hétfő, november 21, 2016

"betegbeteg"

Ha kilencvenháromszor nem keltem Lénához éjjel, akkor egyszer sem, szegénynek úgy tűnik begyulladt a füle, kábé egész éjjel fenn voltunk mi ketten.
Szánom-bánom, de undok is voltam vele többször, mert van egy olyan szokása, hogy egyszerűen nem mondja meg, hogy mi baja, csak sír és ettől bevallom bedühödök néha, főleg, ha előzőleg öt percet aludtam és hajnalodik.
Normális esetben az éjjeli sírás nála azt jelenti, hogy pisilnie kell, de most megállás nélkül sírt. 
Nagy nehezen kiszedtük belőle, hogy a füle fáj, elkezdtük melegíteni, de már ekkor is vagy éjfél volt, reggelre meg már láza is volt szegénynek. 
Kihasználtam, hogy legálisan itthon maradhatok Lénával, gyorsan el is mentem orvoshoz (na ezért vagyunk mázlisták, hogy Marci szabad, mint a madár), aki szerint nemcsak hörghurutom, de krónikus  gégegyulladásom is van és baromi gyorsan húzzak gégészhez, még mielőtt valami polipot fejlesztek a gégémre (apukámnak volt, btw). 
Azt mondta, időpontot úgyis csak húsvétre kapok, de próbálkozzak azért...és nédd már: mindjárt indulnom kell, kaptam mára (!) egy időpontot, tök jó. 
Mondjuk a gégetükrözés lehetősége annyira nem dob fel, szóval jézusom. (Amíg engem hánytat a gégész, Marci Lénát viszi orvoshoz, jók vagyunk).

vasárnap, november 20, 2016

Plattyant

Egy ideje van egy szakmai dilemmám és eléggé rosszul érzem magam tőle. 
Az a sztori, hogy egyszer csak hívatott az igazgató-helyettes, mondván, hogy az angolos osztályom és a szülők (!) panaszkodnak, hogy nem értik a nyelvtant, mert hogy én olyan furcsán magyarázok, nyilakat rajzolok a táblára*, stbstb.
Őőő, jó, kicsit elkenődtem ugyan, merthogy még soha ilyen kifogás nem merült fel, de oké, eddig nem tanítottam, csak felnőtteket. Ez az igazgató-helyettesi figyelmeztetés mondjuk különösen rosszul esett, igazi arculcsapásként éltem meg, hogy a gyerekek osztályfőnöke azonnal az igazgató-helyettesig szaladt a problémával (holott rendszeresen beszélgetünk az osztályáról), illetve hogy a gyerekeknek és kedves szüleiknek sincs annyi vér a pucájában, hogy ezzel a gonddal elém álljanak és ne hátulról támadjanak. (Azóta én már szóltam az osztályfőnöknek, hogy légyszi, legközelebb álljatok elém egy ilyennel. Én értem, hogy kínos, de leszarom, hadd ne játszmázzak már egy általános iskolában.) Az különösen abszurd volt, amikor az igazgató-helyettes a beszélgetés végén arra kért, hogy tegyek úgy, mitha nem tudnám, hogy panaszkodtak rám...fú baszki, ennyit az egyenes beszédről.
Az egyik kedves angolosnak rögtön elsírtam a bánatomat és nosza, be is ült az órámra, most már kétszer azóta. 
Az első alkalommal az derült ki, hogy a kommunikatív nyelvoktatás szerinti felfedeztetős, a szabályokat a gyerekekkel kimondatós módszert (azaz amit én tanultam módszertanból világ életemben) dobhatom ki a kukába, az szar, ugyanis frontálisan kell mindent lenyomni a torkukon, meg a füzetükbe bekényszeríteni, hogy levédjem magam a szülőkkel szemben (szó szerint ezt mondták), na meg állítólag ebből többet tanulnak (szerintem ez kizárt, de oké, mit is mondhatnék).
Amiatt is kritika ért, hogy nem vagyok elég szigorú, hogy a jó kedélyem csak elkapatja őket és a fejemre nőnek.
Legközelebb tartottam egy horror unalmas, görcsös, mosolytalan frontális órát, ahol egy pisszenés se hallatszott, mindannyian majdnem elájultunk az unalomtól és akkor megdicsértek, mert minden a füzetbe került, lenyomtam az anyagot a-tól cettig és jaj de jó, így kell ezt, micsoda fejlődés.
És hát az van, hogy mióta ez így kirobbant, nekem elment a kedvem az egész iskolától, tök csalódott vagyok. Mondhatjátok, hogy csak az a baj, hogy nem bírom a kritikát, de nem, nemcsak az a baj. Az a baj, hogy nem értek egyet a módszerrel, amit elvárnak tőlem és így nagyon nehéz csinálni ezt. Kritizáljanak, persze, az embernek mindig van mit javítania a módszerein, ugyanakkor ha homlokegyenest az ellenkezőjét kell csinálnom annak, amit mindig tanultam, az azért annyira nem tetszik.
Meg mittudomén, valahogy azt is elkezdtem érezni, hogy a diákok nem fogadnak el igazán tanáruknak - nem tudom ez miből fakad, talán még nem szoktuk meg egymást, vagy talán nem úgy kezelem őket, ahogy megszokták -, fegyelmezni nem tudok  úgy ahogy kéne (és különösebben nem is akarok, az az igazság) a tantestületbe se tudok sehogy beilleszkedni, valahogy totál nem a közegem ez az egész, egy darab hasonszőrű embert nem tudnék mondani, pedig próbálok barátkozni, de mégis egyedül érzem magam.
Azt hiszem nem jön be nekem ez a közoktatásosdi - persze simán lehet, hogy csak ez az iskola, vagy hogy gyerekeket kell tanítanom -, a nyelviskolákban mindig sokkal jobban éreztem magam. Tartottam tőle, hogy majd így lesz, mindegy, hát ez a tapasztalat is jó lesz majd valamire...



