in memoriam SZNOL*

Amikor még SZNOL-lal éltem együtt - aki megvan azér most is, csak lappang én meg simán kiröhögöm amikor aktívvá akar válni -, akkor mindig mindent a végtelenségig kuszáltam és dagonyáztam a zűrzavarban; nyilván rettentően unatkoztam és valószínűleg nehezen szakítottam a kamaszkorommal. Aztán szép fokozatosan rájöttem, hogy a nagyoperák nem teszik izgalmassá az életet, nem leszek tőlük egyedi vagy érdekes, inkább

Na nem. Annyit gyepáltam már ezt a témát, hogy kiráz tőle a hideg, szóval long story short: nem bánnám ha csak férfiak élnének a világon. Módosítok: egyenes, gerinces, döntésképes férfiak, akik a kocsmában két pofonnal intézik a vitákat, aztán némán bámulnak a piájukba tovább.
Az egyszerű szép, mosmitnéztek?
Na megyek, hallgatok egy kis italodiszkót, hátha helyreáll a lelki egyensúlyom.








*A Szép Nagy Orosz Lelkem, rimembör?



PS: Egyébként szerintem azóta nem bízom senkiben, mióta két éves koromban a bölcsis néni be akart rakni a pöcegödörbe.
(Italodiszkó helyett Portishead, minőségi csere, nemde?)

fyi

Azt gondolnám a magamfajta önelégültről (aki ugye titkon úgy képzeli, hogy ő szarta a világot), hogy semmi önirónája, de tegnapi szánalmas félrefordításom után meg kell állapítanom, hogy viszonylag egészséges énképpel rendelkezem: még most is könnyesre röhögöm magam, ha eszembe jut amit képes voltam leírni; olyan hatalmas butaság volt, hogy tulajdonképpen el kéne költöznöm a világból szégyenemben.

M&M

Mo: azt álmodtam, hogy hazajössz és elmeséled, hogy egy nő meztelenül ül az olasz órán és ez mennyire jó, én meg ezért bosszúból a john-nal dugtam
(ez most itt kötőjeles vagy sem?)

Ma: anyad

blogot írok, székre állok

Nincs viccesebb, mint az a blogger, aki a blogjában lelkendezik, hogy mostanában nincs ideje (kedve, lehetősége, ereje, vatevör) írni és ez mily csodás. Töröljed akkor, bazme
Nem kell blogot írni, kiscicáim, csak szólok.

"adatszegény közösség"

Lehet, hogy mindenkinek el kéne tűnnie ahhoz, hogy végre kiderüljön róla az igazság, tudjátok, a recept szerint mondjuk menjünk fel egy hídra, aztán ne jöjjünk le többé. Vagy persze lehet, hogy valakit el kell tüntetni ahhoz, hogy kiderüljön róla az igazság. (Mondjuk az egy érdekes kérdés, hogy például egy eltitkolt abortusz mennyivel nagyobb igazság mint egy világgá kürtölt diploma, nade.)
A világ, a rendőrség, a média úgyis azonnal vájkálni kezd az égvilágon mindenben, ami az eltűnthöz tartozik: fotók, mélek, levelek, sms-ek, ruhák, aztán ha egyszer meglesz a nyomorult, itt fog állni a világ előtt kitárulkozva és még a sarki zöldséges is pontosan tudja majd, hogy mikor csináltak róla amatőr pornóképeket, hány pasija volt párhuzamosan, mennyi pénz volt a bankszámláján, mikor volt utoljára hasmenése, volt-e valaha depressziós és mennyit iszik egy-egy buli alkalmával.

Hümm. Vajon kinek mennyire lenne kínos eltűnnie?

helyzetjelentés

Álmomban nemcsak szörcsögve hörögtem, de az agyam vad tevékenységet végzett: István felesége voltam és vagy tíz szeretőt tartottam; hát igen, annak idején a kapcsolatunk valóban nem volt igazán kielégítő, merhogy úgy öt évig nem éreztem semmit ha megcsókolt vagy hozzám ért, ne forgassátok a szemeteket, régi történet, most nem fejtem ki mit miért és minek, meg ezt a többi unalmas izét. Igazság szerint nagyon nyomasztó volt az a sok ember körülöttem egész éjjel, remélem ma sikerül azt álmodnom, hogy darusként dolgozom egy építkezésen és tök egyedül ülök abban a fasza kis fülkében vagy mittomén.
Btw ma megbeszéltük, hogy széttrancsírozzuk a macskát: az a végzete, hogy elviselhetetlenül aranyos, szép, puha és selymes.
Az undort olvasom, éljen a január, éljen 2009.

