hétfő, június 12, 2017

ahogy a dolgok vannak

Tegnap rendeztünk a barátoknak kerti partit, szombaton és vasárnap délelőtt halálba takarítottuk és főztük magunkat, illetve nálunk úgy szokott lenni általában, hogy én főzök és Marci takarít. 
Főztem egy óriás adag rakott krumplit, édességnek sütöttem csokis banánkenyeret, túrós muffint és csináltam kekszszalámit, na meg volt kukoricasaláta, padlizsán-és avokádókrém tortillával, meg persze némi pia, hú, eszméletlen fárasztó hétvége volt, gyerekekkel együtt összesen tizennyolcan voltunk, hát ennyi embernek még életemben nem főztem, be is voltam tojva rendesen, hogy nem lesz elég, nem lesz finom, de mindenki lelkesnek tűnt, szerették a házat is (igazából ez egy ilyen barátos házavató buli volt).
Pénteken meg elballagtak a macik, nem sírtam végül, mert annyira viccesen mondták a kis verseiket, hogy nevetni kellett, jöttek a tesómék is, aminek nagyon örültek a Szépek, aztán este héttől tízig buli volt az oviban, vissza kellett vinni őket és a sötétben bújócskáztak és egyéb rosszalkodásokat műveltek, mi meg addig a tesómékkal dumáltunk itthon. 
Huh, az aktív hétvégék nagyon kemények, én csak durva passzivitásban tudom kipihenni magam (aka napi tizenhat óra alvás legalább - van egy csomó alvásdeficitiem a gyerekek első három évéből, azt kéne valahogy ledolgozni -, persze a jó napokon is csak hét jut max, sanyarú az én sorsom.)

Marcika különkiadás

Léna éjszakánként úgy jelzi, ha néha pisilnie kell, hogy hangosan zokog. Ezt régóta így csinálja már, bár eleinte időbe telt, mire rájöttem, ilyenkor mi a baj (mert ő egy csomószor mélyen hallgat a bajairól, csak némán szenved, na jó, nem némán, zokogva.)
Tegnap éjjel is elkezdett hangosan sírni, én meg kedvesen keltegettem és kérdezgettem, hogy pisilnie kell-e, mire Marcus egyszer csak felült és szemét dörgölve azt mondta: vidd ki a vécére mama, ha adhatok egy jó tanácsot; majd, mint aki jól végezte dolgát, a fal felé fordult és hortyogva aludt tovább. Jaj, nagyon jót röhögtem, Marcus egy vicces kisfiú. 

csütörtök, június 08, 2017

(s)iker vol.4536128

Igyekszem most nagyon sokat együtt lenni a gyerekekkel, egyrészt mert már leadtam minden tanítványt és megtehetem, másrészt mert hamarosan mindenkinek kezdődik a verkli (munka, iskola) és akkor már nem lesz ilyen nagy szabadságunk. 
Kedden este elhatároztam, hogy szerdán nem viszem őket oviba, mert valami néptánc hejehuja miatt amúgy is el kellett volna hozni őket délben (ebben az oviban folyton ez megy, én nem értem az emberek hogy oldják meg), hát akkor már minek odakínlódni magunkat, Marcus amúgy is gyűlöl ott lenni (idézem: itt szörnyűek a gyerekek, folyton verekszenek meg csúnyán beszélnek, a régi oviban a bandámmal mindig a fociról beszélgettünk, na jó, néha a lányokat is kergettük). 
Meglepetésnek szántam, úgyhogy nem szóltam nekik és vicces volt, ahogy hallottam félálomban a beszélgetésüket miközben lent reggeliztek: de ma szombat van? Mennyi az idő? Mi?! Kilenc óra? Léna, ma szerda van!
Marcika ekkor felvágtatott hozzám és nagyon cukin keltegetni kezdett, hogyaszongya, úristen, már kilenc óra (úgy örülök, hogy már ismerik az órát, egyszer egy tanító néni panaszkodott nekem, hogy a mai gyerekek sosem látnak órát és nagyon nehezen bírják értelmezni, mikor tanítgatják őket), nem megyünk oviba?
Mikor mondtam neki, hogy nem, ez a mai meglepetésem, akkor először lerohant Lénához elújságolni ezt a fantasztikus hírt, majd mindketten vidám arccal, egy nagy rakás könyvvel felszerelkezve befeküdtek mellém és az ágyban olvasgattunk egész délelőtt. 
Tök jók az ilyen epizódok, biztos ezekre fogok majd könnyes szemmel emlékezni reszketeg állú koromban. Drága kis macik, jó velük. 