* nagyon jól el lehet magyarázni idővonalakkal a különböző igeidőket, illetve nyilazni szoktam a szenvedő szerkezet tanításánál is, de még soha nemvolt erre panasz, jézusom

"Itt van a szép, víg karácsony"

Mit kérsz karácsonyra?
Szopóálarcot lehet?
Biztos nagyon drága...

Játszóház szürreál

Tegnap a játszóházban egészen szürreális beszélgetésnek voltunk tanúi, olyan nyolcéves forma kislányok folytatták, ha jól értettem, egymást akarták túllicitálni; az mondjuk nem derült ki, hogy csak játékból-e vagy ez a valóság, de mindenesetre mindkét lehetőségnek igen komoly tanulságai vannak:...és képzeljétek, engem az apám elhagyott és előtte megcsalta anyát! Az semmi, az én apámért meg jött a rendőrség és börtönbe zárták!

csütörtök, november 17, 2016

Marcika különkiadás

Amikor elfog a cute aggression, ha a gyerekeimre nézek, akkor mindig elkezdem nyomorgatni a kis testüket, befogom a szájukat meg az orrukat, összenyomom az egész arcukat (persze csak óvatosan, nyugi, ne hívjátok a gyermekvédőket) és közben azt kiabálom, hogy nem bírom tovább, nem bírom! 
Marcika különösen imádja ezt a játékot - ő amúgy is rettentően szereti a simogatást-nyomorgatást, egyfolytában a fejét kell simogatni, sokszor egyszerűen kényszerít és ő mozgatja a kezemet -  és néha, mikor nyomorgatom az arcát, épp valamiért hang nélkül, akkor azt kezdi kérdezgetni, hogy nem bírsz, mama, nem bírsz?
Elviselhetetlenül cuki, nem bírom. 

"Ki nem szólt, csak bégetett, az kapott dicséretet."

