hétfő, március 11, 2013

"We walked 'round Leicester Square and sat through being there and every moment of it, I replay"

Amikor a toronynál sétálunk, mindig ezer japán turista akar a gyerekekkel fotózkodni, vagy simán csak egy képért könyörögnek a menekülő és szégyenlős Marcusnak vagy Lénának.
Amikor Londonban laktam és sokat sétáltam (az esőben, mert pénzem nem volt, hogy beüljek bárhová), a Leicester Square- en lévő vidámparknál mindig japán turisták fotózták az aranyszínű ringlispílt, úgyhogy annak idején megállapítottam magamban, hogy nyilvánvalóan nagyon vonzódnak a csillogó dolgokhoz. Meglep, hogy az európai gyerekekre pont ennyire beizgulnak...
És most a Leicester Square miatt meg kell hallgatnotok a leglondonabb zenét.*





* én mindig is szerettem az Everything but the Girlt, de mosmár különösen érdekelnek: a zenekar két tagjának ugyanis ikrei vannak.

"A békásmegyeri rabszolgatelepen lakok. Nagyon nyugodt az idegrendszerem. A hétvégéket kiheverem. A tévé be van kapcsolva. Azt nézi minden rabszolga"

Azért az milyen menő már, hogy a toronyhoz járunk sétálni...
Jaja, ki kell élveznünk ezt nagyon, brutális váltás lesz ezután Békásmegyeren lakni... (jézusom)

szombat, március 09, 2013

(s)iker vol.56498213657

Amúgy meg mintha megérezték volna, hogy most nem szabad nagyon betegnek lenniük - mert kedves édesanyjuk a pszichiátrián végzi, ha túl sokat nyaggatják mostanában -, mert nem nagyon betegek és nem nagyon hisztisek, ma például kifejezetten jó napunk volt. 
Mondjuk tény, hogy a jó nap is nagyjából miniháborúkból tevődik össze: felkelünk, nem kelünk fel, felöltözünk, nem öltözünk fel, kell tiszta pelenka, nem kell tiszta pelenka, kell köpeny a reggelihez, nem kell köpeny a reggelihez, kekszet, sütit, tortát, csokit kérünk reggelire (sose ettek még csokit, nem tudom honnan veszik, hogy szeretnék), még kérünk reggelit, nem, nem kérünk, rajzolunk, nem, nem rajzolunk, focizunk, nem, nem focizunk, sárga labda, nem, narancssárga labda, stbstb...ezeken általában így vitatkoznak egymással, meg párhuzamosan velünk is, nagyon fárasztó, ugyanakkor meg folyamatosan nagyon kedvesek, puszilgatnak, simogatnak, szerelmi vallomásokat rikoltanak (Léna mostanában percenként) és persze állati jó szövegük van, meg tudják kívülről az összes mesekönyvet.

Feljegyzések a dagadtak házából vol.76854932123

Van ez a közhelynek számító mondás, hogy a sportot mindig könnyű újrakezdeni, mert emlékeznek az izmok...hát, az enyémek ugyan nem emlékeznek semmire. 
Míg fél éve vígan futottam negyven percet, most öt perc után majd megpusztulok.

péntek, március 08, 2013

"Semmi, Róbert Gida. Szóra sem érdemes. Nem fontos."

Egyébként valamelyik nulla percet alvós éjszakán produkáltam egy komplett idegösszeroppanást és zokogva közöltem Marcival, hogy sajnos most már elköltözöm, mert nem bírom tovább, nevelje ő a gyerekeket. 
Szegény úgy megrémült, hogy beküldött aludni és ő éjszakázott meg másnap elvitt kajálni, míg a gyerekek bölcsiben voltak (számolós munkájának hála, mi mehetünk akár reggel is moziba - persze nem tesszük, mert azért folyton dolgozni kell).
Én egyébként mindig megnyugszom a nagy összeomlásoktól, csak néha kicsit aggódom, hogy mi lesz, ha végképp elfogynak a tartalékaim. 
Most megint azt érzem, hogy nemigen van honnan töltekezni; mondjuk ha pár napot aludhatnék, az asszem jót tenne.

