mindenki helyett - a végén az ügyfél fő felelősét már le is hagyták az e-mail-ekről, csak velem tárgyaltak, persze a baszogatást is csak én kaptam így, borzalmas volt, egyszer munka közben rosszul lettem az idegességtől: hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy agyvérzésem vagy pánikrohamom van, aztán valahogy sikerült kifújnom magam a kertben járkálva (én nem is tudom mit csinálnék, ha nem bámulhatnám a kertet időnként munka közben) - de a lényeg, hogy hihetetlen szerencse, hogy el tudtam jönni most. Ráadásul ugye nekem ez az új munkaköröm egy magasabb szint volt a régi cégen belül és csak három hónapig csináltam, szóval esély sem volt rá, hogy váltsak egyhamar.
Nehéz volt amúgy eljönni, lett egy csomó haverom, az indiai projekt menedzser barátnőm meg nagyon szépen elbúcsúztatott az utolsó napon, anyira jó fej volt (egy percet se dolgozott aznap): vett nekem ajándékot, majd elvitt egy kávézóba, meg ebédelni és utána náluk benyakaltunk egy üveg pezsgőt.
A felmondásom utáni héten volt a gyerekek szülinapja, de azt majd legközelebb mesélem el (elutaztunk és tök jó volt az is), most viszont mennem kell tökkrémlevest főzni (az valami isteni dolog, ezen a bizonyos utazáson ettem először és azóta is próbálom rekonstruálni - ja, ha már új élet, hát akkor a normális evés meg a kalóriaszámlálás hozzá alap (a rendszeres mozgást még nem merem elkiabálni).
Na, hát máris buktam ezt az újrablogos dolgot, de van magyarázatom: nyaraltunk vagy három hetet, egyet dögrováson a coviddal töltöttem, aztán mindkét macskának lett valami baja, ami miatt bent kellett tartani tölcsérrel a fején, ilyenkor sok munka van velük (kezelés, almozás, siránkozás), elviselhetetlen meleg volt és plusz bónuszként annyit dolgoztam/dolgozom, mint egy barom. Szeptemberben a gyerekek elkezdték az iskolát, akkor is mindig van sok szívás, meg elkezdünk fél hatkor - hatkor kelni, OMG.
Persze most épp ráfordultunk a célegyenesre, mert szeptember 27-ig dolgozom, de eszméletlen sok szar van, plusz tanítom be az utódomat. Szóval most is csak ilyen távirati stílusban, a becsület kedvéért próbálkozom, de igyekszem, igyekszem.
Hahaha, felvettek. Pedig én csak hobbiból interjúztam, gondoltam úgyse lesz az egészből semmi.
A sztori amúgy az, hogy egy kolléganőmmel néha dumálunk; még sose találkoztunk élőben, de mikor jött a céghez, akkor azt a rendszert kezdte használni, amit nekem jó nehéz volt megtanulnom, mert durván nem felhasználóbarát, így gondoltam, segítek, elküldöm a jegyzeteimet, aztán ezután összebarátkoztunk, beszélgettünk néha.
Szóval szokás szerint írtam neki, hogy mi a kotta, ő meg mesélte, hogy mivel szigorítják a bejárást a cégnél ősztől, ő most jelentkezget máshová, például a férje cégéhez, ami tök szuper és egy csomó pénzt ígértek. Na, gondoltam, hümm, végülis a csomó pénz az jól hangzik, gyorsan elkértem a linket, jelentkeztem, majd írtak másnap, hogy nem engem választottak, blabla. Nade.
A semmiből egyszer csak jött egy e-mail, hogy van itt viszont ez a másik meló náluk, ez nem tetszik-e...hát mondom, ha tényleg annyi pénz, mint amiről tudok, akkor de (nem, nem ezt mondtam), aztán lezavartuk két nap alatt az interjúkat, harmadik nap meg szóltak, hogy mehetek, egy rakás pénzért (jó, na, az eddigihez képest; azért nem bankigazgató leszek). A kolléganőmet nem vették fel sajnos, emiatt szomorú vagyok, de megadtam a férjét, mint ajánlót, legalább kap utánam pénzt, az is valami.
