ahogy a dolgok vannak

Nem értek egyet a "tíz hónap pokol" elmélettel. Szerintem már most, hat hónap után egész jó ez az ikrezés, semmiképp nem mondanám, hogy pokoli. Jó, estére marha fáradt vagyok, meg van velük elég munka, de most már segítség nélkül is teljesen jól megy minden, abszolút rutinos lettem, a babák mellett már van időm főzni, takarítani, sőt, újabban tornázni - és persze blogot írni - is. Szóval jó volt a segítség, de mostanra pont tök jó velük egyedül napközben: azt csinálok amit akarok, akkor tévézek, netezek, olvasok, mosogatok, főzök és eszem, amikor akarok, akkor megyünk sétálni, mikor kedvem van, szóval függetlenek lettünk végre.
Esténként a kedvenc sorozatgyilkosos butaságaimat nézem vagy olvasok, meg aztán új szokásunk, hogy borozunk a teraszon, nagy királyság. Képzeljétek, itt már annyira nyár van, hogy a légkondi bedöglése teljes elkeseredésbe taszította a családot - na jó, a babák marhára élvezik, hogy egy szál pelenkában fetrenghetnek egész nap, mi viszont dögledezünk az undorító párás hőségtől.

hímnem, nőnem

És a férfiak szoktak lelkizni is ha együtt vannak?
Hát...nem nagyon.
Ja, igaz, a férfiaknak nincs is lelke...

Marci tegnap megint az új barátaival lumpolt. Egy ideje azzal cukkolom, hogy nekem mindig van valami homoerotikus a férfi barátságokban. A nők, az tiszta sor: ők mindig utálják egymást, akkor is, amikor állítólag nem. De a férfiak...ők igazán barátkoznak. Na jó, persze olyan férfiasan, női szemmel kissé hidegen, csak az együtt űzött tevékenységekre koncentrálva, de mégis: köztük sokkal nagyobb az összetartás, a lojalitás, aa...szeretet.

"Jön a tavasz, megy a tél, barna medve üldögél: - Kibujás vagy bebujás? Ez a gondom óriás!"

Még azt akarom mondani a gyerekes dologgal kapcsolatban, hogy igen, még mindig gyakran eszembe jut, hogy úristen nincs időm magamra, úristen ez így lesz örökké. Aztán leintem magam: vagy 20 éven át mást se csináltam, mint magammal foglalkoztam, elég is már ebből. Nem kell folyton magunkkal foglalkozni.
Ja, meg ez az önzés téma is érdekes, persze nem jutnak előre benne sosem, mindig csak azt ismételgetik, hogy mindenki önző, az anya is, mert a nyeresége a gyerek mosolyából, boldogságából, stb van. Minek így felfújni ezt, nem értem. És ha mindenki önző, akkor mi van? Az egész csak definíció kérdése, nyilván. Nem, ez se korszakalkotó gondolat, ahogy mondjátok. Nem baj, korszakalkotó gondolatokból is van egy rakás...Nemtom. Nem akarok se korszakalkotó, se nemönző lenni. Semmi ilyesmit nem akarok. Jól akarom érezni magam úgy, hogy a környezetemnek is egész sok örömet okozzak. Szerintem egész jól hangzik.

Feljegyzések a nyárspolgárok házából

Hú és ha lesz végre bébisztitterünk, akkor mehetünk squasholni hét közben, hétvégén meg moziba vagy kajálni valahova...
Hát igen, ezentúl így élünk...squasholunk, étterembe járunk, aztán bekrémezve, eltartott kisujjal fekszünk a nászi ágyban...

"I wanna rock and roll all nite and party every day"*

Na, egyelőre vége a nyugis éjszakáknak: mióta Léna rájött, hogy mozogni jó, azóta éjjel is egyfolytában mozog, átfordul, oldalra gurul, beleütközik az ágy rácsába és ilyenkor jó esetben hangosan gagyarászni kezd, rossz esetben üvölteni. Ma éjjel vagy háromszor-négyszer kellett vigasztalnom, nyugtatgatnom, visszagurítanom, pedig eddig nagy mázlink volt velük, este nyolctól reggel nyolcig nagyjából nyugi volt.
Aztán már akartam írni erről az anyaság kérdésről is, merhogy a Velveten volt nagy kommentelés gyerek-nem gyerek témakörben, én meg érintve érzem magam, merhogy azelőtt sose akartam gyereket igazán. De azt hiszem valahogy úgy van ez, hogy ha az ember biztonságban érzi magát és igazán szerelmes, akkor úgyis akar majd előbb-utóbb, éppen azért, mert kell neki egy (két) "darab" abból az emberből, akivel együtt él.
És igen, azt hiszem gyerekkel tényleg szebb az élet: sokkal viccesebb, érzelmesebb, tele van gyöngédséggel - persze egy csomó idegbaj és korlát és nehézség, de azért egyedül is vannak ezek, csak máshogy persze. Emlékszem, mikor megbeszéltük, hogy akkor legyen gyerek, aztán pár nap múlva szépen terhes is lettem, na, akkor iszonyúan megijedtem, hogy most mi lesz. Bőgtem is egy csomót, meggyászoltam a régi életemet. Ráadásul a terhességem is különösen brutális volt, szóval az se segített a boldog babavárásban...Aztán a szülés után az első három-négy hónap is nagyon kemény volt, folyton csak azon gondolkodtam, hogy úristen, ez már mindig így lesz, sose lesz időm semmire és senkire, én már folyton csak anya leszek.
Szerencsére az ember szép lassan megnyugszik, beletanul, a babák egyre emberszerűbbek, nőnek, elkezdenek éjszaka aludni, nevetgélnek, kommunikálnak, az ember egyre közelebb kerül hozzájuk, egyre jobban szereti őket és hiába közhely, de van abban valami, hogy ha valamelyikük rám mosolyog, azonnal elolvadok a boldogságtól és az az igazság, hogy már önmagában ezért is abszolút megéri.