"I love it here!" vol.4389712

Azért is jó a ház, mert mindketten új szenvedélyeknek hódolunk: nekem súlyos virág és locsolási mániám van, illetve imádom tudományosan begyújtani a kandallót, Marci meg lelkesen Beatles és REM dalokat tanul zongorázni, na meg a kandallórakás az ő kedves relaxációs tevékenysége is.
Jaj, nagyon szeretek itt lakni, nem győzök elég hálás lenni ezért az új életért, szerintem sokkal egészségesebb a lelkem, mióta van egy kertünk.
Asszem ezt a lelkendezést most egy ideig nem fogom abbahagyni, bocs.

szerda, június 07, 2017

slave to the wage már megint

Na tessék: zajlik a munkás huzavona, mert nem akarnak elengedni (nagyon helyesen). 
Jelenleg gondolkodnak az én feltételeimen (nagyon helyesen), illetve felvetettem, hogy lenne egy másik munkakör itten, ami állítólag rugalmasabb időben, nem-e lehetne-e, naaa, jó lesz az is.
A csaj lelkes volt, azt mondta, ugyan kevesebb pénz, de jobb időbeosztás és tényleg, milyen jó ötlet! De azért most még várjunk. Jó, várunk. Én reménykedve, hogy a kevesebb pénzes cuccra átraknak, az jóval nyugalmasabb is állítólag.
Na tessék és ezt csak az angolomnak köszönhetem. Kedves szüleim, hálás vagyok, hogy tanulhattam. (Egyébként ez tényleg csodálatos dolog és annyi embernek nem adatik meg.)





OFF PS.: George Clooney olyan mint én: azelőtt sosem akart gyereket, majd végül ikrei születtek. Vajon miért adta be a derekát így hatvanhoz közel?

ON PPS.: Csináltak nekem gyorsan egy hat órás állást, még ilyet...

kedd, június 06, 2017

"bunkó nyár"

Hát, ilyen ez a telhetetlenség: régebben más emberek házát irigyeltem.
Manapság más emberek inverteres klímáját kívánom el.

vasárnap, június 04, 2017

Life is a bitch

Azért időnként megértem a feministák felhördülését: Marcinak nemrég azt tanácsolta egy tapasztalt kutató, hogy írja csak bele az önéletrajzába, hogy hány gyereke van, hiszen milyen jól mutat már, hogy ikrekkel is sikerül ennyi és ennyi cikket ilyen és ilyen neves lapokban publikálnia.
Nekem ugyanakkor a karriertanácsadó néni azt tanácsolta, hogy - bár a multik már nem mernek rákérdezni a gyerekekre, mert félnek egy esetleges pertől - talán még azt is vegyem ki a cv-ből, hogy házas vagyok és a gyerekekről semmiképp említést se tegyek. Jól hangzik, nem?
Én értem, hogy a világ igazságtalan, de ez már mégiscsak túlzás...

szombat, június 03, 2017

"I love it here!"

Végre, végre esténként ki lehet ülni a teraszra, beszívni az isteni virágillatot - mindent bevirágoztam, meséltem már? -, nézni szemben a dombon a fényeket és nem győzni hálálkodni az Univerzumnak, amiért a családunknak ez megadatott.
Tegnap annyira megtetszett nekünk ez a teraszozás, hogy fél háromig (!) zenét hallgattunk, söröztünk, sünit lestünk, ma reggel persze úgy éreztem magam, mint akit megrágtak, félig megemésztettek és kiköptek, öreg vagyok én már ehhez, hej, a régi szép idők, mikor úgy mentem tanítani, hogy le se feküdtem! (Most már a gondolattól is rosszul vagyok.)
Amúgy meg naponta szerintem legalább százszor elmondom Marcinak, hogy mennyire szeretek itt lakni. Napjában többször locsolok és mikor kilépek a kertbe, mindig szétárad bennem valami eszelős boldogság.

péntek, június 02, 2017

slave to the wage vol. sokezer

Na, az összes (ellen)drukkerem örülhet (attól függ honnan nézzük): úgy döntöttem, hogy kedden köszönettel mégis visszautasítom az állást.
Ma volt egy ún. office tour, ahol körbevezettek és ahol a leendő csoportvezetőm elmondta, hogy a reggeli műszakba nem is kell ember, úgyhogy tuti, hogy hatig ott kell lennem minden nap és hát nem, ezt nem tehetem, mert akkor tényleg minek szültem gyereket, ha épp csak hazaérek mire lefekszenek? Még akkor is ha csak átmeneti lenne (amire azért nincs garancia)...eh, szegény, szegény (nem)dolgozó anyák...