Most, hogy nemsokára iskolába mennek a gyerekek, na meg az elit iskola hatására, egy csomót gondolkodom azon, hogy hogyan is leszek én normális szülője az iskolás gyerekeimnek.
Bevallom, ez az elit iskolás, mindent véresen komolyan vevő, kéztördelős, jaj, mindenképp legyen két nyelvvizsgája és olimpiai aranyérme meg harmincöt verseny első helyezése nyolcadikra hozzáállás nagyon taszít, ugyanakkor nem igazán tudom hogyan kéne ezt jól csinálni.
Tanulni kell, ez oké, de nem magáért a tanulásért, nem ilyen gépiesen, eredmény centrikusan, szerintem ez horror és éppen a gondolkodásra nem tanít meg egyáltalán. 
Színötös kis tanulógépek tudnak akkora baromságokat kérdezni már egy szimpla táblán lévő felsorolással kapcsolatban is, amiből számomra maximálisan kiderül, hogy csak és kizárólag mechanikusan használják az agyukat és ez nem jó. 
Oké, az általános iskolások még kicsik, de itt is látszanak már különbségek, a kreatív agyhasználat korán megmutatkozik szerintem (a humorérzék például csodásan érzékelteti) és éppen ez az, amit nem vár el senki a gyerekektől, ez az, amiről többek között Vekerdy szónokol folyton. (Mondjuk Vekerdy alapvetően elég igazságtalan a mindenféle kényszerek szorításában tevékenykedő nyomorult szaktanárokkal, de most nem erről akarok beszélni, bár időnként elkezdtem már megírni néhány gyújtó hangú beszédet a tanárok védelmében).
Én egyébként szerintem elég jól ismerem a versenyistállót mindenféle szemszögből: most éppen ugye tanítok egy ilyenben, régen meg egy hasonlóba jártam (mondjuk az százszor durvább volt azt hiszem); a tesómmal annak idején mindketten bekerültünk felső tagozatra egy - akkor még - extrán elit iskolába és bízvást állíthatom, hogy gyűlöltük, a tesóm - aki gimibe is odajárt vesztére - véleménye erről csak annyi volt, hogy nagyon rossz kis zsenik között ülni az iskolapadban, ha éppen te nem vagy egy közülük és hát van ebben igazság, meg mit tudom én, a kamaszéveknek nehogy már az legyen a lényege, hogy vért pisilünk az iskolában, hajnalig magolunk és minden egyes percünket a tanulás strukturálja. 
Persze, értem én, hogy egész életünkre kihatással van a középiskolai teljesítményünk, na meg már az is, hogy milyen középiskolába vesznek fel, ugyanakkor nagyon betegnek látom ezt a hisztérikus tanulj fiam, ha beledöglesz is hozzáállást. 
Tanulj, de közben tanuld meg jól érezni magad a világban, legyél szerelmes, csalódj, tanuld meg kezelni a fájdalmaidat, a frusztrációt, tanulj meg emberekkel bánni, érintkezni, barátkozz, olvass, unatkozz, láss világot, gondolkodj, vitázz - nekem inkább ezek jutnak eszembe úgy 12 éves kortól felfelé és valahogy így képzelem el a gyerekeim életét is, nem hisztérikus kényszerek szorításában, külön tanárok gyűrűjében, ponthatárokat lihegve nézegetve évről-évre. 
Ugyanakkor sajnos az embernek nagyon nehéz elhatárolnia magát a korszellemtől: ha azt látod, hogy mindenki beíratja angolra, kínaira, iskola előkészítő rajz órára, iskola előkészítő dráma és környezetismeret órára, hegedűre és lápmerülésre a kölket már három évesen, akkor bizony a te fejedben is akaratlanul megfordul, hogy hú, az enyém lemarad, ha nem jár. 
Most éppen azt gondolom, hogy a legjárhatóbb a középút, sőt, talán inkább hiszek a  kevesebb több elvben: egy iskola - sőt óvoda - legyen inkább tűrhető kategóriás, kedves, nyitott, toleráns Fontos Nénivel/Bácsival (ez alatt az óvó személyzetet vagy osztályfőnököt értem), egyáltalán nem kell már alsó tagozatban (pláne oviban) halálba nyúzni a gyerekeimet versenysporttal (azzal inkább soha nem kell, egyébként) és egyéb különórákkal (bár pont a napokban Léna kifejezte igényét a zongorázásra; van ugyanis egy pianínónk a gyerekszobában, amit még nyolc évesen kaptam a nagymamámtól - akkoriban zongoráztam is - legalább értelmet nyer végre a léte, meg tán én  is elkezdek újra zongorázni Lénával, ez titkos vágyam), azt akarom, hogy éljenek, legyenek gyerekek, szagolgassák a virágokat, délutánonként hemperegjenek a fűben, rohangáljanak sokat kötetlenül, közben nevetgéljenek, este meg olvassunk, énekeljünk, idétlenkedjünk, legyünk csak úgy, ezektől szép az élet, hát nem?