Kedves tévénéző gyerekek!

Még mindig nem tudom eldönteni, hogy bátor, gyáva, gonosz vagy önző vagyok, illetve esetleg ezek förtelmes keveréke.
Azt hiszem életem legnehezebb döntéseit hozom itten egymás után, ráadásul rosszalló tekintetek kísérnek az úton, nem könnyű, de csinálom, my way meg minden, ugyanakkor persze rágom magam rendesen, rémálomban nyöszörgök éjszakánként, egyre kevésbé van kedvem elmagyarázni, hogy mit miért és hogyan, persze lehet, hogy végül nemcsak megégtem a seggem, de a bűntudattól se tudok majd szabadulni, fogalmam sincs.
Azt se nagyon tudom, hogy ki mit csinált volna a helyemben, persze ilyenkor mindenki kurva okos, mindenki pont fordítva csinálná mint én, elméletben mindenki racionális és dehogyis érzelmi lény, csakhát amikor hirtelen választani kell, akkor az embert elhagyja a ráció, btw ez egy szép kövér morális dilemma, valami buta bölcsész szakon rághatnák egy kurva unalmas szeminárium keretében fél éven át, új mantrám van egyébként, nemtom mondtam-e már: az életben mindent úgy kell elfogadni ahogy jön, ne tegyél bele energiát, meg kisfaszom, az egyik tanítványom azzal vigasztalt, hogy a bátyám is külföldön volt, amikor az anyánk meghalt, az élet nem állhat meg, aztán egy grimasz kíséretében elismerte, hogy rohadt egy helyzet amiben vagyok, persze a hibás most is én vagyok: ha annak idején illedelmes huszonhárom éves módjára pottyantottam volna mondjuk úgy három gyereket, akkor ugye minden kurva egyértelmű volna: a gyerekek mindenekelőtt, punktum. De a szerelemért elhagyni a beteg anyámat, az erkölcstelennek, illetlennek, nevetségesnek hat (csak megsúgom, hogy egészen addig van ez így, amíg kívülről nézzük), merhát ugye elméletben mindenki erős, morális lény, mindenki kurvára tudja a frankót, én csak küzdjek mindennel egyedül, elvégre tavaly többször azt mertem mondani, hogy egyedül jó, hogy a kapcsolatok borzalmasak, ezért nekem mosmár nincs jogom máshoz soha többé.
Na. Moralizáláson kívül azért mással is foglalkozom: négy kiló csirkenyakat hurcoltam el Triesztig (a tecsós néni háromszor kérdezett vissza döbbenten: négy kiló? Nektek bevallom, hogy ötöt akartam, de azt már tényleg túlkapásnak éreztem volna) és holnaptól a Marcival egymáson röhögünk majd egy nyelvtanfolyamon.

"I-I-I feel that life is-is divided up into the horrible and the miserable"

Nem értem mért nincs minden iskolában mindenki számára kötelező halál és veszteség óra.

Ismételjük át a leckét

2007-ben két dologra jöttem rá összesen: nyáron meleg van, télen hideg.
2008-ban az élet annyira összekuszált mindent, hogy ismét csak azt tudom mondani, amit párszor már leírtam: nem az a furcsa, ha az emberek megőrülnek. Az a furcsa, ha nem.
Úgyhogy savas kád helyett jövő karácsonyra inkább kitartást, életerőt és egy kis megkönnyebbülést kérek díszdobozban, köszi.

kisült-e már

Az ugye azér elég sokatmondó, hogy Lucától az Emberkísérletek a náci haláltáborokban című könyvet kaptam ajándékba karácsonyra - igazán nagyon köszönöm, bár egy kicsit morbid megköszönni egy ilyen ajándékot: a hősi időkre emlékeztet, amikor a kocsmában a vodkasört a kedves egészségedre szófordulattal nyújtották át nekem -, az előbb el is mélyedtem az Élő emberek fagyasztása című részben, nem is tudom, jövő karácsonyra gázkamra makettet vagy savas kádat kérek szépen, ez egy igen igen kemény, kemény világ, mosmitnéztek.