plattyant

A gyerekek elkezdték énekelgetni a ballagós dalokat itthon és hát abból ítélve, ahogy ezekre  most reagálok, szerintem a ballagáson bőgni fogok mint a záporeső. 
Eddig lekicsinyeltem, hogy hát ovis ballagás, micsoda hülye új divat, majd a gimiben, akkor lesz a ballagásnak jelentősége, de közben azért rájöttem, hogy nem úgy van az, az iskola kezdete egy teljesen új világot jelent majd nekünk (ráadásul nagyjából egybeesik az új munka kezdetével is, ami miatt rettentően szorongok, nyilván főleg a gyerekek miatt, például folyton elképzelem, ahogy egy szitter hazahozza őket és nem vigyáz majd az úton úgy, mint én, mert neki ezek a gyerekek nem a legnagyobb kincsei és a gyerekeimnek majd valami baja esik és akkor én belehalok a bánatba.)

Szoktam olvasgatni a céges honlapon az inspiráló sztorikat, azok kicsit megnyugtatnak: az interjún kérdezték, hogy hogyan képzelem a cégnél a jövőmet és mondtam, hogy később tréner szeretnék lenni, mert a tanár vénához az nagyon passzol és lelkesen bólogattak, na és pont ma olvastam egy tréner dolgozójuk céges életútját: éppen ott kezdte, ahol én fogom és éppen egy év múlva tréner lett belőle, na nekem ez az abszolút vágyam, már csak azért is, mert a tréner iskolák amúgy megfizethetetlenek, viszont a trénerség önmagában is igen piacképes manapság (bár a karriertanácsadó nénim azt mondta, hogy szabadúszóként iszonyú nehéz bejutni cégekhez) és a tanárság ráadásul nagyon jó alap hozzá (na meg angolul is tudok majd tréningezni, ami növeli az értékemet). 
Ilyenekkel vigasztalom magam, mikor nagyon elplattyanok, hogy hátha tényleg igaz, hogy csak egy évet kell kibírni az utálatos munkakörben és később csinálhatok valami igazán testhezállót és reményeim szerint többet lehetek a gyerekekkel. 
Megint olyan igazi gyászreakcióm van amikor arra gondolok, hogy sokkal kevesebbet leszünk együtt, kábé úgy kezelem a helyzetet, mintha legalábbis külföldre mennék dolgozni vagy meghalnék, pedig ez nyilván hülyeség, csak most általában fél napig vannak csak oviban, mert elhozom őket hamar és nyilván ettől én is sokkal ragaszkodóbb vagyok (ők rendszerint bömbölnek szegények, mikor kiderül, hogy valamiért nem tudok korán menni értük), jaj, nehéz ügy ez, szegény, szegény dolgozó anyák. 

Valaki itt feszegette nemrég, hogy ugyan minek nekem normális pénzt keresni, ha van egy jól kereső férjem (aki mellesleg sajnos nem is keres olyan jól - a volt csoporttársai, akik mondjuk programozónak álltak, úgy háromszor annyit keresnek biztosan, na meg neki folyton kapálóznia kell, hogy kapjon ilyen ösztöndíjat, meg amolyan kereset kiegészítést; épp most nyáron várhatóan meg is szűnik egy ilyen plusz bevétele, nem is kevés pénzt húzva ki a zsebünkből), de akkor annyira pofátlannak éreztem ezt a kommentet, hogy nem volt kedvem fejtegetni, de most elmesélem, hogy például azért sem árt nekem jó munkahely, mert Marcinak most éppen max. három évre szóló szerződése van és aztán egyáltalán nem tudja, hogy mi lesz vele, hiszen ő szerződésről szerződésre él a doktori vizsgája óta, mert a kutatói szférában ugye ez a megszokott, hiszen állandó állásból a kutatók mennyiségéhez képest nagyon kevés van, tehát kábé kihalásos alapon megy az állásszerzés, ami ehhez mérten nagyon nehéz is, úgyhogy nagyon is jól jön az, ha én nem fillérekért dolgozom (mondjuk ez az önbecsülésemnek is használ, mint tudjuk), csak hát...lásd fentiek.








PS.: Szerdán elbúcsúztam a tanítványomtól, akit nyelvvizsgára készítettem fel és nagyon cuki volt, hozott nekem virágot meg csokit és azt mondta, hogy nagyon sokat tanult tőlem. Tök jó, hogy ez az utálatos hetedikesek után történt, olyan rossz lett volna, ha az az utolsó élményem a tanítással kapcsolatban (bár nehéz elképzelnem, hogy soha többet nem fogok tanítani, ezt kábé kizártnak tartom, főleg, mert végül mindig a tanítás a menedék két szar állás között, haha.)