*általában kórusban adjuk elő ezt Lénának, ez a nótája - igazán illik az izgága, nyughatatlan természetéhez.

hívás a gyógyszertárból

Hi, can I talk to Lena or Marton Kormos?
Well...huh...they are only six months old, but you can try of course...

(s)iker vol. 2871444

Ma: Léna, ne rugdosd a Marcika fejét!
Mo: Akinek ikertestvére van, annak hozzá kell szoknia a családon belüli erőszakhoz.

Kedves tévénéző gyerekek!

Mostanában lesz öt éves ez a blog, szeretem őt, sőt, szeretem az olvasóit is (úgy majdnem mindet, khm...)...de most komolyan: azt hiszem, már elég kevés ismerős olvassa, viszont annál több ismeretlen talált rá ezért vagy azért. Persze tudom én, hogy sokakat ingerel, mert sokszor indulatos és gonosz és kritikus vagyok, de azért mindig meghatódom, mikor végiggondolom, hogy évek óta gyakorlatilag ismeretlen (de virtuálisan már egy ideje természetesen ismerős) emberekkel váltok leveleket a blogom kapcsán és ez nagyon szép, nagyon jó.
És igen, kommentek nélkül is szeretek blogolni, pedig eleinte nem hittem volna, hogy jó lesz. De az. Nagyon felszabadító, hogy nem kell nagyon vigyáznom, hogy mit hogyan írok és egyáltalán nem kell soha magyarázkodnom, hogy mi mit jelent. Szerencsére a többség (főleg aki fikázódni és kötözködni szeret) lusta levelet írni, úgyhogy csak kedves olvasók írnak kedves e-maileket.

"volna, volna,volna"

Ha az apukám élne, reggel felhívtam volna hogy elmeséljem, a babák ma fél évesek, Léna már az ágyban is kezd forgolódni, nemcsak a járókában meg a nagyágyon, Marcika meg tegnap iszonyú balhét csapott: valami délutáni ökörsütés-hejehuja volt Marci egyetemén, úgyhogy elmentünk babástul, végre megismerkedtem újdonsült haverjaival, söröztünk, kicsit beszélgettünk, a babák ezalatt aludtak, de szegény Marcika hirtelen felébredt, hangos zene szólt, gondolom megrémült és csillapíthatatlanul zokogni kezdett - egészen addig ordított, míg haza nem jöttünk és el nem aludt, evés közben is üvöltött, piszkosul megfájdult a fejem, nehéz dolog az anyaság, babákkal szórakozni meg gondolom reménytelen, nem is tudom, mit képzeltünk.
Aztán elmesélném neki azt is, hogy ebben az egészben a legnehezebb az állandó kötöttség, az, hogy nincs szabadnap, nincs esti mozi, nincs tovább alvás, nincs nem etetés, nincs Marcival levés, igen, a legnehezebb az örök szolgaság, ami persze jó is, mert nagyon jó a babákkal, csak hát mégis...nem egyszerű, ha az ember hosszú évekig szabad volt, mint a madár.
Elmesélném még neki, hogy kaptunk megint rengeteg ruhát ajándékba, meg menő etetőszékeket, hintát, mindenféle játszóizét, pelenkát, több tonna popsitörlőt, az itteni emberek hihetetlenül jó fejek, ezt ismételgetném...elmesélném aztán azt is, hogy szenvedek attól, hogy meghíztam, az isten verje meg, de vicces módon a terhesség után, hát igen, a sok éjszakai meg nappali zabálás a kialvatlanság ellen, meg hogy életben maradjak, meghozta gyümölcsét (bezzeg ha még mindig okádnék), szóval össze kell szednem magam és mozogni, nem enni, jézusom, de utálom én ezt az egész küszködést, mert enni jó, heverészni jó, meg tény az is, hogy az élet elég egyhangú itthon, viszont evéssel izgalmasabbá tehető...amúgy meg természetesen lusta vagyok, de valójában egy pillanatig sincs időm lustálkodni: a 24 órás szolgálat azért elég kemény.
Aztán nyilván kérdezne Fanniról, aki végre megint eszik csirkenyakat és már nem depressziós, viszont időnként minden átmenet nélkül lepisili a falat (!!)...
Elmesélném még, hogy rászoktam az online vásárlásra, ami nemcsak olcsó és gyors, de valahogy állandó karácsony-fílinget teremt: az ember nap mint nap izgatottan várja a szuper kis csomagjait. Legutóbb súlyzókat és Gőgös Gúnár Gedeont vettem az Amazonon, boldog vagyok.
Felhívtam volna az apukámat, ha élne, elmondtam volna neki, hogy nagyon hiányzik. Azt hiszem kezdem felfogni, hogy mi történt és néha annyira fájdalmas, hogy legszívesebben kitépném a szívemet a mellkasomból.

tavaszi fogyókúra előtt

Állandóan megy a duma arról, hogy miért híznak az emberek, jóléti társadalom, stressz-evés, blablabla, de az igazságot még sosem mondta ki senki: egyszerűen az a helyzet, hogy iszonyatosan jó egészségtelen ételeket két pofára habzsolni. Ilyen egyszerű. Persze lefogyni aztán reménytelen, meg jön a bűntudat, mozogni kell folyton, meg koplalni, eh...

Á, kéne egy bélféreg, az mindent megoldana...kollektív bélféreg, ájmín.