"beteg, beteg"

Én tudom, hogy azt gondoljátok, hogy nekem ilyen ikres felsőbbrendűségi komplexusom van, dehát most komolyan...tegnap Léna három (!) órával többet aludt Marcusnál délután, úgyhogy kettesben voltunk. 
Gyerekek, hát ilyen laza délutánom rég nem volt. Senki nem csaholt meg ordított meg rángatott a háttérben, senki nem rikoltott, hogy olvassak - de ne ezt, azt, inkább mégse, inkább együnk, igyunk, ja nem, inkább olvassunk, de ne azt, ezt -, énekeljek, táncoljak, rajzoljak, vegyem fel, tegyem le, Marcikát ne, Lénát is, stbstb, végig egy gyereket kellett terelgetni, emelgetni, irányítgatni, hát esküszöm tényleg nem értem, hogy mi nehézség lehet egy gyerekkel, bocsásson meg minden egygyerekes.
A tegnap délutáni fektetésre viszont míg élek, emlékezni fogok: én ilyet még soha nem hallottam (annyira megrökönyödtem, hogy szó nélkül vetkőztettem-pelenkáztam őket), úgy visítottak körülbelül húsz percen át, ahogy a disznóvágáson a malacot képzelem, borzasztó volt, azt hiszem ez volt az eddigi legrosszabb ilyen. 
Eddig persze tagadásban voltam, de éjjel - amikor öt percet aludtunk, Marcika kábé folyamatosan sírt - sajnos muszáj volt belátnom, hogy már megint azért ennyire kezelhetetlenek, mert betegek, Marcus iszonyú csúnyán köhög, kemény napjaink lesznek megint. 
Amikor beletörődöm, akkor egész jól elvagyok egyébként, de ha hadakozom ez ellen, ha kicsit is belegondolok - és elkeseredem, hogy nem élet ez így -, hogy megint hetekig nem alszunk, hogy folyton üvölteni fognak és hisztisek lesznek és nem mennek bölcsibe és nem mehetünk sétálni, akkor annyira végeláthatatlan nyűg ez az egész, hogy olyankor azonnal meg akarok halni. Igen, tényleg ilyen pocsék mikor betegek.

szerda, március 06, 2013

huh

Újabb apokaliptikus délutánon vagyunk túl, valami eszméletlen amit művelnek, fel kéne venni rejtett kamerával, mert nyilván nem hisz nekem senki, mert jaj, olyan aranyosak... 
És esküszöm, hogy próbálok pozitív maradni, meg nem kiabálni, meg nem agyvérzést és infarktust kapni, folyamatosan próbálkozom a testelhagyással is, hogy kibírjam, hogy két kicsi ember órákon keresztül egy centi távolságból ordít az arcomba, de néha azt érzem, hogy kész, nem megy, én erre alkalmatlan vagyok.
Most mindenesetre úgy érzem magam, mint egy eltaposott szardarab.

"Nem dógozik. Számol."

Papa dógozik. Dóga van.
Nem. Nem dógozik. Számol.


Marci mesélte, hogy az én elképzelésemmel ellentétben egy csomó fizikusnak kifejezetten sok gyereke van (három-négy is akár) és mesélt egy olyat is egy magyar fizikusról (akinek a felesége is fizikus), hogy az ovis gyerekük feladata az volt, hogy lerajzolja az anyukáját és míg minden gyerek olyat rajzolt, hogy főznek, játszanak, stb, addig a kutatónő gyereke lerajzolta, ahogy az anyukája az asztalnál számol...

kedd, március 05, 2013

American Tragedy & A Good Enough Parent

Elovastam a könyvem - a háborús helyzetet jól mutatja, hogy fél év alatt sikerült, míg Amerikában hetente egy könyv volt az átlagom. 
A végén ríttam mint a záporeső, az anya elveszti a fiát, brühühü, jajistenem, a kisfiát, brühühü, ó, drága kisfiam, ugye sose lesz semmi bajod, brühühü, stbstb. 
Félelmetesen szentimentális lény lett belőlem (brühühü). Jó könyv, olvassátok el, ahogy az egyik irodalom tanárom mondaná, benne van a lényeg: szex és halál. 
Amikor a világ legjobb irodalom tanára - aki sajnos csak egy évig tanított, de imádtuk egymást -  a gimnáziumban leadott minket év végén, akkor kiosztott egy százas könyv listát, majd azt mondta: ha ezeket nem olvassák el, hülyék maradnak - ezután elköszönt és kiment. 
Én is fogok egyszer ilyen listát írni asszem. Elkezdtem olvasni a Good Enough Parentet, már most rosszul vagyok: úgy az ötödik oldalon azt írja, hogy az elég jó szülőnek sosincs bűntudata semmiért - na tessék, nekem most már a bűntudat miatt is bűntudatom van. 

Brühühü.

Feljegyzések a dagadtak házából vol.6750348293

Tegnap voltam futni. Szégyenteli az erőnlétem, mondanom sem kell. 
Bár olyan kitartással sportolnék és ennék egészségesen, mint ahogy ezt a blogot írom vagy hét éve...azt hiszem ez az egyetlen dolog, amit állhatatosan csinálok és mind közül ez a leghaszontalanabb. Szomorú.