És ha már szó esett a tanárságról: jó ideje folyamatosan azon szorongok, hogy mikor és hogyan és mit fogok én újra dolgozni.
Állítólag Amerikában annyira vacak a helyzet, hogy az embereknek még úgy sincs munkájuk, hogy bármit elvállalnak - úgyhogy könnyen lehet, hogy még egy McDonald's-ban sincs esélyem, nagyszerű.
Nem mintha ilyen helyen szeretnék dolgozni (ha már diplomáztam, legyen legalább egy aktatologató munkám, mer az milyen jó már (nem)), ugyanakkor fogalmam sincs, hogy mire van itt lehetőségem és persze azt sem tudom, hogy számít-e bármit, hogy van magyar diplomám. Persze az is jó kérdés, hogy egyáltalán itt maradunk-e és ha igen, meddig, az egész élet annyira bizonytalan, hogy lehetetlen tervezni.
Az angoltanárságot én már otthon sem akartam nagyon erőltetni (egyszerűen elegem lett a bizonytalan megélhetésből meg a megbízhatatlan tanítványokból és lemondott órákból), itt meg ugye nyilván korlátozottak ezzel a végzettséggel a lehetőségeim (de ha hiszitek, ha nem, vannak itt is nem anyanyelvi angol tanárok, bár ez engem is meglep).
Sokat gondolkozom azon, hogy tanulok valamit, valami egészen újat, de a legolcsóbb tanfolyamok és online kurzusok is iszonyatos összegekbe kerülnek, nagyon kiábrándító. Egyelőre persze itt a babázás, de azért nem szeretnék örökre itthon ülni, bár kétségtelen, hogy nulla önbizalmam van most, hogy több mint három éve nem dolgozom; jelenleg el nem tudom képzelni, hogy képes legyek nem agyhalottnak való munkát végezni, pedig valójában nem sokat változott az "agyhasználatom" - épp csak nem dolgozom, hát igen -, mióta gyereket szültem (ekkor állítólag tragikusan elbutulnak a nők): egy csomót elmélkedem, olvasok, próbálok néha filmeket is nézni, meg különben is: szerintem az ember a Cini-Cini Muzsikát is használhatja okosan, a maga javára (is)...
