Mióta rájöttem, hogy az állatkák ínyencek, vérszemet kaptam és brutalizáltam az étkezésüket: ma hagymás-fokhagymás-szardíniás-krémsajtos avokádókrémet ettek. A fél karomat odaadtam volna egy kicsiért, de undorító gyümölcsnapom van, nem lehet. Mostanában különben próbálok majdnem minden kajájukba hagymát meg fokhagymát csempészni; 150 évig fognak élni, olyan egészségesek lesznek, mert a hagymán, avokádón, halon és fokhagymán kívül fekete áfonyával, lencsével, meg édes krumplival is tömöm őket, ezeket itt super foodként emlegetik, mert állítólag olyan jó hatásúak.
Ja, hogy eredetileg a dagadtságról akartam beszélni, igaz is. Szóval asszem, hogy egyetlen esélyem van hasplasztikára (nagyon kéne valami plasztika, mert elsírom magam, ha a tükörbe nézek, vagy meglátok magamról egy fényképet: tök terhesnek látszom még mindig): ha elrabolok egy plasztikai sebészt.
Szép dolog ez az ikerterhesség (nem, őszintén szólva borzalmas dolog, ne próbáljátok ki, az ember valóban nem dupla babára van kitalálva - én legalábbis biztosan nem -; jójó, az eredmény azért nem rossz, értsd: két ilyen szupercuki lény a lakásban), de durván maradandó nyomot hagy az emberen (igen, tudom, egy rakás bombázó ikergyerekes anyuka van, hát, nekik azt üzenem, hogy irtó mázlisták) - és akkor én még szerencsés is vagyok, mert egy darab terhességi csíkom sincs: nekem csak szép, feszes, kerek sörhasam van (most ahogy ezt leírtam, majdnem elbőgtem magam, annyira frusztrál és gyűlölöm).
Mindegy, ebben az évben lefutom a hasam, ha belepusztulok is. Vagy esetleg túszul ejtek egy plasztikai sebészt. Vagy az örökségemet plasztikára költöm, gyönyörű gondolat, érzem én is.
Mondjuk már attól is hányingerem van, hogy az apám kiugrik az ablakon, mi meg ettől pénzt kapunk, persze nem vagyok képmutató: a pénz sajnos jól jön, de akkor is olyan szomorú ez.
