kedd, augusztus 16, 2011

"dö lájf iz hárd"

Kezd rémálomszerűvé változni ez a kis pesti buli: először is betegek vagyunk mindketten, nekem teljesen elöntötte a takony az agyamat, fáj a torkom, alig bírok beszélni - gondolom a babák majd a repülőúton lázasodnak be vagy ilyesmi, már várom előre az újabb kellemességet...
Aztán Dé (vad)macskájára kell vigyáznunk két napig csukott ablaknál (milyen jó is ez a baciknak) - és még nem is a csukott ablak a legrosszabb, hanem az, hogy a macska ádáz pofával, vadász pózban figyeli a babákat, mi meg rettegünk, hogy nehogy arcon csapja/karmolja egyiküket, szóval most végképp nem lehet őket egyedül hagyni egy percre sem, csodás, gondolhatjátok...
Ráadásul hullafáradt vagyok és csütörtök hajnalban háromkor kelünk és az új babakocsi se ki, se be nem fér sehová, úgyhogy mindig annyira idegesek leszünk séta előtt és után, hogy én azonnal el akarok válni, Marci meg szeretne megsemmisülni (néha fordítva; időnként egyébként elmerengek, hogy az ikresek házassága rövidebb ideig tart-e mint a többi házasság; most viccelek ezzel, de tényleg iszonyú sok stresszhelyzet van a babák miatt); ja, amúgy meg az itteni gondnok egy kígyó klasszik: egészen addig nagyon tetszettek neki a babák, amíg ki nem kellett nyitni az ikerbabkocsi miatt az ajtó mindkét szárnyát...asszem, hogy a gondnok-embertípust utálom a legjobban egyébként: nem tudnak semmit (szerintem írni-olvasni se), csak mások után szimatolni, meg acsarkodni a lift, a szemetes és a kapu miatt.

hétfő, augusztus 15, 2011

2008.08.18.

Szóval az úgy volt, hogy a harmadik randin összeköltöztünk.
Nem, nem, mer az első nem randi volt, hanem bloggertalálkozó.
Jó, tehát a második randin összeköltöztünk. Na, jó, de az első randi négy napig tartott akkor, mikor kijöttél hozzám Londonba, nem?
Hát igen, végülis...
És két hónapja ismertük egymást mikor elköltöztünk Triesztbe. Aztán mosmeg tessék (itt jelentőségteljesen Lénára és Marcikára mutattam)


És csütörtökön lesz három éve, hogy megismerkedtünk. Na mivel ünnepeljük, na mivel? Bizony, eltaláltátok: négykor kelünk és megyünk Houstonba, ollé.
És, hogy ne legyen nagyon uncsi az élet, két hét alatt új lakást kell találnunk, hogy kedvenc tevékenységünket (költözés) gyakorolhassuk.
Szeretem a változást meg az izgalmakat, de egyszer szívesen kialudnám magam még ebben az életben...

Anna öreg

Szóval az van, hogy voltunk ugye a Szigeten és bekeveredtünk mindenféle (állítólag jobb sorsra érdemes) kutyaütő alternatív zenekarok koncertjére és én a csontjaimban éreztem az iszonyt az egész fílingtől: a nyomorult énekestől, aki berúgva-beállva sikítozta a mélyértelmet, az énekes mögé vetített nagyon különleges kisfilmtől, ami még jobban sulykolta a mélyértelmet és persze a rajongóktól, akik ordítva visszhangozták azt a bizonyos mélyértelmet.
Az ilyen énekeseket a koncert utáni napon egy nagyjából üres, hideg körúti szoba-konyhába képzelem (és akkor még jól is jártak, mer Kalapács Józsit nyilván Kőbányán helyezem el), ahol megszáradt vajas kenyeret majszolnak és romlott vörös bort iszogatnak maguk elé meredve, lyukas pizsamában, mezitláb, másnaposan.
Jó, mondjuk az is igaz, hogy utoljára 14 évesen éreztem borzongató örömet ilyen koncerteken - öreg voltam mindig vagy nem velem van a baj igazából, hát ki tudja ezt.

vasárnap, augusztus 14, 2011

Kedves tévénéző gyerekek!