kedd, november 15, 2016

"Hold your breath and count to ten fall apart then start again"

Ugyan az indián törzsek életével kéne foglalkoznom - nagyon érdekes ez az amerikai civilizáció nevű tantárgy, mondtam már? -, de azért inkább elmesélem, hogy végre lefoglalóztuk, aláírtuk, szerződtünk, huhú, most lehet rettentően izgulni, hogy a tesóm megkapja-e a hitelt (és mikor), mert hogy az a fantasztikus az egészben, hogy másfél lakás eladásával végül - ha minden klappol - csont nélkül meg tudjuk venni a házat.
Amikor Marci annak idején kivitt magával Triesztbe, majd öt évig eltartott  megígértem neki, hogy egyszer még jó parti leszek és lőn: a lakásaim eladásából dől a pénz, én meg végre idült mosollyal, nyálcsorgatva ülhetek majd a teraszon, hát mekkora jó dolog ez már.
A munkanélküliség rémét egyelőre igyekszem elhessegetni, bár nem könnyű, igaz, elméletileg borzasztóan boldog lennék, ha soha többé nem kéne dolgoznom, de valahogy aztán a gyakorlat mást mutat, ej, nem könnyű velem. 
Egyébként az iskolai tanítás valószínűleg egészségügyi okokból egyszerűen nem való nekem: nagyjából konstans gégegyulladásom van szerintem szeptember óta, jelenleg is blues énekesnő hangon nyomom, már amikor egyáltalán meg tudok szólalni, de sajna muszáj bejárni, nem lehetek beteg, mert a hetedikeseknek itt a próbavizsga hamarosan, nekem meg ostorral kell áthajtani őket rajta (szegény, szegény hetedikesek, na meg persze szegény én). 
A Placebo koncert nem volt jó, Brian Molko valahogy nagyon nem volt jól, volt vele valami, kicsit aggódtam is, hogy megtörténik az, ami az első koncerten, Dániában, de nem, végignyomták, bár valahogy hiányzott az a fajta dög, amiért ezt a zenét szereti az ember, nyilván belőlem is hiányzik már a régi vadság, már nem vagyok az a lány, aki pasikat visz haza az éjszakai buszról ifjú és bohó, haha, bár ma a zöldséges kisasszonynak szólított, mondjuk azon majdnem felröhögtem, de azért elhull a virág, eliramlik az élet, jajjaj, még a térdem is fáj és hát folyton kehes vagyok, most viccelek persze, de aggódom sokat, mert az élet rövid és alapvetően kapuzárási pánikom van, vagy valami olyasmi. 
Asszem egyébként szegény BM-ból is kiveszett a dög, én  meg jó anyuka üzemmódban a koncerten végig azon gondolkodtam, hogy vajon ilyenkor hol a nyolc éves fia...de mittudomén, vicces is volna valahogy így negyven fölött itten a vadhajtásaimmal élni tovább, lenyesegettem inkább őket, hiányoznak azért néha, hát ez van. Olyan szende fejem van amúgy meg, hogy soha senki nem hinné el a szaftos sztorijaimat, Marci meg hallani sem akar róluk. 

péntek, november 11, 2016

Slackerbitch aka "for fear of growing old"

Úgy két óra múlva indulunk Placebo koncertre; tök szerencse, hogy Brian Molko olyan rútul megöregedett, mert mi is rémesen öregek vagyunk: a dögfáradtság az ugye az alap,  nekem meg még TBC-s köhögésem is van*, Marcinak fáj a háta és az előbb, amikor bólogatni kezdtem valamelyik számra (Placebo-t hallgatunk, hogy valahogyan hangulatba kerüljünk, mert egyelőre nagyon leharcoltak vagyunk), akkor azonnal beállt a nyakam.
Amúgy azért általában kicsit jobb formában vagyunk, csak a ház vásárlással járó stressz elég csúnyán jelentkezik, plusz van egy rakás bajom a munkámmal (majd egyszer talán elmesélem, mondjuk megint sok benne a titkolnivaló), amiatt is idegeskedem, szóval bátran mondhatom, hogy ez a hét egy az egyben ultrafos volt, Brian Molko, szedd össze magad, csináld jól a munkád, legyünk rettentő vidámak (vagy legalább szellemüljünk át, vagy mi) MOST**.