Úgyhogy wow. Október 7-én kezdek, előtte még elmegyünk megünnepelni a gyerekek szülinapját ide, remélem, nem lesz túl gagyi, 14 éves korig, pontban a születésük napján ingyen van, úgyhogy a 14. szülinapjukra ezt találtuk ki, na meg akkor már biciklizünk egyet a Fertő-tó körül (mi is bicikliztünk Marcival tavasszal, mikor a gyerekek osztálykirándultak), meg persze körülnézünk a környéken, szuper ott.
Haha. Tulajdonképpen nem is érdemes ezt a blogot olvasni, mert nagyon egyszerû a képlet: vagy interjúzom, vagy szerelmi bànatom van - ez utóbbi szerencsére hosszú ideje elkerül, az àllàsinterjú viszont örôk.
Elmesélem majd, ha túlleszek rajta, az egészbe megint csak úgy belecsöppentem.
"It's always the mother's fault, ain't it?" she said softly, collecting her coat. "That boy turn out bad cause his mama a drunk, or she a junkie. She let him run wild, she don't teach him right from wrong. She never home when he back from school. Nobody ever say his daddy a drunk, or his daddy not home after school. And nobody ever say they some kids just damned mean. ...
(Lionel Shriver: We need to talk about Kevin)
A mi cégünk egy anyuka cég: nemigen van olyan dolgozó, akinek nincs kisgyereke (és itt vicces és teljesen egyedülálló módon a gyerektelenek vannak hátrányban bizonyos szempontból) és elég egyértelműen úgy látom, hogy aki itt megmarad, azt a lazaság, a home office és a gyerekekkel szembeni elképesztő tolerancia tartja itt a szar fizetések ellenére.
Mert ha például beteg a gyereked simán otthonról dolgozhatsz (na meg amúgy is), de nyugodtan mehetsz táppénzre is, ha vinni kell a gyereket, rohanni érte suliba, oviba, semmi gond, elengednek, nyáron kivehetsz sok hetet egybe, gyes után simán visszavesznek és úgy általában: elmehetsz bárhová, nagyjából bármikor (oké, vannak szerencsétlen munkakörök, ahol ilyet nem lehet, de a legtöbb anyuka nem azokban dolgozik)*.
És azért, mert most nagyon nagy számban dolgozom anyukákkal, az anyák közötti ellentét/rivalizálás, vagy nem is tudom minek nevezzem, újabb rétegét vettem észre. Mostanában gyakran hallom - és szinte látom is a legyintést, amikor beszélgetünk -, hogy "neked könnyű, mert már nagyok a gyerekeid". Oh well.
Jó, hát persze, bizonyos értelemben - például logisztikailag - valóban sokkal könnyebb, mint régen (megjegyzem azért én is végigcsináltam dupla gyerekkel az összes kötelező szívást, megspékelve egy folyton utazó férjjel és pár év külföldi élettel, plusz kihalt családdal), de amikor megkapom, hogy ez már móka, kacagás, akkor azért szívesen elmesélném, hogy most vannak azok a problémák, amikre nagyjából nincs egyáltalán ráhatásom: például azt, hogy a gyerekeim láthatóan hulla magányosak - többek között azért basszus, mert nem igazán találnak olyan embert - a válogatott gyerekek között, az állítólagos elit iskolában sem -, akivel normálisan szót lehetne váltani és ne egy öt éves értelmi és érzelmi szintjén lenne (ez biztos nagyképűen hangzik és gondolom valóban túl nagyok az igényeik és az érzelmi intelligenciájuk, de sajnos ez van).