Azért szerencsére nem mindenki undok és rosszkedvű, mert a családunk meg a barátaink iszonyú helyesen barátkozn(t)ak a babákkal, ez az egy, amiért érdemes itt lenni, mert amúgy Budapest büdös, koszos, mindenki undok, rosszkedvű, kisstílű, stbstb, tudjátok, a szokásos negatív szövegem, igen, igen, ez az ami miatt itt tart ez az ország, na.

Van amerikadrím

Te, akkor nem próbálunk zöld kártyát szerezni?

Tudom, hogy most utálni fogtok, de már nagyon szeretnék visszamenni. Itt büdös van, undok, rosszkedvű emberek és kellemetlen fíling.

péntek, augusztus 12, 2011

Sziget 2011

Tudom, hogy monomániásnak tűnök, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy pár hónaposan ezek a mohikán frizurás, rusnya, büdös punkok is rágókarikával meg csörgővel múlatták az időt.

csütörtök, augusztus 11, 2011

bezzegamerika meg a nyaff

Én nem akartam bezzegamerikázni, de azér most kikívánkozik belőlem a bezzegamerika, merhogy a Rossmannban úgy kifizettették velem a leejtett bébi papit, mint a huzat, Houstonban meg egyszer egy egész polcnyi sört lesodortam és összetörtem, aztán még a takarító kért bocsánatot, hogy arrébb kell mennem, amíg feltörli a sörtócsát...Egyébként meg már megint gyászos (szó szerint) a hangulatom és egyszerűen nem lehet elmondani, amit érzek, mittomén, az a szívkitépős érzés gyötör már megint (még mindig), itthon mindig ez van, menjünk már vissza, elég volt, köszönöm a lehetőséget - hiába, az ilyen Nagy Romantikus Lelkek (ne röhögjetek, ez én vagyok, minden látszat ellenére) mindig elvágyódnak mindenhonnan.

szerda, augusztus 10, 2011

ahogy a dolgok vannak

Hááát...nehéz itthon. Fárasztó, nincs meg az eddigi rutinunk, Marcival még az eddiginél is kevesebbet vagyunk kettesben, szóval nyaralásnak nem mondanám, ráadásul a babák most kezdenek nagyon megelevenedni; úgyhogy ez a mostani látogatásunk inkább a családnak szól, nem a mi kikapcsolódásunkat szolgálja, persze azért gondoltuk, hogy így lesz...
Azt persze nagyon jó volt látni, hogy Marci családja mennyire szerette őket, mindenki nagyon kedves volt, a babák meg állati jó fejek, fegyelmezettek, nagyjából szó nélkül katonásan alszanak mindenhol, nem is féltek senkitől, vigyorogtak, barátkoztak sokat, szóval minden rendben volt, csak én sírdogáltam kicsit szegény Marcinak: mikor az apukája kijött elénk a reptérre, majd megszakadt a szívem, mert értem már soha nem jön sehová senki...Azért nem csak szentimentális érzéseim vannak a családom iránt, hanem igen gyakran gutaütés közeli állapotba kerülök például a halálesetek kapcsán felmerülő problémák miatt, de éjszakánként félálomban mindig megbeszélem magammal, hogy mosmár higgadt leszek.
Egyébként meg nem vagyunk kispályások, mer felmondtuk az albérletünket, hogy majd ha visszamegyünk, két hét alatt megtaláljuk legújabb álmaink otthonát - igen, bizony, megváltoztak az álmaink, van egy rakás gyerekünk, húha...

szerda, augusztus 03, 2011

"én most azonnal meg akarok semmisülni"*

Nem értem miért nem alkalmazták kínzásképpen annak idején a lágerekben a Houston-Budapest út megtételét - persze szigorúan két tíz hónapossal.










*ezt mondogattam, mikor Marcika alvás helyett úgy nyüszített a repülőn, mintha kínoznák...