* valójában nem az, de én azt ilyen rondának képzelem
** nem mintha a Placebo olyan vidám zenekar volna, inkább helyenként túl sok benne a pátosz, de sajnos (manapság már) titkos drámakirálynő énem nem élhet némi pátosz nélkül, úgyhogy. 

kedd, november 08, 2016

péntek, november 04, 2016

"And I say thank you Mom, hello Mom, thank you Mom, hi Mom"

Van most ez az ügy, ezzel a nyomorult nővel, aki agyonverte a gyerekét.
Csak két dolgot akarok mondani, mert őszintén szólva nem nagyon tudok állást foglalni; az biztos, hogy ez egy iszonyú dolog mind a nőnek, mind a gyereknek, mind a véresszájú társadalomnak.
Az egyik, amin a mai napig elámulok, az a sok veszett, halált,  akasztást, kínzást követelő komment, hát mi történt az emberekkel?! 
A másik meg csak annyi, hogy eszembe jutott az amerikai rendszer, ahol a szülés előtt, alatt, után folyamatosan a shaken baby syndrome-ról oktatják az embert (a kórház hatalmas kivetítős tévéképernyőiből harsogva pl) arról magyaráznak, hogy soha, de soha, de SOHA ne rázzunk meg kisbabát/kisgyereket; ha nem bírjuk tovább hallgatni a sírást, menjünk máshová lenyugodni, akkor is, ha a gyerek emiatt egyedül marad egy kicsit, vagy azonnal kérjünk segítséget (és itt telefonszámokat citálnak vég nélkül), ha összeomolni látjuk az életünket. 
Ezen felül pedig engem gyakori időközönként hívogatott egy nő a biztosító megbízásából és részletesen kikérdezett: hogy vagyok, mit érzek, bírom-e, nem vagyok-e elkeseredve, nem érzem-e nagyon szomorúnak/kétségbeesettnek, stb magam. Persze az amerikai rendszer kegyetlensége folytán  ehhez a szolgáltatáshoz is főként az jut hozzá (gondolom), aki elég jómódú egy megfelelő biztosításhoz...
A sors iróniája mondjuk, hogy én akkor lettem súlyosan depressziós, mikor a biztosítós nő már lelkesen tapsikolva megszűnt hívogatni (de nekem itthon időközben öngyilkos lett az apukám és hát tán ez volt a trigger némiképp), de ez most mindegy is.
Ha valaha lesz erre kapacitásom, akkor létrehozok majd egy csecsemős sárga angyalt, amit úgy képzelek el, hogy amint a kimerült/kiborult anyuka telefonál, a sárga angyal nála terem és csinálja, ami anyukának épp a legjobb: beszélget vele, bevásárol, gyereket pesztrál, amíg anyuka alszik, takarít/mosogat amíg anyuka alszik, stbstb., mindezt mondjuk ingyen, önkéntesekkel, máshogy megint nem jutna hozzá egy csomó ember, pont azok, akik a nélkülözés miatt amúgy is idegesek, frusztráltak, kétségbeesettek.
A nagycsalád ugyan sok-sok sebből vérzett szerintem, de tán a gyereküket kevesebben akarták annak idején agyonütni, mert volt kinek átadni, megoszlottak a feladatok, nem kellett teljesen izoláltan/frusztráltan évekig otthon ülni, az ember tudta az öregektől, hogy a nagy sírásoknak vége lesz egyszer (nekem iszonyú nehéz volt, hogy minden egyes problémásabb szakasz egy örökkévalóságnak tűnt). 
(És csak halkan merem mondani, de tán ideje lenne ingyen óvszert is osztogatni, mert hát basszus, egy másfél éves gyerekkel (plusz egy nem tudom hány évessel) ne legyen már valaki hét hónapos terhes, hacsak nincs nagyon kiterjedt segítői köre, na meg rengeteg pénze. És tessék, csak állást foglaltam én is itt a végibe.)