Vagy azt, hogy semmit nem tudsz tenni amikor reménytelenül szerelmesek (a sok beszélgetésen kívül persze). Vagy azt, hogy egy folyamatos küzdelem az élet, amikor az ember az internettel felnövő gyerekeket nevel (és bizony, bizony, muszáj folyamatosan beszélgetni a pornóról, a közösségi médiáról vagy egyáltalán, a rengeteg képernyőidő hatásáról). Vagy azt, hogy a kamasz gyerekeidnek lehetnek esetleg öngyilkos gondolatai is - amiket akkor oszt meg veled, ha mázlista vagy és időben elkezdtél vele baromi sokat beszélgetni és egyáltalán érdemesnek tart arra, hogy hozzád szóljon.
Szóval ja, nagygyerek nagy gond, vagy nem is tudom hogy mondjam...mert én nagyon élvezem amúgy, hogy ennyire jóban vagyunk és sokat beszélgetünk, szeretek mindenfélét csinálni velük, de sokszor borzasztó nehéz, főleg a tehetetlenség ezekben az ügyekben.
És persze a másik, amivel meg kell küzdenem nekem személy szerint (de biztos más is jár hasonló cipőben) - a betegesen nagy empátiám mellett, ami miatt kicsit én is belehalok minden fájó ügyükbe -, az a bűntudatom. Hogy biztos miattam ilyenek, én mutatok rossz példát, nekem rossz a genetikám, miattam nincsenek barátaik, miattam nem elég rezíliensek, miattam túlérzékenyek, nem vagyok velük elég kemény, túlságosan belefolyok az életükbe, stbstb.
Egyszer, még jó régen, mikor híre-hamva sem volt a gyerekeimnek, de egy normális kapcsolatnak sem az életemben volt egy gimis osztálytalálkozónk, ahol elég sokat beszélgettünk az osztályfőnökömmel és ő mondta, hoy óriási dilemma neki, hogy a mainstream kultúra mentén nevelje-e a gyerekét és ültesse minden este a Barátok közt elé (akkor még az volt a fertő, vicces), hogy részt tudjon venni az osztály beszélgetéseiben másnap, vagy adja azt, ami belőle ösztönösen jön és amivel viszont simán furcsa csodabogarat csinál a gyerekből (mert mondjuk önszántából a Karamazov testvéreket olvassa a gimi büféjében - true story).
Ez annyiszor eszembe jut azóta és hát sajnos az a válaszom, hogy nem tudsz önmagaddal szembemenni: ha te a Karamazov testvéreken szocializálódtál, akkor ennek mentén fogod nevelni azt a szerencsétlen a gyerekedet és mikor eljön az ideje, az emojikkal kommunikáló farkasok közé veted.
Ha szerencséd van, akkor persze a gyerek mindenből felcsipegeti a szükségeset és ügyesen alkalmazza a különböző szituációknak megfelelően - de az ilyesmi, úgy képzelem olyan ritka, mint a lottóötös.
* mekkora jó cég ez már, most hogy így belegondolok
Valakinek beszéltem a blogról a minap és feltámadt bennem a vágy, hogy írjak megint néha, meglátjuk hogy megy. Nagyon durván leszoktam róla, szóval igyekeznem kell újra feltámasztani az addikciót.
Ilyenkor az embertől mindig visszatekintést várnak, tudom, tehát: minden fasza.
Jó, hát nyilván viccelek, mert van mindenféle first world problem az életünkben, kezdve az én pénzügyes munkámmal (pénzügyes bölcsész, hahaha - amúgy egész jó kis karrierem lett itt a multinál, persze az önazonosság kérdését örökre el kell napolnom miatta -, ami önmagában is egy röhej, de összességében tényleg minden oké).
Marci épp a kengurukkal konferenciál Ausztráliában; mert hát nem elég a sörözős, síelős és fürcsikézős konferencia, kell egy koalás is, mi meg itt dekkolunk a száz fokban - jó, hát most épp azért nagyságrendekkel boldogabb vagyok a süvítő széllel, de nyilván nem lesz ez mindig így. Én, az elkényeztetett nőszemély a nyaralást is utálom: ez az állandó hiszti, hogy mikor hova menjünk, kivel, mosás, pakolás, folyton valami kötelező program, a küszködés a mindennapos főzéssel, mikor mindig mindenki itthon van, a nap meg csak süt könyörtelenül, oh jesus.
